1. fejezet
“1854. január 17. kedd
Csak úgy szaladnak a napok, pedig még rengeteg dolgom van London a nagy utazásig! Ma megterveztem, hogyan nézzen ki a veteményeskert. Három sorral többet szánok a karórépáknak, és kettővel kevesebbet a cékláknak.
Nota bene: az ellenfél megismerése kulcsfontosságú. Idén nem fogom karórépával etetni a csigákat!
Elizabeth G. Hamilton titkos feljegyzései (részlet)”
Andrew Templeton, Templeton harmadik grófja és Charlton ötödik vikomtja egy hampshire-i út kellős közepén egy kitört kerekű hintó mellett állt, és ez még mindig jobb volt, mint a szeretője puha, meleg ágyában feküdni. A kocsi, amit vendéglátója, Lord Aberdeen küldött elé a winchesteri vasútállomásra, fáradtan nyikorgott a hepehupás úton, így idő kérdése volt, hogy történik valami.
Ahogy történt egy hónappal korábban, amikor Christine de Bellefort St. James Parkra néző házában töltötte a délutánt. Már készült felvenni a felöltőjét, amikor az asszony ellépett a tükör elől, és odament hozzá.
– Szombaton is várlak – söpört le egy hajszálat a nő a válláról.
– Volt olyan, hogy nem jöttem? – igazította meg a mandzsetta-gombjait Andrew.
Christine hangosan felnevetett.
– Húsz év múlva is pont ilyen kiszámítható leszel.
Andrew egészen hazáig ezen töprengett. Az élete jól szervezett volt, minden tevékenységnek helye és ideje volt a napirendjében, de a gondolat, hogy ötvenévesen is Christinehez járjon, megrémítette. Még aznap eldöntötte, hogy szakít vele.
Egy hang hirtelen visszarántotta a jelenbe.
– Nem is értem, hogy történhetett ez – rázta a fejét bosszúsan Hugh Beresford, akiről egy órával ezelőtt derült ki, hogy Bradford grófja és Aberdeen közeli rokona. A vele egy magasságú, fiatalabb szőke férfi éppen folytatta volna a bosszankodást, de Andrew magához ragadta a szót:
– Milyen messze van a birtok?
– Lóháton fél óra – húzta el a száját Bradford, és elhajította megrongálódott kalapját, ami begurult a hintó alá. – Viszont nincsenek nyergek, így gyalog kell továbbmennünk.
– Elég vastag a kabátja? – kérdezte Andrew, és szorosabbra vonta nyaka körül a gallérját.
A férfi bólintott, és már indultak is.
A bőrét csipkedő hidegben a meleg gyapjú jól szolgált Andrewnak, a séta pedig felfrissítette. Pontosan annyira volt kijózanító, mint Christine folytatásért könyörgő levelei. Mikor lett ez a nő ennyire követelőző? Kizárólag azért vállalta az utazást, hogy megszabaduljon az őt ostromló sárga borítékoktól, és hogy még véletlenül se jusson eszébe a St. James Park környékére tévedni.
– Őszintén szólva, csodálkozom, hogy a nagybátyám meghívta – törte meg a csendet útitársa. – Rajtam kívül nem járt még vendég Dently Houseban.
Andrew meglepve nézett rá:
– Hogyhogy?
– Magam sem értem – meredt a távolba Bradford. Andrew követte a tekintetét. Az utat kopár tölgyfák szegélyezték, messzebb egy téli álmát alvó gyümölcsös és egy kőkerítés látszott. Hol lehetnek most? Félúton Winchester és Andover között?
Valahol az Isten háta mögött…
– Ha olyan birtokom lenne, mint Dently House – folytatta Bradford –, mindenkinek eldicsekednék vele. Mindössze százezer hold kiváló fekvéssel. A termőföldje átlagos, de Aberdeen és a bérlői jól megélnek belőle. Pénzt nem kímélve bővíti évről évre. Kíváncsian várom, idén mit talál ki.
– Mire gondol?
– Pár éve készült el az angolkert, utána megépítette az üvegházat az egzotikus növényeinek. Az unokahúgom tavaly azt írta, az apja drága futórózsákat rendelt Franciaországból, tulipánokat pedig Hollandiából.
– Akkor gondolom, végigvezet a birtokon – jegyezte meg szárazon Andrew. Ennél unalmasabb elfoglaltságot el sem tudott képzelni.
– Efelől semmi kétség.
Mit fog kezdeni magával öt teljes napig egy vidéki birtokon? Bradford valószínűleg nem morfondírozott ezen. Ruganyos léptei arról árulkodtak, hogy minél hamarabb oda akar érni. Végül is mi a legrosszabb, ami történhet? Hosszú beszélgetéseket folytat vele és Aberdeennel többek között politikáról, gazdaságról és Londonról vele és Aberdeennel. Az már a hintóban kiderült, hogy a férfit lenyűgözte a főváros, arról pedig Andrew órákig is képes volt beszélni.
– Tulajdonképpen mit keres egy skót nemes Dél-Angliában? – kérdezte Andrew, de útitársa csak megvonta a vállát.
– Nem rajong Skóciáért.
– Ahogy hallottam, Londonért sem. Nem emlékszem arra, hogy valaha is találkoztam volna vele a klubomban, vagy bárhol máshol.
– Nem túlzottan társasági ember.
Lehet huzamosabb ideig a fővároson kívül élni? Andrew számára ez elképzelhetetlen volt. A kimeríthetetlen pénzügyi lehetőségek, a klubban elköltött ízletes ebédek, a szokásos péntek esti kártyaparti a barátokkal, és a gyorsan lebonyolított… Nem, ennek már vége! Megunta az óramű pontosságú érkezést, a kertelés nélküli vetkőzést, az alkalomról alkalomra berögzült mozdulatokat, és a mímelt évődést. Idejét sem tudta, mikor csókolt meg utoljára nőt érzéssel. Christine állandóan aggódott a szétkenődő rúzsa, az összekuszálódó haja vagy a bőre egységét megtörő arcpír miatt, ami néha kifejezetten lehangolta.
Már nincs szükségem rá.
Bár a távolban még nem tűnt fel Dently House, a környék rendezettségéből ítélve közel jártak. Ian Elias Hamilton, Aberdeen grófjának keze nyoma mindenhol ott volt. Az út kiszélesedett, a gondosan karbantartott árkokat pedig kisebb, kopár cserjék választották el a parlagon heverő földektől.
– Ha átvágnánk az irtáson, rögtön kiérnénk az andoveri útra – magyarázta Bradford. Andrew meglepődve hümmögött, mire a férfi folytatta: – Minden nyáron, amit itt töltöttem, körbelovagoltam a vidéket. Jobban ismerem, mint a tenyeremet. Nézze, innen már látni a házat!
Elhagyva egy kisebb dombot, a szürke, jellegtelen tájból valóban előbukkant a hófehér udvarház. Áthaladtak egy páratlanul megmunkálást kovácsoltvas kapu alatt, és Andrew máris többet látott a Tudor-stílust idéző, kétszintes épületből. Barátságosnak tűnt a kietlen környezetben.
– Fogadok, mire átlépjük az ajtót, már hozzák is a teát – vigyorgott Bradford, és összébb húzta magán a kabátját. Vele ellentétben Andrew még el tudott volna időzni a hidegben. Akármennyire is csábítóan hangzott egy csésze forró ital – vagy egy pohár whisky –, fecsegő nők társaságára nem vágyott.
Eszébe jutott, ha Londonban maradt volna, akkor ebben a percben az anyja szalonjában ülne, miközben azt hallgatná, hogy harminc évesen ideje lenne elhagynia a rossz szokásait. Az utóbbi időben az anyja minden alkalommal elmondta ezt neki, és még gyakoribb találkozókra invitálta, ezzel viszont csak azt érte el, hogy Andrew mind ritkábban jelent meg nála. Dently House hirtelen tökéletes menedéknek tűnt.
Itt se Christine levelei, se az anyám nem háborgat.
– Aúúú! Mi a… – kiáltott fel Bradford a feje búbját simogatva, amikor elhaladtak egy göcsörtös törzsű tölgyfa alatt. A lába mellett egy félig megrágott alma gurult el, és állt meg az út szélén. – Mit keresel te ott? Le fogsz esni – nézett fel a fa vastag ágai közé.
Andrew a válaszképpen érkező, kuncogó hang irányába fordult. Az ágak között egy kék ruhába öltözött lány gubbasztott.
– Eddig még egy fáról sem estem le, veled ellentétben – felelte, és megfontolt lépésekkel leereszkedett. Csak az egyik lába érintette a talajt, amikor Bradford odament hozzá, felkapta, és egy ölelés keretében megpörgette a levegőben. Olyan hangos, örömteli kacagás ölelte őket körbe, hogy Andrew rögtön hátrált két lépést, és fohászkodva az égre emelte tekintetét.
Már csak az hiányzik, hogy megcsókolja…
– Honnan szereztél almát télen? – tette le a földre Bradford a lányt.
– A kamrából loptam – vágta rá. Mindössze a férfi válláig ért, de alacsony létére arányos testalkattal bírt.
Három illemszabályt is megszegett. Nem volt rajta kalap, a haja sem volt feltűzve, a ruhája pedig hagyott magán kivetni valót: itt-ott kéregdarabok borították, a vállán lévő leplen pedig egy rövid szakadás éktelenkedett. Nem éppen szalonképes úrihölgy. Bradford ennyire kedveli a szolgálólányok társaságát?
– Ó, milyen faragatlan vagyok! – kapott észbe a férfi. – Lizzy, hadd mutassam be Lord Templetont.
A lány ránézett vidám zöld szemeivel, amiket dús, barna szempillák takartak, művészien ívelt szemöldökkel övezve. Kedvesnek tűnt, és teljes mértékben átlagosnak.
– Az unokahúgom, Lady Elizabeth Hamilton – folytatta Bradford, Andrew pedig a nyelvébe harapott.
Nem tudta, hogy Aberdeennek van egy lánya. Mennyi lehet? Tizenhat-Tizenhét? Megfeddte magát, amiért utazás előtt nem nézett jobban utána a gróf családi helyzetének. Őszintén remélte, hogy visszaküldik majd a gyerekszobába. Egy feleség fecsegéséhez ideig-óráig még képes lett volna jó képet vágni, egy bakfiséhoz viszont nem. Illendően kezet csókolt neki, és hátrált még két lépést.
– Papa nem küldte el a hintót Winchesterbe? – kérdezte a lány.
– Kitört a kereke. Kénytelenek voltunk az út hátralevő részét gyalog megtenni – felelte Bradford.
– Fogadjunk, a kocsis teljesen kikelt magából. Ahogy öregszik, egyre zsémbesebb – mosolyodott el. – Milyen volt a vonaton?
Andrewnak először fel se tűnt, hogy a kérdést a lány hozzá intézte. Gyorsan a ház felé kapta a tekintetét, és hagyta, hogy Bradford válaszoljon helyette:
– Hosszú és kényelmetlen, de a táj mindenért kárpótolt minket.
– Akkor bizonyára jól fog esni a tea. Mama úszni fog a boldogságban, ha meglát – azzal megragadta Bradfordot, aki széles vigyorral az arcán hagyta, hogy a lány maga után húzza.
Nem belekarolt, hanem összekulcsolta a kezüket. Mit is mondott neki a hintóban a férfi? Nemrég örökölte meg a grófi címet, és mivel éveken át nem járt Hampshireben, eldöntötte, hogy meglátogatja a rokonait. Csak nem azért jött, hogy eljegyezze Aberdeen lányát? Unokatestvérek, tehát egyházi felmentéssel megteheti. Oldalra döntötte a fejét, és figyelte, ahogy könnyed léptekkel haladnak előtte. Ha igen, akkor jól választott. Rendkívül csinos alakja volt, bár meglehetősen sokat csicsergett.
A faragott levélmintákkal díszített, tölgyfából készült ajtó és a márvánnyal borított hall látványára Andrew nem számított. Aberdeen tényleg nem fukarkodott a pénzzel, ha a saját házáról volt szó. Akkor mégis miért van itt? A férfi azért hívta, hogy birtokokat adjon el, de a jelek szerint nem szenvedett hiányt semmiben. Elképzelhető, hogy hozományra van szüksége a lánya számára?
– Biggs, itt van Hugh – kiáltott fel a lány, mire megjelent az idős, darabos mozgású komornyik. – Azonnal szólni kell a Mamának!
A komornyik elvette a kabátjukat, és eltűnt, hogy értesítse a ház asszonyát. Andrew őszintén remélte, hogy nagyon sokáig fog tartani, mire megtalálja.
– Ha megbocsátotok, kiküldök egy inast a lovászhoz – jelentette be Bradford, és már el is tűnt.
Andrew körülnézett. Vajon hol lehet itt a szalon? Legnagyobb sajnálatára az egyetlen menekülési útvonal – egy lépcső –, a lány mögött helyezkedett el.
– Hamarosan felszolgálják a teát a szalonban – intett jobbra a lány.
Remek!
Tett egy tétova lépést, mire az folytatta:
– Lesz sütemény is. Mama mindig megkéri a szakácsnőnket, hogy süssön almás pitét. Remélem, szereti.
Andrew biccentett egyet, és tett még egy lépést. Milyen messze lehet az az átkozott ajtó? Hat-hét lábnyira?
– Ha nem szereti, lesz keksz is – tette hozzá gyorsan, hátra kulcsolt kezekkel.
Nincs valami dolga a gyerekszobában?
– A vacsorát pedig nyolckor tálalják az ebédlőben – intett a lány a másik irányba, de Andrew nem látott mást, csak egy asztalt, virágokkal teli vázával. Jelen pillanatban azt se bánta volna, ha az alagsorba jut ki. Lépett hármat, mire a lány megint megszólalt:
– Az emeleten van könyvtár is. Papának sok érdekes botanikai szakkönyve van, de tartunk klasszikusokat is.
Andrew sóhajtott egyet.
– Befejezte? – nézett rá kérdőn, mire a lány arcát azonnal elöntötte a pír. Úgy megilletődött, hogy szólni sem bírt. Ehelyett összeszorította a száját, hunyorgott kicsit, majd toppantott egyet a lábával, és felszaladt a lépcsőn.
Ekkor halk kuncogás ütötte meg a fülét. Megpördült, és szembetalálta magát egy kisfiúval. Meg mert volna rá esküdni, hogy az előbb még nem volt itt. Nem lehetett több tíz évesnél, az öltözete pedig túlságosan előkelő volt ahhoz, hogy ő legyen a kifutófiú, így kizárólag Aberdeen örököse lehetett. Merev gallérú ing, gyerek méretű felöltő, gondosan megkötött kravátli. Ennek ellenére kócosabb volt, mint egy béreslegény.
– Én a helyében nem haragítottam volna magamra – vigyorgott kárörvendőn a fiú.
– Miért? – kérdezte gyanakodva Andrew.
Mielőtt választ kaphatott volna, kinyílt az ajtó, és Bradford lépett be rajta, kezeit dörzsölgetve. Andrew visszanézett, de a fiú már nem volt sehol, viszont a lépcsőn megjelent a köpcös, ősz hajú Aberdeen, nyomában pedig ott tipegett túlöltözött felesége.
A bemutatkozást követően végre beléptek a szalonba, ahol Lady Aberdeen azonnal elkezdte kitölteni a teát, ezzel pedig kezdetét vette a végeláthatatlan fecsegés. Miközben járt a keze, arról panaszkodott, hogy milyen rossz minőségűek az utak. Lehordta a hintó-készítőket, a kocsisokat és az útépítőket is. Andrew azt hitte, menten szélütést kap. Amikor Bradford felhozta Londont, az asszony rögtön lecsapott a lehetőségre, hogy számos, lánykori emlékét is megossza a fővárossal kapcsolatban. Tévedett. Inkább hallgatta volna a lányt, ő azonban nem volt sehol.
A fenébe! Hogy lehettem olyan fajankó, hogy megbántottam?
***
– Már azt hittem, holnap reggelig teáztok – kukucskált be Lizzy Hugh szobájába. Alig bírta kivárni, hogy unokatestvére visszavonuljon. Körülbelül egy órán át hallgatózott és leskelődött, mire meghallotta jellegzetes lépteinek zaját.
– Miért nem jöttél le? – kérdezte a férfi, kezében egy dobozzal. Az utazóládák érintetlenül hevertek mögötte, de egy kisebb táskát már elkezdett kipakolni. Általában sok csomaggal érkezett, ami arra utalt, hogy hosszabb ideig marad Dently-ben – Lizzy legnagyobb örömére.
– Nem voltam szalonképes.
Egyszerűbb volt az öltözetére fogni, mint megmagyarázni, hogy miért nem hajlandó egy légtérben tartózkodni egy olyan modortalan alakkal, mint apja újdonsült vendége. Az anyja napok óta csak arról beszélt, miként kell viselkedni egy úriember társaságában, de azt nem részletezte, hogyan viszonyulnak majd hozzájuk a londoniak.
Úriember? Még mit nem!
Becsukta maga mögött az ajtót, és lehuppant az ágyra.
– Sosem vagy az – grimaszolt Hugh, mire Lizzy felkapta az egyik párnát, és hozzávágta. A férfi elkapta, és az ágy végébe hajította. Úgy dobott, mint Edward, az öccse. Laposan és rossz ívben. A férfi már betöltötte a harmincegyet, mégsem nézett ki többnek huszonötnél. Arca sima volt, és borotvált, haja pedig lenszőke, szeme örökké vidám.
– A vacsorát is kihagyom, úgyhogy ha hoztál nekem ajándékot, akkor most kell átadnod – villantott felé egy széles mosolyt Lizzy a maga tizenkilenc évével, mire Hugh felhúzta a szemöldökét.
– Honnan veszed, hogy hoztam neked bármit is?
– Edward mesélte, hogy ő már megkapta a könyveit. Szóval hol az enyém?
– Ti ketten aztán megéritek a pénzeteket – ült le mellé Hugh, és felé nyújtotta a dobozt.
Lizzy azonnal elkezdte kicsomagolni. Amikor meglátta a lovat ábrázoló, faragott figurát, akkorát sikított, hogy unokatestvérének rá kellett tapasztani a szájára a kezét, nehogy az anyja rájuk törjön.
– Ez gyönyörű – húzta végig az ujját Lizzy a ló gondosan kimunkált sörényén. – Mindig is tudtam, hogy tehetséged van az ilyesmihez.
– Bőven volt rá időm tavaly ősszel – felelte komoran Hugh a fehér plafont bámulva.
Lizzy megsimogatta a ló hátát, majd az orrát is. Látszott rokona arcán, hogy éppen annyira megviselte apja, Edgar Beresford halála, mint az ő édesanyját. Sosem találkozott yorkshire-i nagybátyjával, de tudta, hogy unokatestvére felnéz rá, és szívéből szereti. Magához ölelte a lovacskát, és felé fordult:
– Milyen érzés, hogy most már te vagy a gróf?
– Néha még magam sem hiszem el – sóhajtott Hugh. – Olyan, mintha egyik napról a másikra felnőttem volna. Mindenki hozzám fordul a bajaival, és ki se látok a munkából. Csoda, hogy eljutottam idáig anélkül, hogy ne küldtek volna utánam egy tucat levelet.
Lizzy csak most vette észre az övéhez hasonló zöld szeme sarkában megbúvó ráncokat, a rá nehezedő felelősség tagadhatatlan jeleit. A magassága nem változott, a válla viszont kiszélesedett, talán hogy elbírja új pozíciója súlyát.
– Akkor esélytelen, hogy nálunk töltsd a nyarakat, igaz?
Hugh ránézett, és kedvesen elmosolyodott:
– Ne vágj ilyen csalódott képet, hiszen még csak most érkeztem.
Lizzyt napok óta foglalkoztatta Hugh jövetele. Edwarddal órákig tanulmányozták Nagy-Britannia térképét, hogy nyomon tudják követni útvonalát, Miss Watsont, az öccse nevelőnőjét pedig alaposan kifaggatták Yorkshire-ről és Londonról. Az anyja lelkesedése is határtalan volt. Imádta az unokaöccsét, így amikor Dentlyben tartózkodott, a legjobb szobát készíttette neki elő. Az ő kedvéért süttetett kis virág alakú süteményeket, mert emlékezett rá, hogy Hugh gyerekként nem volt hajlandó más formájút megenni, és kizárólag neki rendelt brandyt, a férfi ugyanis az apjától eltérően nem ivott whiskyt.
Hugh felkelt, és az egyik ládához lépett, hogy folytassa a kipakolást.
– Meddig maradsz? – kérdezte Lizzy, és felült az ágyon.
– Három hétig, aztán felmegyek Londonba.
Lizzy annyira meglepődött, hogy egy halk sikkantás hagyta el a száját.
– Mi is oda utazunk jövő hónapban!
– Csak viccelsz – nézett rá hitetlenkedve a férfi. – Még sose hagytad el Hampshiret. A legmesszebb, amerre jutottál, az andoveri birkavásár volt, ráadásul oda is én vittelek el.
– Attól tartok, ezúttal kénytelen leszek messzebb menni. Papa el akar adni egy-két észak-angliai birtokot, hogy pénzhez jusson az üvegház bővítéséhez, Mama pedig másról sem beszél, csak a közelgő szezonról – forgatta a szemeit, mire Hugh kinevette. – Állandóan azzal nyaggat, hogy szükségem lesz új ruhákra, ha azt akarom, hogy felkérjenek táncolni a bálokban.
– Azt hittem, Templeton azért jött, hogy megvegye a földeket – emelt ki Hugh a ládából négy vagy öt összehajtogatott inget, és betette a szekrény egyik fiókjába. Az Isten se mondta volna meg róla, hogy gróf! Miért nem hajlandó felfogadni egy inast?
– Papa csak annyit mondott, hogy ismeri az anyját, és szüksége van kapcsolatokra, ha jó áron akarja eladni a birtokokat.
Hugh megállt, kezében két pár cipővel.
– Ahogy emlékszem, azonkívül, hogy szakkönyveket rendel, és elintézi a jogi ügyeit, nem nagyon megy sehová, amikor felugrik Londonba. Nagyon nagy szüksége lehet a pénzre, ha képes még titeket is elrángatni magával. Mekkora lesz az új üvegház? Mint a ház maga?
– Legalább – mosolygott Lizzy. – Mama ragaszkodik hozzá, hogy mi is menjünk. Be akarják íratni Edward-ot egy londoni bentlakásos iskolába, engem meg végig akar cibálni az összes bálon és teadélutánon. Borzasztó lesz!
– Én, ha már egyszer feljutok, ki szeretnék használni minden lehetőséget, ami adódik. Neked is ezt kéne tenned!
– Mire gondolsz?
– Két hete hivatalosan is az Agrárszövetség tagja vagyok. Számos előadást tartanak, amit szeretnék meghallgatni. Szerintem téged is érdekelhet némelyik – azzal eltűnt Hugh a kétajtós szekrényben, onnan folytatta: – Újabban már nemcsak búza- és komlótermesztésről beszélnek. Sokan foglalkoznak gyümölcsfák nemesítésével és talajjavítással. A zöldségfélék is egyre népszerűbbek.
– Káposztafélékről is szó esik? – kérdezte Lizzy, mire Hugh vigyorogva kukkantott ki az ajtó mögül:
– Többek között.
Lizzy felugrott, és az ablakhoz ment. A szobából tökéletes kilátás nyílt a gyümölcsösre, és a közvetlen közelében kialakított veteményeskertre. Az almafák kopáran remegtek a dermesztően hideg szélben, a kemény talajból botként meredező fiatal meggyfák pedig halottnak tűntek. A zöldségek helye csupán egy üres földdarab volt, Lizzy fejében viszont már mindennek megvolt a helye. Képes lenne arra, hogy Londonért itt hagyja a rügyfakadást? Rá merné bízni a kertészre a magok és a palánták ültetését azért, hogy új ismeretekre tegyen szert?
– Tudom, hogy most mire gondolsz – súgta a fülébe Hugh. – Folyton csak a répáidon jár az eszed.
– A karórépa káposztaféle, ha nem tudnád – morogta Lizzy, és kinyújtotta rá a nyelvét.
Unokatestvére nevetve megrázta a fejét, és visszalépett az utazóládához.
– Aztán arra is gondoltam, hogy meghallgatok pár koncertet, vagy elmegyek az operába – igazgatott a karjára három kravátlit, majd betette őket egy másik fiókba.
– Ez jól hangzik. Magamnak adni zongora-előadást cseppet sem szívderítő.
Főleg, ha csak a botfülű öccse hallja a szomszéd szobában.
– Tudod, mit? – állt meg előtte Hugh még három kravátlival. Hány darab van neki? Kilenc-tíz? – Veletek megyek, és felfedezhetjük együtt Londont. Bálba is elkísérlek, így ha senki sem kér fel táncolni, majd megmentelek.
– Milyen nagylelkű tőled! – Lizzy színpadiasan a szívére tette a kezét, majd úgy csinált, mint aki kövér izzadság-cseppeket töröl le a homlokáról. – Így már biztos, hogy nem fogok petrezselymet árulni.
– Azt hittem, szereted a petrezselymet – kacsintott rá Hugh, és már vitte is a fiókhoz a kravátlikat.
– Várj csak! – lépett el az ablaktól Lizzy. – Sosem szeretted a táncmulatságokat, most meg egyenesen bálba akarsz menni? Min töröd a fejed? – lépett elé karba tett kezekkel. A férfi próbálta kikerülni, de Lizzy gyors mozdulatokkal állta el az útját. Hugh megadóan leengedte a karját, amitől a kezében lógó felöltő a padlót súrolta.
– Meglehetősen unalmas egyedül az élet Yorkshire-ben. Ideje találnom valakit, akivel megoszthatom.
Lizzy ledöbbent. Tulajdonképpen mire is számított? Hiszen megörökölte Bradford grófi címét, és mint családja egyetlen férfi tagja, kötelessége továbbörökíteni nevét és rangját. Nem fognak többé süteményt lopni a konyhából, hogy aztán a patak partján egyék meg, vagy csatangolni a birtokon gyíkok után kutatva. Hugh volt az ő cinkostársa, hamarosan pedig valakinek a férje lesz. Egy előkelő londoni úrihölgyé.
– Van már jelölted? – kérdezte, miközben Hugh elsuhant mellette, és egy közeli szék támlájára tette a felöltőjét.
– Egyelőre csak úszom az árral.
– Vagyis az első szembejövő lányba beleszeretsz – dúdolta Lizzy, mint egy gúnyos éneket. Hugh megrázta a fejét. – Akkor nem fogsz úgy járni, mint a helyi tiszteletes lányával, igaz? – érdeklődött Lizzy, megmarkolva a kilincset.
Hugh tizennégy évesen beleszeretett, a chilboltoni lelkész legidősebb lányába, akiről három hét múlva kiderült, hogy két másik fiút is az ujja köré csavart. Az összetört szívét egy egész nyáron át gyógyítgatni kellett.
– Ki van zárva – jelentette ki Hugh, de Lizzy ezen csak nevetett, ahogy becsukta maga mögött az ajtót.
Azt majd meglátjuk…
***
Másnap délután, miután felszállt a köd, Lizzy elsétált a veteményeskertig, kinyitotta a kaput, és belépett rajta. Kilenc évvel ezelőtt kapta meg, de még most is ugyanazzal a lelkesedéssel járta körbe, mint első alkalommal. Apjának határozott elképzelései voltak az üvegházi növények gondozásáról és a virágoskert elrendezéséről, ám ezt a kopár földdarabot rábízta. Most is, mint minden évben ilyenkor, látta maga előtt, hol húzódnak majd a paszternákok és a karórépák, és hogy melyik sarokba ülteti a tökpalántákat.
Jaj, hiszen mi Londonban leszünk!
Fájt a szíve, ha arra gondolt, hogy egészen nyár közepéig távol lesznek, és addigra már csak a betakarítás marad neki. Vajon a kertész képes lesz megbirkózni a feladattal? Tapasztalt volt ugyan, és eddig minden évben segített neki, de semmit sem tudott az új módszerekről, és hajlamos volt háttérbe szorítani a zöldségeket apja egzotikus virágaival szemben. Márpedig a veteményes látta el alapanyaggal a konyhát!
Lizzy szorosabbra húzta maga körül a köpenyét, majd a ház hátsó bejárat felé vette az irányt. Szüksége volt még egy-két információra ahhoz, hogy eldönthesse, hová kerüljenek a káposzták, idén ugyanis túl akarta szárnyalni a tavalyiak méretét. Kivitelezhető ez egyáltalán, ha nem lesz Dentlyben?
A hideg levegő után a konyha forró gőze ütötte meg az arcát. Még időben kikerülte a mogorva konyhalányt, aki egy forró fazékkal egyensúlyozott az ajtó felé. A fuvallat, ami követte, nyers tészta, szeletelt hagyma és főtt hús illatát hozta.
– Jó napot, kisasszony! Milyen kellemes időnk van! – köszöntötte Mrs. Biggs, a szakácsnő, majd egy hatalmas gombóc nyers tésztát csapott a konyhaasztalra.
– Jó napot, Mrs. Biggs! Mi lesz ma a vacsora? – kukucskált bele az egyik tálba.
– Csupa finomságot rendelt a kedves mamája – biccentett az asszony a háta mögött sorakozó edények felé. – Rég főztem ennyi marhahúst, annyi szent! Bizonyára a fiatalurak miatt van.
Lizzy álmélkodva nézte, ahogy a szakácsnő végighúzza könyékig lisztes karját a fazekak előtt.
– Ennyi egy hadseregnek is elég volna. Nem esett a Mama kicsit túlzásba?
– Nagyon fontos vendég lehet az az úriember, aki Londonból jött. Mire hazamegy, üres lesz a kamra. Akkor mit főzök majd az én kis madárkáimnak? – Gyengéden megcsípte Lizzy arcát, majd felkapta a sodrófát, és ráütött a tésztára.
– Ne aggódjon, idén is ültetek zöldségeket – törölte le magáról a lisztet Lizzy. Mrs. Biggs együttérzően mosolygott, majd szótlanul folytatta a munkát.
A fene essen Londonba!
A földszintre érve Lizzy hallgatózott egy kicsit. Apja dolgozószobájából nem szűrődött ki hang, ahogy Edward sem motoszkált. Képes volt a leglehetetlenebb helyekre elbújni, hogy Miss Watson, a nevelőnő ne találja meg. Lizzy anyja cipőjének kopogását se hallotta, ami azt jelentette, hogy tiszta volt az út a könyvtárig.
Amint belépett, ledobta köpenyét, majd a növénytani gyűjteménynél kezdett kutakodni. Apja jelentős mennyiségű botanikai kiadványt vásárolt össze az évek során, így volt miből válogatni. Először egy enciklopédiát emelt le a polcról, majd két sorral lejjebb megtalálta azt a kis vörös könyvet is, amit keresett.
Váratlanul léptek zaja ütötte meg a fülét. Amikor valaki lenyomta a kilincset, bebújt az egyik polc mögé. Mihelyt meglátta Lord Templetont, a szájához kapta a kezét, nehogy felkiáltson. Mit keres itt? Nem az apjával kellene tárgyalásokat folytatnia?
A férfi látszólag megkönnyebbült, hogy a könyvtárba lyukadt ki. Forgolódott egy darabig, majd sóhajtva az egyik asztalhoz lépett, kezébe vette a whiskys üveget, és töltött magának. Délután kettőkor alkohol? Lizzy csak pislogott.
– Hölgyek jelenlétében modortalanság inni, mylord – pattant ki a polc mögül, mire a férfi majdnem kiköpte az italt. Fél percig fuldokolva köhögött, majd megfeszítve vállait, kiegyenesedett.
– Bocsásson meg! Azt hittem, hogy… – tette le a poharat mentegetőzve, de Lizzy félbeszakította:
– Hogy egyedül van? – szorította magához pajzsként a könyveit. – Nos, tévedett!
Minden igyekezetével azon volt, hogy állja a férfi tekintetét. Lord Templeton olyan magas volt, hogy mellette minden kisebbnek tűnt. Különösen ő a maga öt láb négy hüvelykjével. Ebben a Hamiltonokra ütött. Apja sem volt túlságosan magas, ahogy Edward is alacsonyabb volt a korához képest.
– Ez amolyan londoni szokás? – érdeklődött hamarjában Lizzy, elhessegetve saját idegességét. Őszintén remélte, hogy nem nyit rájuk egyik családtagja sem. Felettébb kínos lett volna, ha kettesben találják egy számára idegen férfival.
Egy kellemes megjelenésű férfival, akinek markáns volt az arcéle, és egyenes, kissé hegyes az orra.
– Talán az édesapja nem fogyaszt whiskyt? – szegezte neki a kérdést Lord Templeton. – Kétlem, hogy csak díszként szolgálna itt ez az üveg – azzal megkocogtatta a körmével.
Az apja valóban ivott, de kizárólag vacsora után, amikor a család többi tagja már nyugovóra tért. Úgy tűnt, Lord Templeton nem ilyen türelmes típus. Vajon felidegesítették, vagy csak unatkozik? Már érkezésekor is egykedvűnek tűnt, bár az alapján, amit neki mondott… Végre itt volt az alkalom visszavágni!
– Kérdésre kérdéssel nem felelünk – húzta ki magát Lizzy, hogy kicsit magasabbnak tűnjön.
A férfi ahelyett, hogy válaszolt volna, szégyentelen módon elnevette magát. Furcsa mód kellemes volt. Nem harsány, de nem is finomkodó. Az a fajta, ami arra készteti az embert, hogy ő is csatlakozzon, Lizzy azonban inkább ráharapott az alsó ajkára, hogy még véletlenül se görbüljön felfelé a szája.
– Ami azt illeti – kezdett bele a férfi –, Londonban nem szoktak polcok mögött bujkálni a hölgyek.
Lizzy színpadiasan sóhajtott egyet.
– Sajnálom, hogy Ön és a whisky közé tolakodtam. A továbbiakban nem találkozunk – lépett az ajtóhoz. Egy percig sem volt hajlandó a társaságában időzni. Dently elég nagy volt ahhoz, hogy kikerülje, bármerre is megy. Majd figyeli, hol bukkan fel a fekete haja, ami hosszabb ugyan, mint Hugh-é, de nem túlságosan.
– Talán elutazik?
– Akad jobb dolgom is – csapta hóna alá a könyveket, és már nyúlt is a kilincsért, de a férfi szavai megállították:
– Lányregényt olvasni?
Lizzy előkapta a kis vörös borítós könyvet, és meglobogtatta előtte:
– Ez Meredith Powell kiváló értekezése a káposztafélékről, különösen a karórépáról. Önt minden bizonnyal az ehhez hasonló művek nem érdeklik. Még ha iszik, akkor sem…
– Valóban – helyeselt Lord Templeton, és könnyed léptekkel az egyik polcnál termett. Lizzy tágra nyílt szemmel figyelte, vajon hol áll meg. – Eddig eszembe se jutott, hogy ismereteket gyűjtsek holmi takarmány-növényekről. Különben is, a karórépa nem répaféle? – nézett rá kérdőn a tengerkék szemeivel.
– Nem – forgatta a szemét Lizzy. – A tarlórépa és a vadkáposzta keresztezéséből jött létre.
Lord Templeton hümmögve tett még két lépést, majd végigsimította egy vaskos könyv aranyozott gerincét. Ápolt keze volt hosszú ujjakkal. Lizzy gyorsan a háta mögé dugta a könyveit, elrejtve karcolásokkal tarkított kézfejét. Az övé sose volt ilyen. Úton-útfélen megvágta magát, vagy felhorzsolta a bőrét, kesztyűben azonban nem tudott volna a növényekkel foglalkozni. Az anyja persze folyton megszidta ezért, de őt ez nem érdekelte.
– Eddig abban a hitben ringattam magam, hogy az ifjú grófkisasszonyok hímeznek, zongoráznak vagy táncórákat vesznek. Nem gondoltam volna, hogy ehhez hasonló, haszontalan dolgokkal ütik el az időt.
– A karórépa iránti lelkesedésem haszontalan volna? – húzta össze a szemeit Lizzy. – Ön szerint mégis mivel kéne foglalkoznom? Társalogjak a legújabb divatról?
– Kezdetnek megteszi – vetette oda a férfi.
– Tehát azt javasolja, hogy unatkozzak, ahogy maga is teszi, amióta betette a lábát ide.
– Ha érdektelen számomra valami, és a társaság sem megfelelő, akkor igen, unom magam – ahogy beszélt, újfent csökkent köztük a távolság. Lizzy egyre sűrűbben vette a levegőt. Remélte, hogy nem az orra előtt fog megállni, mert akkor kiderülne, hogy a feje búbja csak a férfi álláig ér.
– Ezek szerint vidéken nincs annyi szórakozási lehetőség, mint Londonban – jegyezte meg szárazon Lizzy.
– Ilyet nem mondtam – villantott Lord Templeton egy ravasz mosolyt, mire Lizzy rögtön elpirult. Onnan tudta, hogy először a nyakán kúszott fel a forróság, majd elérte az arcát és a homlokát is. Máris úgy érezte magát, mint aki lázzal küzd.
– Kiállhatatlan alak! Nem pazarlom tovább az időmet magára – fújtatott, majd könyveivel együtt kiviharzott, és jó hangosan bevágta maga mögött az ajtót.
Majdnem elérte a hálószobája ajtaját, amikor eszébe jutott egy ötlet. Megérdemelné, hogy megleckéztessék! Sarkon fordult, és a konyha felé vette az irányt.
– Mrs. Biggs! Azt mondta, marhahúst készít, igaz? – rontott be.
A szakácsnő keze megállt a levegőben. Éppen egy szelet almás pitét rakott volna tányérra, de rögtön felé nyújtotta.
– Igen – felelte az asszony. – Sült marha zöldségekkel.
Lizzy óvatosan ráfújt a forró tésztára, majd beleharapott. Mrs. Biggs készítette a környék legfinomabb süteményeit. Egyszer még díjat is nyert a chilboltoni vásáron.
– Csinálna mellé karórépát? – kérdezte Lizzy, miután lenyelte a falatot.
– Volt a múlt héten, madárkám!
– Tudom, de Hugh annyira szereti.
– Az már igaz – gondolkodott el az asszony, majd átnézett a válla felett a konyhalány irányába: – Vedd elő a karórépát!
A felszólításra a lány morrantott egyet, majd felkapott egy kisebb zsákot a sarokból, és a konyhaasztal mellé vitte.
– Köszönöm, Mrs. Biggs – felelte Lizzy teli szájjal, majd felkapott még egy szeletet a pitéből, és elindult, hogy megkeresse Edwardot.
A délutánt Mr. Powell könyvének tanulmányozásával töltötte, és türelmetlenül várta a vacsorát. Már hét órakor felöltözött, és fél nyolckor lement a szalonba. Csak itt derült ki, miért készíttetett olyan nagy mennyiségű ételt az anyja. Az asztalnál helyet kapott a szomszéd birtok tulajdonosa, a helyi tiszteletes, az orvos, és feleségeik.
Lizzy a vacsora jelentős részét azzal töltötte, hogy a tányérja tartalmát piszkálta. Többször is lopott pillantásokat vetett Lord Templetonra, aki látszólag jól érezte magát. Mr. Wrightwooddal rögtön megtalálta a közös hangot, és Hughval karöltve jót nevettek Mr. Merryweather humoros megjegyzésein.
Alighogy Biggs feltálalta nekik a főfogást, Hugh törte meg derűs hangon a villák és a tányérok visszafogott csörömpölését:
– Ó, karórépa! Mrs. Biggs tudja, mivel vehet le a lábamról – és be is kapott gyorsan egy hatalmas falatot.
Lord Templetont azon nyomban küszködő köhögés kapta el. Lizzy óvatosan hátradőlt a székében, hogy Mr. Merryweather termetes alakja eltakarja, és leplezze hangtalan nevetését. Rendkívül mulatságos volt figyelni, miként próbálja a férfi megőrizni méltóságát az asztalnál.
Jó étvágyat, mylord!
– Jól van, Templeton? – fordult a férfi felé Lord Aberdeen aggódó tekintettel.
– Köszönöm, már igen – válaszolta, majd belekortyolt a poharába.
Lizzy hiába tanította móresre a maga módján, innentől kezdve nem volt menekvés a férfi tekintete elől. A desszert végére már könyörgött saját sejtjeinek, hogy ne öntse el a pír, a szalonban pedig a létező összes jelzőt összeszedte, ami eszébe jutott, hogy elterelje a figyelmét róla.
Arrogáns, nagyképű, fellengzős, okoskodó, lekezelő…
Mire hosszú listája végére ért, már biztos volt benne, hogy a fele sem igaz rá. Akkor mégis mi zavarja benne annyira?
***
– Jonathan Patrick Hewitt-Fraser! – harsant fel Richmond hercegének mély orgánuma a londoni Pall Mall-on álló ház folyosóján.
Neve hallatára Jonathan ledermedt. Másodpercekre volt attól, hogy észrevétlenül a szobájába jusson, és elolvassa a Royal Astronomical Society[1] folyóiratának aktuális számát, amit egyenesen a nyomdából küldtek neki.
Kihúzta magát, és felé fordult:
– Szolgálatára, Apám!
– Azonnal gyere a dolgozószobámba! – utasította a férfi.
Jonathan fanyalogva követte, majd becsukta maga mögött az ajtót. Diófa és tinta szúrós szaga csapta meg az orrát, ahogy leült a lehető a férfitól lévő legtávolabbi székre. Az íróasztalra pillantott, amin papírkötegek és levelek hevertek katonásan egymás mellé illesztve. Richard Alexander Graham Hewitt-Fraser, Nagy-Britannia egyik legbefolyásosabb arisztokratájának szentélye maga volt a rend és a fegyelem. Vajon legújabb, álnéven kiadott cikkét körmöli a The Spectator[2] jövő heti számába vagy idei első felsőházi felszólalását írja? Jonathan keresztbe tett lábára fektette a nála lévő csillagászati kiadványt, és megtámaszkodott a karfán.
Ha más nem is, legalább az írás iránti szenvedély közös bennünk.
– Miért nem voltál itt ma délután kettőkor? – szegezte neki a kérdést a herceg az egyik ablaknál állva. Hórihorgas termete és szigorú tekintete fenyegető érzést kelthetett volna Jonathanban, de politikai ellenfeleivel ellentétben ő már hozzászokott apja habitusához, ahogy azt is megtanulta, néha jobb elkerülni. – Tudtommal Trescott közölte veled, hogy megbeszélést folytatunk az új intézőnkkel.
A titkár természetesen átadott minden szükséges információt neki, Jonathan pedig azon nyomban el is döntötte, hogy kihagyja a megbeszélést. Inkább elment egy kései ebédre a White’s[3] klubba, ahol szarvashúst evett gombával, majd leöblítette egy kiváló évjáratú bordeaux-ival.
– Dolgom volt – motyogta az orra alatt.
– Kötelességed lett volna megjelenni – rivallt rá az apja.
Jonathan meg se rezzent. Unottan a freskókkal díszített plafonra emelte a tekintetét, és a haragos képű, ősz loboncú Neptunuszt figyelte, ahogy kocsiján kihajt a tenger vizéből. Az apjával való hasonlósága döbbenetes volt. Lapos orr, éles pofacsont, magas homlok. Vajon a négy évvel korábban felkért festőt a herceg ihlette?
– Egyszer az életben viselkedhetnél úgy, ahogy egy örököshöz illik – fakadt ki a férfi. – Így nem fogod megtanulni kezelni a vagyont és a birtokokat. Újra és újra csalódok benned…
– Mily meglepő! – figyelte Jonathan a háromágú szigonyt, ami a habok közül kiemelkedő halra mutat.
Ő mit követhetett el? Rossz irányba úszott?
– Mindig az eget bámulod, ahelyett, hogy részt vennél ügyeink intézésében, a politikáról nem is beszélve – dohogott tovább az apja. – Tudod mennyit vártunk rád? Egy teljes órát!
Jonathan ránézett, és nyugodt hangon újra megismételte:
– Dolgom volt.
Richmond hercegének két, pamacs alakú fehér szemöldöke összeszaladt, felettük pedig megjelentek a korát eláruló mély barázdák.
– Miféle dolgod? Nem csinálsz mást, csak a klubban henyélsz, vagy dilettánsok társaságában időzöl a Picadillyn. Egy másodszülött fiúnak még elnézném, de Richmond jövendőbeli hercegének nem. Hát, azért járattalak Oxford-ba, hogy csillagjós legyen belőled?
Jonathan rámarkolta a folyóiratra. Vajon mikor jut el az apja tudatáig, hogy ő nem asztrológus, hanem asztronómus? A Burlington House minden volt, csak amatőrök gyülekezete nem. A jobb szárnyában működő Royal Astronomical Society igazi menedékhely volt a számára, ahol olyan emberek vették körül, akik értékelték a tudását, őszinte lelkesedéssel hallgatták megfigyeléseit, és bátorították tehetsége kibontakozásában. Az apja miért nem képes erre?
Én legalább felvállalom a nevem.
– Bárcsak Andrew lenne az utódom – sóhajtott a herceg bosszúsan.
Jonathannak egyetlen név is elég volt, hogy a nyakizmai megmerevedjenek, a fogai pedig csikorogjanak a dühtől. Bal kezével tépkedni kezdte a lapok sarkait, miközben az orra alatt dünnyögött:
– Templeton mindent jobban csinál nálam, nem igaz?
– Egy felelősségteljes úriember alárendeli magát a kötelességeinek. Ő most is vidéken van egy jó üzlet reményében, pedig mindannyian tudjuk, hogy nem szeret utazni, míg te rendre kibújsz a feladatok alól.
Jonathan jobb keze ökölbe szorult, a körmei pedig barázdát vájtak a tenyerébe. Közel tíz éve hallgatta, milyen nagyszerű ember Lord Templeton. Hogy lehet az apja ilyen szűk látókörű? Andrew hiába van birtokában hasznos ismereteknek, ha a világot mindössze egy íróasztal mögül szemléli.
– Ha hasonlóképpen cselekednék, akkor is találnál bennem kivetnivalót – motyogta. – Arran grófi címét is megtagadod tőlem, pedig születésemtől fogva járna nekem, míg Andrew minden mást megkap, amit én nem. Érdemes a figyelmedre, a dicséretedre, a társaságodra.
– Bizonyíts be, hogy te is megérdemled – mondta fennhangon a herceg.
– Ez magának semmi? – mutatta fel a lapot Jonathan, és meglobogtatta előtte. Ott virított a neve közvetlenül A Mars okkultációjának megfigyelése Islington-ban című cikk[4] előtt. Egy éven át dolgozott rajta, mire eljutott a publikálásig. – Nehezére esne egy percig is büszkének lenni rám?
A herceg válasz helyett tüntetőleg az ablak felé fordult.
Valószínűleg fizikai fájdalmat okozna, ha el kéne olvasnod…
– Értelmetlen dolgokra pazarolod a tehetségedet, miközben bűnös üzelmeket folytatsz. Már fél London tudja, ki áll Lord és Lady Ormonde házasságának felbomlása mögött, ahogy azt is sejtik, ki tehet arról, hogy Sir Latimer hajózási társasága becsődölt – ekkor megpördült, és rámutatott. – Ezerszer kértelek, hogy ne nyerészkedj mások kárán!
Jonathan legszívesebben teli torokból felordított volna, de inkább tovább tépkedte a folyóiratot. Lelkiismeret-furdalása legyen egy házasságtörő asszony és egy spekuláns kálváriája miatt? Nem, az üzlet az üzlet!
– Azon a napon, amikor előrébb helyez Templetonnál, esküszöm, megteszem! Hátat fordítok a tudománynak, és felszámolom minden ügyemet, de akkor meg kell adnia, ami jár nekem!
– Ez hamarabb eljön, mint hiszed – húzta a száját sejtelmes félmosolyra a herceg. – Az idei szezonban feleséget fogsz választani magadnak, és mihelyt megnősülsz, megkapod Arran grófi címét, valamint külön háztartásba költözöl. Ezt nem nevezném éppenséggel elviselhetetlennek. Maryvel már van is pár ígéretes jelöltünk!
Jonathan torkán akadt egy fájdalmas nyögés. El sem tudott képzelni annál nagyobb csapást, mint hogy mostohaanyja, Lady Mary Jane Hewitt-Fraser válasszon számára hitvest. Miért nem foglalkozik a saját fia, a mindenki által nagyra becsült Andrew megházasításával?
– Bármibe lefogadnám, hogy ezt a hercegné találta ki. Templetont nem szándékozik kész tények elé állítani?
Apja megköszörülte a torkát, majd válaszolt:
– Templeton felelősségteljes, felnőtt férfi. Képes arra, hogy racionális döntéseket hozzon a magánéletét illetően. Ezzel szemben te kisgyerek módjára duzzogsz, ahelyett, hogy hálás lennél az ajánlatért. Ennél nagyvonalúbb nem leszek!
– Nincs szükségem kegyelemkenyérre – azzal Jonathan felpattant, feltépte az ajtót, és kiviharzott.
Majdnem nekiment a lépcsőfordulóban egy aránytalanul nagy kínai vázának, amikor meghallotta, hogy a hercegné kiált utána. Meglepő fürgeséggel érte be őt, és ragadta meg a karját. Jonathan lesöpörte magáról. Tapogasd a drágalátos fiadat!
– Újfent veszekedtetek? – kérdezte az asszony aggódó szemekkel, ráncos, fehér kezeit tördelve.
– Mi köze hozzá? – förmedt rá.
– Most hová mész? – Jonathan összeszorította a száját, hogy még véletlenül se akarjon felelni. – Kérlek, legalább vacsorázz velünk.
– Nézzem, ahogy apám eszik, miközben azt hallgatom, milyen nőket akarnak a nyakamba varrni? Azt már nem!
Megfordult, hogy otthagyja, a hercegné azonban utána szólt:
– Vendégeink is lesznek.
Jonathan megtorpant. A szezonon kívül a hercegné kizárólag két okból hívott meg vendégeket.
Rokonság.
– A Greyek?
A nő megrázta a fejét:
– Nem, Rutlandék és Marlborough.
Politika…
– Inkább éhes maradok – hagyta ott az asszonyt.
Alig egy órával később egy szerencsejáték-barlangban üldögélt, és kedvetlenül kortyolgatta a whiskyjét. Egy sötét, csendes sarokból figyelte, ahogy egy lármás társaság lapot húz a huszonegyre. Ő is oda mehetett volna, hogy feltegye a zsebében lapuló pénzköteget a következő körre, de nem volt kedve hozzá. Csak arra vágyott, hogy a tömény ital égesse egy kicsit a gyomrát, majd mihamarabb elzsibbassza a fejét.
Még négy pohár, és véget is ér ez az átkozott nap.
– Micsoda meglepetés! – fogta meg a vállát egy vékony női kéz. Az orrába pillanatok alatt felkúszott az émelyítően erős egzotikus parfüm, úgyhogy gyorsan ivott még egy korty italt, nehogy felkavarodjon a gyomra. Christine de Bellefort a szoknyája épségére kínosan ügyelve foglalt helyet mellette.
– Mit keresel itt? – nézett végig a hosszúkás arcú nőn, aki inkább volt sovány, mint vékony. – Csak nem eltévedtél?
– Nekem ide bejárásom van – emelte fel hegyes orrát Christine.
– Legközelebb majd észben tartom – dobott felé egy kényszerű mosolyt.
– Búslakodunk? – simogatta meg az alkarját a nő, mire Jonathan elrántotta előle, és meghúzta a poharát. Amikor letette, az asszony még mindig őt nézte.
– Nem Andrew-t kellene várnod az ágyadban?
– Már nem jön többet – vette ki a kezéből a poharat Christine, és megitta a maradékot. A legtöbb nő köhögött és fuldokolt volna, ő viszont jólesőn csettintett a nyelvével, ujjával pedig könnyedén arrébb pöccintette az asztalon a poharat.
Jonathan figyelte a szeme sarkában megjelent, apró szarkalábakat. Milyen üdítő is lehetett a nő számára öreg, beteges férje halála után egy fiatalabb férfi! Azt tudta róla, hogy pár évvel idősebb Andrewnál, így a tapasztalat kétségkívül mellette szólt. Vajon mi lehetett a jutalma a feltétlen odaadásért és a határtalan lelkesedésért? Ahogy a fülbevalóját elnézte, drága ékszerek.
– Szerelmi civódás?
– Nem vagyok többé kívánatos személy a számára. Egészen Hampshireig menekült előlem.
Ez így már érdekesebb!
Jonathan feljebb ült a székén, felemelt kézzel csettintett egyet, mire a szomszéd asztalnál álló pincér már ugrott is.
– Menekült? – gombolta ki a felöltőjét, hogy kényelmesebben megtámaszkodhasson az asztalon. – Azt hallottam, birtokot vesz, meg ehhez hasonlók.
Christine csodálkozva nézett körül:
– Biztos, hogy jó helyen ülök? Azt rebesgetik, te vagy London legnagyobb cselszövője, és még azt sem tudod, Andrew miért utazott vidékre?
– Egy jó üzlet minden kényelmetlenséget megér – válaszolt Jonathan.
Ekkor megjelent a pincér két pohár whiskyvel. Figyelte, ahogy Christine kikapja a kezéből a sajátját, belekortyol, majd nagy koccanással leteszi az asztalra. Inkább igyon, minthogy sírva fakadjon itt nekem!
– Ismered Aberdeent? – kérdezte a nő.
– A különc gróf – ízlelgette a szavakat Jonathan. Hallott róla, de személyesen még nem találkozott vele. – Ritkán jár Londonban, és ha mégis, csak pár napra érkezik. Mindig egyedül jön, és meghatározott helyeken bukkan fel. A társasági eseményeket messze elkerüli. A mostohaanyám ismeri, de nem bocsátkozott vele kapcsolatban részletekbe. Valószínűleg rémisztően unalmas ember lehet…
– Az egyik szobalányom a szabadnapjait Andrew inasával tölti. Innen tudom, hogy pár napja összecsomagoltatott, és felszállt egy Winchester-be tartó vonatra. Talán ideje volna elbeszélgetned a mostohaanyáddal az ismerőséről – javasolta Christine.
– Ha arra célzol, hogy Andrew kétes üzletekbe bocsátkozik, akkor most szólok, hogy tévedsz – felemelte a poharát, ivott egy kortyot, majd folytatta: – A pénzügyei éppen olyan makulátlanok, mint a híre, a jogi ügyleteiről nem is beszélve. Még csak egy óvatlan ballépést se követett el soha.
Vagy túlságosan tisztességes vagy meglepően ügyes.
– És a szívügyek? – mosolygott sejtelmesen Christine. – Említettem már, hogy a szobalányom a hercegné komornájának az unokahúga? A kegyelmes asszony állítólag türelmetlenül várja, hogy a fiai végre megnősüljenek.
– Nem vagyok a fia – jelentette ki Jonathan szárazon.
– Le merném fogadni, hogy Aberdeen-nek pont van egy eladósorban lévő lánya.
– Miért mondtad el ezeket nekem? – A levegőben máris ott lógott egy kiváló üzlet lehetősége. Finoman elvette tőle a whiskyt, és az asztal túlsó végébe tette.
– Bármennyire is fáj a szíved, ha alkut akarsz kötni velem, akkor ne igyál többet.
A nő kezei ökölbe szorultak:
– Engem nem lehet csak úgy félredobni. Vissza akarom kapni, mégpedig minél hamarabb!
Jonathan szinte fürdőzött a belőle áradó keserűségben. Mi lenne vele, ha a hozzá hasonlók egyszerűen túllépnének az idő múlásán, és elfogadnák, ami jutott nekik? Miből építette volna fel magát, ha nem az ilyen emberek fájdalmából és félelmeiből?
– Néha kimondottan sárgulsz az irigységtől, Jonathan! Nem gondolod, hogy ideje tenni ellene? – érdeklődött Christine.
Jonathan hátradőlt, és kényelmesen kinyújtotta lábait az asztal alatt. Az ereiben feloldódó alkohol már kiűzte testéből a feszültséget, az agya viszont felélénkült, és lázas munkába kezdett. Az tény, hogy a mostohaanyja régről ismerte Aberdeen-t, bár arra nem volt bizonyítéka, hogy rendszeres levelezésben állnának. Ezek szerint mégis? Továbbá Andrew Templeton nem az a fajta férfi, aki csak úgy eldobja a saját kényelmét az anyja vagy egy feleség kedvéért. Hacsak nincs mögötte valami más… Valami, ami hasznot hoz vagy hosszú távon megéri. Micsoda véletlen, hogy Christine bosszúvágya egybeesik azon szándékával, hogy elégtételt vegyen a sérelmeiért!
– Rendben – szólalt meg rövid hallgatás után. – Elintézem, hogy kapj pár meghívót ebben a remeknek ígérkező szezonban, cserébe légy kéznél, ha szükség van rád.
Gyorsan előkapta mellényzsebéből kis fekete noteszét, és beleírta a nő nevét, valamit a dátumot. Még csak január 19. volt, de máris feljegyzésre került az év első üzlete.
– Tudod, hol találsz meg – dorombolt a nő, akár egy elégedett kiscica.
– A hálószobád ablaka még mindig a St. James Parkra néz? – kérdezte Jonathan, ahogy a nő felállt, és lesimította szoknyája ráncait.
– Szeretek madárcsicsergésre ébredni – kacsintott, majd könnyed léptekkel elindult a kijárat felé.
Jonathan libabőrös lett az inge alatt.
Még jó, hogy én nem!
[1] Királyi Asztronómiai Társaság. 1820-ban alapították a csillagászat, a naprendszer-kutatások, a geofizika és egyéb kapcsolódó tudományok tanulmányozására. Székhelye a londoni Picadillyn álló Burlington House.
[2] Hetente megjelenő, politikai, kulturális és aktuális témákat boncolgató brit hírmagazin. 1828-as első megjelenése óta a világ legrégebb óta működő hírmagazinja.
[3] 1693 óta működő londoni klub úriemberek számára.
[4] A cikk a valóságban is létezik. 1854. április 12-én jelent meg Warren de la Rue brit asztronómus-kémikus tollából.