Kánikula
Ülök, és folyik rólam a víz. Alig egy karnyújtásnyira tőlem pörög a ventilátor, de csak a meleg levegőt mozgatja a szobában. Hogy lehet így dolgozni? Mégis pötyögök a billentyűzeten, mert a szöveg nem írja meg magát. Letörlöm a homlokomról az izzadságcseppeket. Száraz a torkom, innom kéne valamit. Hidegre vágyom, de nem készítettem be semmi a hűtőbe. Jó lesz a víz is… Felkelek, kimegyek a konyhába, és leveszek a polcról egy poharat. Megnyitom a csapot, de nem jön semmi. Ez meg hogy lehet? Ekkor a nyitott ablakon át hangos zajok törnek rám, gyorsan kinézek. Csőtörés! A boltok meg már bezártak.
***
Halloween parti
A zene a mellkasomban dübörög, a fényektől hunyorgok. Próbálom kerülgetni a jelmezbe öltözött embereket, hogy elérjek az italokig.
– Fúj, de büdös vagy! – szól rám egy hang.
Nem törődök vele, csak a piára koncentrálok. Lehetőleg valami töményet és keserűt akarok, amitől érzem, hogy élek.
– Elég ijesztő vagy – kiáltja a fülembe valaki. Mégis milyen legyek, ha most másztam ki egy sírból? A jobb karom így is ott maradt.
Hirtelen más zene kezdődik, körülöttem mindenki ugrálni kezd, de én rendíthetetlenül próbálok elérni az asztalhoz. Egy fiú nekem jön, erre a bal karom leesik.
– Bocs, véletlen volt – nevet.
Remek. Mégis hogy igyak kéz nélkül?
***
A rózsa
A növény a csipkefüggönyön át beszűrődő napsugarak fényében úszott. Nem veszett el a szalont betöltő, festett mezei virágok között, mert a puha párnán kiemelt helye volt: aki belépett a szobába, egyből észrevehette kalitkáját, a hanyagul ottfelejtett fakeretet. A rózsa minden nap csak kicsit növekedett. Sötétzöld, csavaros szára, recés szélű levelei éppúgy kiemelkedtek a feszes, vajszínű vászonból, ahogy buja, vöröslő szirmai. Tüskéi valamilyen oknál fogva nem voltak. A kertben burjánzó selymes, illatos társai helyett ő csak enyhén idézte meg tulajdonosa parfümjét, aki a keret szélénél, az anyagba szúrva hagyta a tűt. A belé fűzött utolsó cérnaszál csak arra várt, hogy elvarrják.
***
Az utolsó
A növény napsárga, cirógatóan meleg fényben fürdött a búra alatt. A vékony, élénkzöld szár és az egykor létező, lédús barackot idéző virág mohón szívta magába a földjébe csepegtetett, óráról órára pontosan adagolt tápanyagokat, miközben a szobát betöltő, kismadarakként csipogó gépek folyamatosan jegyezték apró rezdüléseit. A rostokban futó, megállíthatatlan növekedni akarás hosszú számsorként jelent meg a falra szerelt képernyőn, az egyre hegyesebb tüskék és a világosságot magukba ivó, csipkés szélű levelek pedig girbegurba vonalakként. Az utolsó rózsát láthatta mindenki, aki áthaladt a termen, bódítóan finom illatát azonban csak az érezhette, akinek engedélye volt rá, hogy levegye róla az üveget.
***
Végzetem
Óvatosan magához húz, a hátam a mellkasához simul. A szívem gépként dübörög a bordáim alatt, a vér a fülemben dobol. A bőre túl puha, az illata túl mentolos. Gyengéden a kulcscsontjára fordítja a fejem, a keze az arcomhoz ér. A gyomrom összeszorul, megborzongok.
– Nyugi – suttogja a fülembe, de csak még több izmom feszül meg. Képtelen vagyok elengedni magam.
A könyökömmel próbálom eltolni magamtól, de a másik karjával még erősebben gúzsba köt. Nincs menekvés, végképp elvesztem. Behunyom a szemem, beszivom a mentolt, és számolok.
Egy: van egy jobb hely.
Kettő: csipkebokor vessző.
Három…
Az utolsó hang, amit hallok, a csontom roppanása.
***
A fekete zsák
Az oszló avar és a föld szaga betölti az orromat, a szám kiszárad. Alig állok a lábamon, mire végzek. A mohával benőtt sírkő árnyékában megtörlöm izzadtságtól gyöngyöző homlokom, és körbenézek. A gödröm sötét, akár a szívem.
Kidobom az ásót, és kimászok. A fekete zsákért nyúlok, amit a fél városon át cipeltem, a kezem azonban csak a nedves füvet markolja. Hová lett? Ijedten kémlelem a sűrű ködöt, a szemem könnyezik.
Farkasvonyításra az ásó után kapok, de az nincs sehol.
Egy ág reccsen, összerezzenek.
– Van itt valaki?
A hatalmas csattanás a fejemen a mélybe taszít, a gödörbe, ahová a hullát szántam.
***
Baleset a könyvtárban
Ajtó nyikordul, majd tompa léptek zaját hallom. Sietnem kell, ha meg akarom szerezni a varázsigét. Hiányzik egy fok a szúette létrán, ezért megkapaszkodok az egyik vaskos, bőrborítású albumban. Csillogó porréteg tapad az ujjamhoz. Ekkor önként kifordul az ősöreg kötetek katonás sorából. Nagy csattanással, nyitva ér földet, a felszálló penészszagra rögtön elfintorodok.
A megsárgult varázskönyv hirtelen ugrik egy nagyot. Ijedten kapok utána, mire jó erősen fejbe vág. Egy pillanatra minden elsötétül, forogni kezd velem az állott levegőjű könyvtár. Újabb csattanás, zuhanni kezdek. A kemény, repedezett fapadlóra számítok, de a hátam az albumhoz simul. Egészben nyel le, a ropogós papírlapok fogságba ejtenek.