romantikusragcsalo

(Ha érdekel, hová tűnhetett a temető hívószó alatt írt történetben eltűnt Simi, akkor olvasd el ezt a részletet.)

Óvatos léptekkel haladt a sárszagú, víztócsákkal teli járatban. Simi ki akart jutni. Mindenáron. A bokája környékén feszültek az inak, a térdkalácsa sajgott, de volt benne annyi erő, hogy apránként haladjon. Jó nagyot esett, amikor egy nagy kéz belökte a sötétségbe, a végtelen semmibe. Még a vékony farmerdzsekije is csupa sár lett, a tenyerét meg felhorzsolta valami kemény.

Csak a kezében tartott faggyúgyertya fénye mutatta pislákolva az utat. A füstös, orrfacsaró avas szagot képtelen volt megszokni. Mint amikor ég a bőr… Ugyan ki használ ilyet? Az is furcsa, hogy az a valaki ott hagyta neki meggyújtva, majd rázárta a nehéz vasajtót, amit Simi ütött, minden erejével rúgott, de az nem nyílt ki. Várt egy darabig – bár nem tudta, meddig, mert az órája betörött az eséskor –, hátha megesik fogvatartója szíve rajta, a csend pedig elhozza a szabadulás lehetőségét, de nem történt semmi.

A gyertya pedig égett.

Fogyott, olvadt a rézedényen, apró lángja lengedezett attól az enyhe fuvallattól, ami a mélységből jött, Simiben pedig nőtt a félelem, hogy ha elalszik vagy elfogy, ráborul a sötétség, és örökre elveszett.

Márpedig azt nem hagyhatta. Ha van légmozgás, van kijárat is.

Grétára gondolt, és arra, hogy a lány mindig bizonnyal aggódik miatta, szólt már a szüleinek, és a fél rokonság a keresésére indult. Az öreg Simon meg minden, a kapuja előtt elhaladónak elmondja, hogy az unokája eltűnt, nem látták-e.

De senki sem látta Simit aznap. Egyedül indult el a temetőbe, az úton senkivel sem találkozott, és a kápolna mellett is csak a fekete varjak figyeltél őt.

Ekkor a büdös viasz rácsöppent az egyik ujjára, erre hangosan felkiáltott, a hevenyészett gyertyatartó pedig megremegett a kezében. A láng majdnem kialudt, a szíve talán meg is állt egy pillanatra. Ne, kérlek, ne!, ordított legbelül, mert a rémülettől nem jött ki hang a torkán, annyira vágyott arra, hogy kiszabaduljon a földbe vájt, faoszlopokkal megtámogatott járatból. A levegő nehéz volt, és egyre párásabb, ami aggódalommal töltötte el. Mi lesz vele a fény nélkül? Mi lesz Grétával nélküle?

Beugrott neki Koni arca, ahogy a lányt nézi. A szabad keze ökölbe szorult, a fogai összekoccantak, az állkapcsa megfeszült. Legszívesebben megütötte volna a fiút, rátaposott volna a pótszemüvegére, de még a cuccait is szétszórta volna a nedves avaron. Nevetett volna rajta, amiért akár csak egy pillanatra is elhitte, hogy egy olyan lánynak, mint Gréta, tetszhet.

Azóta nem tartotta a barátjának, bár igyekezett megjátszani. És soha többé nem is lesz az, mert Gréta csak Simié.

Konit pedig vigye el az ördög…

A padláson vastagon állt a por, minden egyes lépésnél cipőnyomok maradtak utánuk. Ahogy a lány lehajolt, nehogy beüsse a fejét egy fagerendába, a hajába akadt egy sűrű, tejfehér pókháló.

– Jaj, segíts! – kiáltott fel Heather, mire a mögötte megtorpanni kényszerült Brian a segítségére sietett. A lány puha, vékony hajszálai közé könnyedén ragadtak be a pókháló fonalai, amiktől a sűrű barna tincsek hirtelen ősszé váltak.

– Ó, csak szétkentem… – sajnálkozott a fiú, és a nadrágjába törölte a kezét. Különösen érdes, ragadós tapintása volt a pókhálónak.

– Most moshatok este megint hajat – bosszankodott Heather, majd a padlás belsejébe nyomult. Brian is lehajolt a gerenda elől, bár neki mélyebbre kellett, mert magasabb volt, és követte. Hiába próbált apró lélegzetvételekkel védekezni, a cipőjük által felvert por az orrába szállt, és eltüsszentette magát.  – Valahol itt kell lennie – nézett szét a lány, nem is törődve vele. Odakint az eget szürke fellegek borították be, elnyelve a szikrázó napsütést, de annyi világosság azért beszüremlett, hogy látták, merre kutakodjanak.

– Nem értem, miért olyan fontos az a kártya. – Brian közelebb lépett egy ládához, és kinyitotta. Dohos szag ütötte meg az orrát, csak molyrágta ruhák voltak benne.

– Mondtam, hogy képes megmutatni a jövőt – mondta Heather élesen. Sokszor elmondta már az elmúlt napokban. Aztán benézett egy szúette szekrénybe, de rögtön be is csukta, mert az üres volt.

– Nem jobb, ha a jövő rejtve marad? – kérdezte Brian, ahogy elhaladt pár halomra rendezett rozoga szék mellett. A párnájuk már lekopott, a szivacsos bélést talán egerek rágták meg. Az egész padlás ezeréves bútorok raktára volt, Heathert azonban ez látszólag nem zavarta.

– Nem – vágta rá a lány magabiztosan, majd rámutatott egy sötét foltra: – Gyere, húzd ki ezt a bőröndöt innen a sarokból. Szerintem abban lesz.

Brian fújt egy nagyot, mert semmi kedve volt a kutakodáshoz, de aztán mégis úgy tett, ahogy a lány kérte. Elvégre a féltestvére volt.

Heather úgy cipzározta ki, mintha karácsonyi ajándék lenne benne. A fiú legnagyobb döbbenetére több tucat kártyapaklit rejtett a bőrönd.

– Na, és akkor most melyik is az? – nézett kérdőn a lányra.

– Nem láttál még Tarot kártyát? – vonta össze a szemöldökét Heather.

Brian tudta, hogy most azt várja, szégyellje el magát, de esze ágában sem volt. Ugyan, honnan kéne ismernie ilyen dolgokat?

– Nem. – Brian letérdelt a bőrönd mellé, és kutakodni kezdett. Fekete Péter, francia kártya, magyar kártya… – Ez mi? – mutatott fel a lánynak egy bontatlan paklit. Olyan új volt, hogy akár ebben a pillanatban is vásárolhatták volna.

– Lenormand-kártya – felelte Heather.

– Akarom én tudni, mire jó? – tette fel a költői kérdést Brian, mire a lány megrázta a fejét.

– Nézd, UNO! – mosolyodott el Heather. – És Munchkin.

Brian ismét beletúrt a bőröndbe, és kihúzott egy nagyobb dobozt:

– Cards Against Humanity! – kiáltott fel örömében, majd magához szorította: – Ezt visszük!

Heather nem reagált, csak tovább pakolászott.

– Cigánykártya, angyalkártya… – sorolta. – Nem gondoltam, hogy itt ennyi féle van. De Tarot sehol…

– Talán valaki már elvitte korábban – vetette fel Brian.

– Ugyan ki járt volna itt? Láttuk volna a nyomait.

– Akkor nem tudom – vonta meg a vállát Brian, és a hóna alá csapta a Cards Against Humanityt. – De ezt akkor is viszem!

Heather ismét nem foglalkozott vele. Könyékig benne volt már a hatalmas bőröndben, és sorra rakta arrébb a neki nem tetsző dobozokat. Volt kisebb és nagyobb. A kezébe akadt olyan pakli is, amit csak egy töredezett befőttesgumi tartott egyben.

– Az az angyalkártya nem jó jósláshoz? – vetette fel Brian, de Heather dühös pillantást vetett rá. Hiába, neki a Tarot kellett. – Oké, nem szóltam.

– Ez így nem jó. Vigyük le mindet – állt fel a lány, majd leporolta a nadrágját. Valóban nem volt elég fény ahhoz, hogy tüzetesen átvizsgálják a bőrönd teljes tartalmát. És volt pár olyan csomag is az alján, amit ki kéne bontani, hogy kiderüljön, mi van benne.

Brian visszatette a nála lévő dobozt a bőröndbe, becipzárazta, majd a fogantyúnál megragadta, és felemelte.

– Amennyi pakli van benne, ha eladunk párat Vinteden, simán kijön egy új Tarot neked – javasolta, miközben átvágtak a padláson.

Heather szeme felcsillant:

– Van eladói profilod?

– Van, de az biztos, hogy az enyémre nem tesszük fel ezeket – rázta meg a fejét Brian. – Csinálj csak szépen sajátot!

Heather elégedetlenkedő hangot hallatot, de gondolatban már el is költötte a pénzt Tarot kártyára. Kibújt a szűk kijáraton, ami a második emeleti folyosóra nyílt, és leereszkedett a létrán. Brian megvárta, míg leér a lány, majd egy nagy puffanással ledobta a bőröndöt, aztán pedig követte őt.

Ha másért nem, hát a Cards Agains Humanityért megérte felmászni neki a padlásra.

Először csak egy sötét folt volt a folyosó végén, a két ajtó között egy üres sarokban, egy formátlan paca a világos falon. Ha valaki elment volna mellette, és észreveszi, megjegyezhette volna, hogy lám, penészedik a sarok. Hívott volna egy takarítót, aki öt perc próbálkozás után kijelentette volna, hogy ide már festő kell, nem Szavó, a gondnok meg, hogy ellenőrizze a takarítót, arra járt volna, és ha unalmában feltekint, megjegyezte volna, hogy új neoncső kell, de nem tett volna semmit, mert mire a elfordult volna a folyosó végén, ki is ment volna a fejéből.

Így a sötét folt maradt.

Időnként mélyült az árnyalata, és egyre határozottabb körvonalakat húzott maga köré. Nőtt és erősödött, míg el nem érte az egyik, majd a másik ajtófélfát. Egy korai estén aztán, amikor a sokáig dolgozatokat javító tanár – mindig ugyanaz – végigment kopogós cipőjével a kövezett folyosón, a neon is kiégett.

A folt pedig megindult.

Csak a rácsos ablakokon beszüremkedő holdfény volt a tanúja az útnak, amit megtett. Először a repedezett plafonra kúszott fel, majd az évtizedek óta a falon porosodó tablók között lavírozott el, míg el nem érte a lépcsőfordulót. Dönthetett, hogy le vagy fel. Végül az emeletet választotta, és egészen a tetőtéri könyvtárig osont a kongó ürességben, a vastagon rátelepedő csendben.

És ott vert tábort magának.

Egy üres sarokban, két roskadásig megrakott polc között, ahol ismét egy formátlan, de meglehetősen nagy paca lehetett a világos falon, amikor pedig reggel megérkezett a könyvtáros, még a villódzó neonfényt is megkapta. Aztán a könyvtáros körbejárt, észrevette, megjegyezte, hogy lám, penészedik a sarok. Hívott egy takarítót, aki öt perc próbálkozás után kijelentette, hogy ide már festő kell, nem Szavó, a gondnok meg…

A kanapén ülünk a nappaliban. Közelebb hajolok Klauhoz, és megcsókolom. Az ajka puha, cseresznyeillatú és -ízű a szájfénytől. Nem tudom, minek keni magára, amikor úgyse marad fent fél percnél tovább…

De végre kettesben vagyunk.

A lakás csendes, csak a lélegzetvételét hallom, meg a saját dübörgő szívverésemet. Hosszú ujjaival a hajamba túr, mire jóleső borzongás fut le a gerincemen. Végigsimítok a combján, a tenyeremet kellemesen dörzsöli a farmerja, de amikor elérek a csípőjéig, megszakítja a csókot, és felnevet:

– Van időnk bőven. Nem kell sietni.

Könnyű azt mondani. Megfogom a derekánál, és az ölembe ültetem. Most, hogy szemtől szemben van velem, jobban szemügyre tudom venni a sokat ígérő dekoltázsát, a selymes bőrét, és a füle mögött a tarkójára kunkorodó göndör hajszálakat. Megfogom a formás fenekét, és annyira közel húzom magamhoz, hogy könnyedén bele tudjak csókolni a vékony nyakába.

Mindössze egy pillanatra nézek fel, de rögtön megakad a tekintetem a vitrinben ülő porcelánbabán. Az arca természetellenesen kerek, élénk rózsaszín színek játszanak rajta, fehér-pöttyös ruháját megsárgította az idő múlása. Valószínűleg az anyjáé. Csak egy dísz, nyugtatom magamat, miközben Klau lenge blúza alá nyúlok, és elindulok felfelé az oldalán. Az érintésemtől azonnal libabőrös lesz.

A baba üveges szeme ekkor rám néz. Lefagyok. Az ajkam elválik Klau bőrétől, az izmaim megfeszülnek, a kezem visszakozik, és rámarkol a csípőjére.

– Valami baj van? – dől egy kicsit hátra Klau, de nem ereszti el a vállamat. Csak képzelődtem. Nem hagyhatom, hogy egy képzelgés elrontsa a napunkat.

– Nem, semmi – felelem, és visszahúzom magamhoz.

A kezem újra útnak indul, és már a melltartójánál jár, amikor a válla felett elnézve megint összefonódik a tekintetem a babáéval. És az ezúttal elmosolyodik. Gonoszul, élvezettel húzza el a száját, és azt üzeni, hogy tudom, mire készülsz.

A gyomrom összerándul, remegve ejtem le a karom a kanapéra.

– Mi az? – Klau döbbenten néz rám.

– Menjünk át a másik szobába – javaslom. Bár látszik rajta, hogy furcsállja a kérést, de bólint.

Mielőtt kimegyünk a nappaliból, visszanézek a vitrinre. A baba már nemcsak mosolyog, hanem a szája körül apró fekete repedések jelentek meg. Konkrétan nevet rajtam. Mintha azt akarná, hogy jól felsüljek Klau előtt… Én meg bolond lennék, ha hagynám.

Ne merészkedj a holtághoz, de legfőképp ne kutakodj az iszapban ott, ahol alacsony a víz, mert megjárod!

Egy Bence nevű fiú is azt hitte, hogy kincset talált. Már az ősz derekán járt az idő, de még mindig langymeleg volt, így csak egy vékony dzsekit viselt a srác, könyékig feltűrve az ujja, nehogy sáros legyen, és az édesanyja megszidja érte. Kagylókat, lapos köveket gyűjtött, néha még pénzérmét is talált. Azon a napon egy kristály akadt a kezébe. Áttetsző, éles szélű, csillogó volt. Szívből örült neki, és hazavitte, hogy az íróasztalán sorakozó kavicsok éke legyen.

Azon az estén, amikor a követ simogatva nyugovóra tért, különös álmot látott. Egy arctalan gyerek állt a parton, és azt suttogta, „az enyém”.

Bence ettől nagyon megijedt. Másnap reggel kivitte a kertbe a kristályt, elásta az egyre kopárabb orgonabokrok tövében, és úgy ment az iskolába. A napja jól telt, és kivételesen hazafelé nem ment le az ösvényen a holtághoz.

Éjjel aztán megint azt álmodta, hogy az arctalan fiú suttogja:

– Az enyém. – Az íróasztalán volt a kristály, koszosan, földesen, és izzott, akár egy darab parázs.

Másnap bemondta a rádió, hogy egy tizenöt éves fiú holttestét találták meg a holtágnál az iszapba nyomva. Az arcát szétverték, a ruháját ismeretlen éles tárggyal szaggatták meg. A helyi rendőr felismerte Bence dzsekijét.

Amikor a fiú anyukája hónapokkal később a szobáját rendezgette, talált egy szép kristályt. Emlékezett rá, hogy Bence mennyire örült a különlegességnek. Úgy döntött, elmegy a holtághoz, ahol megtalálták a gyermekét, és a vízbe dobta a követ. Hazafelé hallott egy suttogó hangot, ami azt mondta, „az enyém”, de aztán megnyugtatta magát, hogy csak a szél fütyül a fák között.

Akár igaz a történet, akár nem, inkább ne merészkedj a holtághoz, de legfőképp ne kutakodj az iszapban…

A suliban terjedt egy olyan mende-monda, hogy a kazánház valójában nem is az, és hogy a gondnok inkább afféle ajtónálló, semmint valódi szakember. Az első jel, amit Tamás észrevett ezzel kapcsolatban, az az volt, hogy a pasasnak két névtáblája van, amit időről-időre cserélget. Az egyik gondnok feliratú, a másik alvilág-személyzet.

Tamás először csak nevetett. Ugyan miféle alvilágról lehet szó, hiszen egy iskolában voltak.

Egyik nap azonban régi könyveket és füzeteket kellett levinnie az alagsorba, mert a matektanár megkérte rá. Nem tervezte, hogy bemegy a kazánházba, de félig nyitva maradt az ajtó, így arra gondolt, abból nem lehet semmi baj, ha kicsit bekukucskál. Már csak azért, hogy rendesen működik-e a fűtés, meg ilyenek…

A fehérre festett ajtó mögött azonban újabb ajtó nyílt, amin ez a felirat díszelgett: alvilág – belépés kizárólag diákigazolvánnyal. Tamás alig hitt a szemének. Előkapta a plasztik lapocskát, a nyílásba helyezte, az csippant kettőt, majd az ajtó kinyílt.

A látvány ledöbbentette. Csövek, pókhálók és porcicák helyett egy fotelekkel teli helyiség fogadta számára ismeretlen diákokkal. A falon a hatalmas poszterek fölött egy felirat: „tanármentes övezet, itt nincs kötelező”. Olyan volt, mint egy menedék: édesség és energiaital az asztalokon, hangfalak és internet, egy mosolygós lány pedig ingyen igazolásokat osztogatott a többieknek.

– Na, már te is ide tévedtél? – szólította meg Tamást a gondnok. A fiú ijedten húzta össze magát, de a pasas megpaskolta a vállát, és az egyik fotel felé invitálta. – Üdv az alvilágban! – mosolygott.

– Hogyhogy létezik ez a terem? – bukott ki Tamásból a kérdés.

– Úgy, hogy a felvilágiak nem tudják. És nagyon remélem, hogy nem tőled fognak először hallani róla… – A gondnok hirtelen váltott szigorú hangra, amire a fiú összerezzent. Hevesen bólogatott, és remélte, hogy a férfi hisz neki. – Bőven elég, ha csak páran tudtok róla.

Közben odaért hozzájuk a lány.

– Kérsz igazolást? – nyújtott Tamás felé egy papírt.

– Aha – vett el egyet a fiú, majd zsebre vágta.

– Van kedved inni valamit? – érdeklődött kedvesen a lány, Tamás pedig bizonytalanul ugyan, de bólintott.

Egy üdítőnyi idő talán elég lesz, hogy felfogja, hova került…

(A tündér hívószó alatt írt történet folytatása.)

Fogalmam sincs, hogy értünk ki élve a városból. Rémlenek a piros lámpák, amiken Melody szemrebbenés nélkül hajt át, a dudáló hangok mögöttünk, mert bizonyos szakaszokon túl lassan ment, és aztán a káromkodó gyalogosok, akiket nem engedett át a zebrán. Volt egy pont, amikor már majdnem felkiáltottam, hogy átveszem a kormányt, mielőtt lekapcsol minket egy rendőr, de elhaladtunk a Cypress Grove visszavár! tábla mellett, és lenyugtattam magamat. Az erdő felé tartó úton viszont Mel egyszer csak lassítani kezdett.

– Menj már el az útból! – szűri meg a fogai között a szavakat.

Erre én is felkapom a fejemet. Az alak előttünk mozdulatlan. Gyanúsan mozdulatlan a kihalt úton.

– Valami baja van? – kérdezem Melt, de ő nem válaszol. A kocsi megáll, de a motor továbbra is jár.

A fickó fura, de nem ismerős. Nagydarab, széles vállakkal, a testre feszülő fekete ruhája alatt tekintélyes izomtömeggel. Kis terpeszben áll az út közepén, és kifejezéstelen arccal, karba tett kézzel bámul minket. Nagyon rossz előérzetem van. Olyan, ami először a torkomban gyűlik fel, majd leereszkedik a mellkasomba, onnan pedig beeszi magát a csontjaimba, és átjár mindenhol.

Mel letekeri az ablakot, kihajol, és megszólítja a férfit:

– Hé, haver! Rossz helyen vagy!

A reakció egy gonosz félmosoly, amitől megborzongok. Ez a csaj a végzetét keresi? Lázasan kutakodok elmém rejtett zugaiban – igen, vannak ilyenek! –, hogy ilyenkor mégis mi történhet, és mi mit tehetünk, de a tudat, hogy vézna fiúcska vagyok a faszihoz képest, megbénít. Mel meg kábé a mellkasa közepéig érne a pasinak, aki fél kézzel fel tudná emelni, és megforgatni. Hogy ezt miért nem látja?

– Hallod már, balfék! – Leáll a motor. Mel meglehetősen zabos, nekem meg minden idegszálam megfeszül, annyira koncentrálok a fazonra.

Aki csak engem néz. Belém lát, az agyamba hatol. A lelkem házának mélyére, a szívem rejtett sarkaiba akar bejutni. Oda, ahol senki sem járhat rajtam kívül, ahonnan mindenkit kizárok, mert csak az enyém. És ő ott áll a küszöbömön, és rárúgja az ajtót a titkos félelmeimre. Olyan, mint egy hívatlan vendég: nem veszi le a sáros cipőjét, leeszi a pizzádról a pepperónit, és használja a fogkefédet. Rámarkolok a biztonsági övre, és összeszorítom az állkapcsomat. Megpróbálom kizárni, de nagyon nehéz.

Ki vagy te, és mit akarsz?, ordítom legbelül, de nem jön válasz, csak trappol előre az idegszálaim autópályáján.

– Állj már el az útból, vagy elütlek, barom! – kiabálja teli torokból Melody mellettem, ami kizökkent engem és a férfit is.

– Leonard Kennard! – szólal meg fennhangon a pasas, majd feltűri a ruhaujját egészen a könyökéig, a háta mögé nyúl, és kihúz egy kardot. – Szállj ki, és küzdj meg velem!

Mi a jó büdös franc! Nem éppen az a verekedős fajta vagyok, inkább az első alkalommal lelépős. De ez az átkozott kardozni akar!

Hirtelen bevillannak azok a béna akciófilmek, amikben először késekkel mennek egymásnak, majd autóba pattannak a szereplők, és egy egész városon át üldözik egymást, míg az egyikük le nem zuhan valami szakadékba. Nincs nálam kés. Mel csotrogánya csoda, ha eljut az erdőig, és nem a Grand Canyonnál lakunk. Hát, nem egy James Bond-filmben vagyunk, az biztos…

Ezt jól megszívtuk.

– Te ismered? – fordul felém Melody. A tekintetéből értetlenség süt, nem pedig félelem. Hogy nincs betojva?

– Dehogy! – tiltakozok. A penge élesen villan a napfényben, a szemembe fájdalom nyilall.

– Leonard Kennard! Szállj ki, és küzdj meg velem! – ismétli magát a fickó, és továbbra is mozdulatlanul áll.

– Mi lenne, ha egyszerűen kikerülném, és elhajtanánk? – veti fel Mel.

– És szerinted nem követne minket? – Távolabb az út szélén áll egy eléggé új darabnak látszó Subaru, ami felé intek. A lány az ajkába harap. Lépnem kell. Vagyis muszáj lesz kezembe vennem a dolgokat, mert Mel simán kétszázra viheti a pasi vérnyomását. Ha pedig bepöccen… – Megkérdezem, mit akar.

– Leon… – Melody megragadja a karomat, de finoman lerázom magamról:

– Nyugi, tanultam asszertív kommunikációt!

Nem törődök Mel morrantásával, és a fickó elé sétálok. Remeg a térdem, a szívem a torkomig kúszott, a fülemben vér dobol. Fél kézzel le fog csapni. A kardjával meg a fejemet választja le a testemről…

– Hahó! – intek neki mindkét kezemmel egyszerre, hogy lássa, nincs nálam fegyver. – Szerintem összekever valakivel, mert mi csak két átlagos tizenéves vagyunk a város szélén – nevetek erőltetetten. A pasi mordul egyet. Nem túl bíztató. – Csak furikázunk kicsit, mert a barátnőm éppen vezetni tanul. Tudja, még van mit gyakorolnia…

– Hé! – kiált ki a kocsiból Mel, de intek neki, hogy nyugodjon le.

– Hol a kaszád? – bök egyet előre a karddal a faszi.

– Öhm… – Nem tudom, mit mondjak. Waterstone-nál? Lehet, hogy nem is ismeri, de akár bajba is keverhetem az ügyvédet. Az nem lenne jó dolog, főleg mert még nekem is van vele elszámolnivalóm. – A csomagtartóban – bököm ki végül. Csak kell lennie valaminek a mélyén, ami segít…

– Leonard! – kiáltja Melody, de most csak a fickóra figyelek. El kell hinnie, hogy tényleg ott van. És valahogy el kell érnem, hogy letegye azt a francos kardot.

Egészen közel jön hozzám, a kardot kissé lejjebb engedi. Körülbelül a válláig érek, szinte összemegyek mellette. Erősen megragadja a pólómat, és ránt rajtam egyet. A nyakam megfeszül, a számon ijedt nyögés szakad ki. Most fog lecsapni…

– Gyerünk! – lök rajtam egyet, de olyan erősen, hogy oldalra esek, és jól beverem a kemény betonba a kezemet. A bőr felszakad, vér serken ki rajta, de a tompa fájdalmak ellenére is felpattanok, és az autóhoz húzódok. – Rajta! – mutat a kocsi mögé megint a karddal.

Odamegyek, és kitapogatom a nyitógombot – közben Mel a hátsó ülésnél nézelődik, mocorog. Csak ki ne szállj, csajszi! Kicsit akad, háromszor is próbálkoznom kell, de végül enged, és felnyitom. Tátva marad a szám. Mindössze egy rohadt elsősegély-doboz van benne. Máskor meg minden baromsággal tele van. A francba, itt fogunk meghalni!

A faszi közelebb lép, felém tartja a kardját, és noszogat:

– Vedd ki!

– Mindjárt, oké? – Előrehajolok, és úgy csinálok, mintha kutakodnék. A biztonság kedvéért azért közelebb húzom az elsősegély-dobozt, és rámarkolok. – Kicsit nehéz.

Nem tetszik neki a piszmogásom, mert türelmetlenül sóhajt egyet, majd arrébb lök a dobozzal együtt, és behajol a csomagtartóba. Még így sem merek moccanni a rám szegezett kard miatt, és van egy olyan sejtésem, hogy csukott szemmel is képes lenne szétkaszabolni. 

Ekkor Melody kiszáll az autóból, és odajön. Hevesen integetni kezdek, hogy ne tegye, de egyszerűen csak előkap egy palacsintasütőt a háta mögül, és meglendíti. A fickó éppen akkor néz fel, amikor Melody teljes erőből fejbe vágja. A csattanásra az egész testem megremeg.

Egy élő The Tom and Jerry Show.

A pasas megtántorodik, és a fenekére huppan. Úgy dülöngél, mint egy keljfeljancsi. A kardot elejti, én meg gyorsan felkapom. Hű, de rohadt nehéz!

– Ülj be gyorsan! – csapja le a csomagtartó tetejét Melody.

Mozdulnék, de a tag kezdi visszanyerni a stabilitását. Felemelem az elsősegély-dobozt, és hozzávágom, majd két kézzel megragadva a kardot az anyósülés oldalára futok. Mel hátradobja a palacsintasütőt, és beül, én pedig a kardot, mielőtt a biztonsági övvel szenvedek rémületemben. Nem merek hátranézni, csak imádkozom, hogy Bubbles ne most akarjon végleg az örök roncsmezőkre költözni…

Melody kétszer próbálkozik, mire a kocsi felmordul. A lány a gázra tapos, a kocsi pedig meglódul. Amikor messzebb érünk, már hátra merek nézni. A pasi a dobozzal a kezében fut egy darabig, aztán megtántorodik, és elesik. Lehet, hogy agyrázkódása van. Vajon amit tettünk, bűncselekmény?

Viszont a kardjával fogalmam sincs, hogy mi a fenét fogunk csinálni. És ez is az? Ma nagyon törvényszegős napunk van…

– Ezt lehet, hogy nem kellett volna elhoznom – mutatok a hátsó ülésen pihenő fegyverre.

– Dobj rá egy pokrócot – javasolja Mel, és növeli a sebességet. Bubbles ráz, nyekereg, csikorog, de bámulatos gyorsasággal halad a Suttogó-erdő felé, aminek a fái már ott magasodnak az út bal oldalán.

– Honnan volt a kocsidban palacsintasütő? – kérdezem, amikor lekanyarodik, és behajtunk az erdőbe, az erdészek és a vadászok által használt földútra.

– El akartam vinni a vastelepre pár lábassal együtt, de az üst beszerzése fontosabb volt. Végülis jó, hogy így alakult – mosolyog elégedetten. – Itt vagyunk a Suttogó-erdőben. Ide már nem fog bejönni.

– Remélem is. És úgy mellékesen: ki az az Ebenezer? Ugye, ő nem akar majd szétlapítani? – érdeklődöm.

– Egy polgárháborús szellem.

– Hogy micsoda? – fordulok felé.

– A déli oldalon harcolt, de ezt ne ródd fel neki. Kicsit nehezen viseli, ha előítélettel viseltetnek iránta, mert sokat változott azóta a véleménye. Jó arc. Ja, és ne emlegesd neki az appomatoxi csatát – figyelmeztet Mel.

Esküszöm, nem merem megkérdezni, hogy miért. Ez az egész egyre bizarrabb…

(Bár a jelenlegi történet csak nyomokban tartalmazott erdőt, és Leonard története az Inktober keretében véget ért is, de ha érdekel, mi lesz vele és Melodyval, akkor jó hírem van: érkezik a Hatóságilag engedélyezett hamarosan.)

(Leonard története folytatódik. Az előzményekért keresd a kaszás, hold és üst hívószó alatt írt jeleneteket.)

Melodyék otthona kívülről egy átlagos kertvárosi ház zöld gyeppel, fehér kerítéssel és fuksziával beültetett cserepekkel a tornácon. A fuksziát onnan tudom, hogy Anya tavaly velük együtt vette Mr. Grayston kertészetében, és teljesen el volt ájulva Melody botanikai tudásától. Régen persze én is. De csak egy kicsit. Belül azonban már régen jártam, és furcsa nosztalgikus érzés kerít hatalmába, ahogy átvágunk az előszobán a konyha felé. Érett fa, gyógynövény- és fűszerillat terjeng mindenhol, a vállamban lévő izmok lassan ki is engedik a feszültséget. Lepakolunk az ebédlőasztalra, majd Melody elkiáltja magát:

– Nani, megjöttünk! – Nem jön válasz. A lány egyből a kicsi konyhaablakhoz megy, és kiles a fákkal és bokrokkal teli hátsó udvarra: – Á, kint van! Leveleket gereblyézik. – Kopog, integet, mire az öreglány felnéz, és viszonozza.

– Nem fog agyalágyultnak tartani, ha elmondjuk, hogy szellemeket láttam? – kérdezem kissé bizonytalanul.

– Dehogy! Nani tud róluk. Beszélgetni is szokott velük.

– Tiszta spiri… – rázom meg a fejemet, mire Mel ciccegni kezd. Ezt is de rég hallottam már tőle!

Ekkor kinyílik a hátsó ajtó, és megjelenik Mrs. Evans.

– Helló, Leonard! Rég láttalak, drágám! – Hosszú, kinyúlt kardigánja palástként kavarog körülötte, fekete kerti kesztyűjét a konyhapultra dobja. Hátrasimítja őszes göndör haját, majd ahogy elmegy mellettem, finoman belecsíp az arcomba. – Jól sikerült a múltkori buli?

– I-igen – dadogom, mint egy félnótás. Vagy öt éve nem beszéltem Mrs. Evansszel, de mégis úgy fogad, mintha állandó bejárásom lenne ide. Mintha mindig is ide tartoztam volna… – Sa-sajnálom, ha hangosak voltunk. Azért tudott aludni, ugye?

– Ó, ha én megiszom lefekvés előtt az akácmézes tejecskémet, ágyúval se lehetne felébreszteni. – A kuncogása kicsit rekedt, de kellemes. – Melody viszont panaszkodott, hogy sokat forgolódott. Biztosan a telihold volt az oka.

– Aha – motyogom. Melt nézem, aki szándékosan kerüli a pillantásomat. Oké, tényleg hangosak voltunk, meg folyton jöttek-mentek az emberek, de csak aznap tarthattam, mert enyém volt az egész ház. És másnap amúgy sem volt suli. De lehet, hogy mégsem ez a baja?

– Üljetek le a kanapéra – int a nappali felé Mrs. Evans, a karján csilingelnek a karkötők. – Hozok egy kis harapnivalót.

Úgy teszek, ahogy mondja, és belesüppedek a puha párnák ölelésébe. Most érzem csak, mennyire fáradt vagyok ettől az egész szellemesditől. Legyen már vége, baszki! Azért ezen a kényelmes kanapén könnyebb kicsit. És most, hogy belegondolok, nem is olyan büdös ez a ház. Egy-két mély lélegzetet, és tényleg jó illatúnak érzem a házat.

– Szóval kutyák és hörcsögök – huppan le Mel az egyik fotelba.

– Csak egy hörcsög – helyesbítek. Kicsit feljebb tornászom magam a kanapén, és belekezdek: – A buli után volt. Arra keltem, hogy valaki kopogtat. Az a Waterstone fickó volt az. Bejött, hozott valami papírt, és arról hadovált, hogy Leo bácsi örökséget hagyott rám. Meg egy kaszát, mert én vagyok a következő Kaszás. Mekkora baromság már! – Mel erre nem mond semmit, csak bámul rám. Zavarbaejtő a nyugalma. – Elküldtem, mert azt gondoltam, csak viccel. Adott egy névjegykártyát, és elment, aznap este meg megjelent az első szellem.

– Már hozom is a rágcsálnivalót, kedveskéim! – jön be a nappaliba Mrs. Evans dalolászva. Leteszi elénk a tálcát, és végigmutogatja a választékot: – Töltött cukorka, burgonyaszirom és tündérkeksz bodzaszörppel.

– Tündérkeksz? – csillan fel a szemem.

– A specialitásunk. Melody szedi hozzá a tündérvirágot a Suttógó-erdő északi részén – mondja Mrs. Evans. – A fejeket megszárítjuk, ledaráljuk, és azzal fűszerezzük a kekszet. Ha megkóstoltad, rá fogsz jönni, hogy a csokis és fahéjas változatok elbújhatnak mögötte.

– Köszi, Mrs. E. – A tányérhoz nyúlok, és elveszek egyet. Összefut a nyál a számban az illatára, az aranybarna színére. Anya csak muffint tud sütni, üdítő ez a változatosság.

– Waterstone meglátogatta Leonardot – mondja Mel a nagyijának.

– Ó! Ilyen hamar? – döbben meg Mrs. E., majd rám néz: – Szegény Leo! Mikor lesz a temetése? Talán illene nekünk is elmenni.

Lenyelem a falatot, csak utána kérdezem meg:

– Ismerte Leo bácsit?

– Persze, drágám! Nagyon kedves ember volt. Az utóbbi évtizedben eléggé megszaporodtak a feladatai, de a születésnapomat sose felejtette el. Mindig felhívott telefonon, és küldött ajándékkosarat. Ízlik a keksz?

– Igen, nagyon finom – motyogom egy újabb falattal a számban.

– Remek. Leonak is ez volt a kedvence. Én is szoktam küldtem neki a születésnapjára.

Nahát, egy apró morzsa Leo bácsihoz! Úgy tűnik, egy ízlésvilágot örököltünk.  

– Nos, bizonyára most eléggé elveszettnek érzed magad, Leonard, de nem kell félned. Készen állsz a feladatra – mondja Mrs. Evans.

– Azért ezt kétlem, Nani! – húzza fel az egyik szemöldökét Mel. Nem tudok vele vitatkozni, főleg mert fogalmam sincs, hogy minek kéne megfelelnem.

– Ne légy ilyen kishitű, Melody – mondja Mrs. E. – Leonardban éppen úgy megvan az a bizonyos szikra, ahogy Leoban is megvolt annak idején. Csak fel kell fedeznie magában. – Felém fordul: – Aláírtad a papírt?

– Hát… nem – vallom be. – Nem is volt benne semmi konkrét. Az a pasas meg nem mondott egyebet.

– Ó, ezek az átkozott ügyvédek… – morgolódik. – Waterstone csapnivaló! Már rég vissza kellett volna mennie oda, ahonnan jött…

– Lehetne, hogy beavat a részletekbe, Mrs. E.? – érdeklődöm kicsit előre dőlve.

– Sajnálom, drágám, de én nem tehetem – sóhajt. – Melody viszont ismer valakit, aki igen.

– Ebenezerre gondolsz? – kérdezi Mel.

Mrs. E. határozottan bólint.

– Ha valaki, akkor ő igazán sokat tud mesélni a Kaszásokról.

– Kaszások? – Hideg kúszik a bőröm alá, a nyakizmaim megfeszülnek.

– Nem te vagy az első, Leonard, és bármennyire is nehéz belegondolni ennyi idősen, nem is az utolsó. Beszéljetek Ebenezerrel, és vigyetek magatokkal egy kis tündérkekszet is. Jó lesz az úton elrágcsálni! – Mosolyogva felém nyújtja a tálat, én pedig elveszek egy újabb korongot. Erre enni kell…

Mrs. E. elcsoszog a konyhába, én pedig Melre nézek, aki kifejezéstelen arccal mered a bodzaszörpjére.

– Hé! – szólítom meg. – Minden rendben?

Mel tovább mereng.

– Az a baj, hogy nem hívtalak el a bulimba? – próbálok vicceset mondani, de ez elég béna volt.

– Ha hívsz, se megyek el – veti oda nekem, majd a térdére csap, és feláll a fotelból. – Kapd össze magadat, és menjünk!

Mondani akarok még valamit, de aztán végül mégis szó nélkül követem. Az előszobában felkap pár ruhadarabot – pulcsi, kalap, kesztyű –, belegyűri egy vászontáskába, és a vállára veszi. Már a csotrogánya előtt vagyunk, amikor Mrs. E. utánunk jön, és a kezembe nyom egy zacskók kekszet. Megköszönöm, elbúcsúzunk, és beülünk a virágszagú kocsiba. A házuk után nem is olyan elviselhetetlen.

– Jé, van biztonsági öv! – húzom át magam előtt a szürke szalagot.

– Miért ne lenne? – csodálkozik Mel. – A sonkakapocsba akadsz be, ne a csatba.

– Sonkakapocs? – pislogok. – Mármint amivel a sonkákat szokták fellógatni?

– Igen – indítja be Mel a járgányt. – Ja, és kapaszkodj az ülésbe. Bubbles néha ráz.

– Bubbles? Te komolyan így hívod? – röhögök.

– Persze. Szeret fürdeni – paskolja meg a motorháztetőt, majd megragadja a kormányt, és lenyomja a gázt. – Irány a Suttogó-erdő!

– Nagyon bizalomgerjesztő név… – fogom meg az ajtó kapaszkodóját, és hátradőlök. Van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz könnyű menet…

(Ha érdekel, Melody kocsija odaér-e a Suttogó-erdőbe, akkor keresd az erdő hívószó alatt írt történetet.)

(A kaszás és a hold hívószó alatt írt történet folytatása.)

Miután kikukáztam a zsíros, gyűrött papírt és a szakadt névjegykártyát, alaposan átrágtam magamat minden egyes betűn. Nem mentem vele sokra. Szerintem kb. a fele hiányzik. Üres frázisok felelősségről, hagyományokról, egy lista pár hatóságilag engedélyezett használati eszközről (mi a pokol?), és a munkaruha jellegének pontos ismertetése (kizárólag fekete?).

Kösz, bazdmeg…

Az íróasztalom fiókjába rejtettem a papírokat, és folytattam az életemet. Vagyis próbáltam. Az egész helyzetet három napig bírtam. Heather, a cuki kiscsaj elment ugyan megkeresni ügyvédbarátunkat, és azóta nem is láttam, de jött helyette egy karattyoló vénasszony, valami Mrs. Carson, egy faszi, Willy, a fejével a kezében, két fogatlan kutya, meg egy hörcsög.

Konkrétan nem merek bemenni a szobámba.

A szüleim azt hiszik, meghibbantam. Anya szerint Chloe van rám rossz hatással, és nem kéne annyit lógnom vele – spoiler: nem is lógok –, Apa szerint pedig egyszerűen csak el kéne mennem vele horgászni, hogy kieresszem a gőzt. Én inkább buliba mennék. Meg jó lenne, ha a szobám nem változott volna szellemek átjárójává…

De a legfurább, hogy Leo bácsi halála egyáltalán nem rázta meg a szüleimet. Különc volt az öreg, legyintett Apa. Ő döntött úgy, hogy nem keres minket, közölte Anya. Én meg közben szégyellem magam, amiért nem emlékszem rá eléggé élénken. Rémlik, hogy magas volt, kicsit kopaszodott a feje tetején, és mindig kockás inget viselt. Egyszer kaptam tőle egy Billy és Mandy kalandjai a kaszással pólót, de hamar kinőttem. Kezdem érteni, miért…

Egyszer olvastam valami Mexikóról szóló könyvben, hogy az ember akkor hal meg másodjára, amikor utoljára ejtik ki a nevét. Lehet, hogy Leo bácsi amolyan családi fekete bárány volt, de mégis csak gondolt rám, szóval megérdemli, hogy néha emlegessem.

Leonard C. Hall. Leonard C. Hall.

Viszont ez a szellemes helyzet tarthatatlan! Valamit ki kell találnom, mert tényleg meg fogok bolondulni, és különben sem költhetem minden zsebpénzemet új ruhákra. Már Chloe-t se merem áthívni.

Most is a tornácon ülök, bele-beleszívok a cigimbe, és várom, hogy jöjjön a megoldás. A szemközti ház elé pont ekkor parkol le Mel csotrogánya. Esküszöm, fogalmam sincs, hogy van egyben még az a kocsi… Zörög, ráz, pattogó hangot ad ki, és szerintem még biztonsági öv sincs benne. Meg büdös is. Mel azzal viszi a füveit, na de nem azt, amit el kell szívni! Melody és a habókos nagyanyja kencéket gyártanak gyógyfüvekből és virágokból. És olyan kis miniszappanokat, amik pont elférnek az ember tenyerének a közepében. Maguk gyűjtik a hozzávalókat, a padláson szárítják a növényeket, és a garázsban van a műhelyük. Anya imádja a házukból áradó illatokat, van, hogy titokban átmegy egy kosár csokis muffinnal, csak hogy jobban érezhesse. Irtó gáz.

Jó, túlzok a büdösséggel, mert amúgy Melnek mindig jó illata van. Vanília és fahéj. A karácsonyi sütikre emlékeztet.

Mel a csomagtartóban keresgél valamit, amikor beugrik, hogy amilyen furák a nagymamájával, talán tudnak segíteni. De ha segítséget kérek tőlük, akkor meg kedvesnek kell lennem vele… A francba!

Szívok egy utolsót a cigiből, és elnyomom a lépcsőn. Anya nem tudja, hogy dohányzok (Apa meg jótékonyan félrenéz, ha észreveszi), ezért a puha földbe szúrom a csikket, tavaszig úgyse ássák fel a kertet. Addig meg csak lebomlik…

– Hé, Mel! – kiáltok oda a lánynak, mire beveri a fejét a csomagtartóba. Hangosan sziszeg, mint egy kígyó, de nem néz rám. Tudom, hogy szándékosan csinálja.

Elképzelem, ahogy megharap az éles kis fogaival stratégiai pontokon – és ettől megmozdul bennem valami –, de aztán rögtön eszembe jut, hogy Melody olyan mint a méreg. Lassan hat, megbabonáz, aztán a végén arra eszmélsz, hogy bénultan szagoltatja veled a büdös füveit… Amikor kicsik voltunk, folyton azzal jött, hogy szippantsak bele a mezei virágaiba. Aztán meg azzal, hogy random pillanatokban virágokat dörzsölt a fülem mögé vagy a csuklómra. Állította, hogy csak kísérletezik, de baromira ciki volt az egész a haverok előtt, ezért lekoptattam. Na, és azóta irgalmatlan nagy seggfejnek tart. Meg azért is, mert utána csúfoltam a virágai és a haja miatt a suliban. Jó, elismerem, elég éretlen egy viselkedés volt, de igazából sose tudtam, hogy hozzam helyre. Lehet, hogy most itt az alkalom.

– Hé, Melody Pepper Evans! – szólok rá újra, és most már felém néz.

– Mit akarsz, kukás?

– Azóta megfürödtem már párszor, és tiszta ruha van rajtam – mutatok az új pólómra.

– Bagó szagod van. – Hoppá, elfelejtettem, hogy Melody orra kiváló. Szerintem kenterbe veri Mózest, az utca végén lakó nyomkereső németjuhászt is.

– Neked meg szappan – vetem oda neki, de azért ez elég vérszegény beszólás volt részemről. Mel csak hümmög egyet, aztán lehajol, pakol tovább.

Oké, tudtam, hogy nehéz lesz vele, de talán ő tényleg segíthet. Veszek egy mély levegőt, és hagyom, hogy a szavak csak úgy kibukjanak belőlem:

– Szellemek vannak a szobámban.

– Micsoda? – kapja fel a fejét, majd megint beüti. Újabb szisszenés, meg egy elmotyogott átok. A gyomrom görcsbe is rándul. Remélem, nem rám szórta… – Hogy kerültek oda?

– Öhm… nem tudom.

– Többesszámban mondtad. Mennyi van?

– Hát… volt egy csaj, de az elment – számolok az ujjaimon. – Aztán jött az öregasszony, meg Willy, viszont ők is elmentek. Most két kutya van fent. Meg a szekrénybe bebújt egy hörcsög. Legalább nem piszkítanak sehova, nem igaz? – nevetek erőltetetten, közben a tarkómat vakarom, Mel arckifejezése azonban túlságosan komoly. 

– Ennek van köze a kukázásodhoz? – vonja össze a szemöldökét.

– Ja – vallom be. – Szóval sajnálom, hogy mindig beszólogatok…

– Általánosságban véve is irgalmatlan nagy paraszt vagy – vág közbe.

Ebben igaza van, de attól még olyan, mintha kést forgatna a szívemben. Nyolcévesen még olyat mondott rám, hogy Hiperszuper Leonard Kapitány. Fura, de Chloe se ilyennek, se olyannak nem tart.

– Szóval sajnálom – ismétlem magam –, de segítség kéne. Arra gondoltam, hogy talán a nagymamád… Tudod, ő olyan spiri alkat. Hátha tud valami hókuszpókuszt.

– Nani természetgyógyász és kineziológus, nem szellemidéző.

– Akkor talán ismer valakit, aki az? – tördelem a kezemet. – Csak egy név és egy telefonszám kéne.

– Miért segítsünk neked, Leonard Kukázós Kennard? – teszi csípőre a kezét, nem pislog.

Én igen. Sokszor.

– Mert bajban vagyok!?

– Szakadj meg! – veti oda nekem, és folytatja a pakolást.

Hirtelen elfog a félelem. Most akkor mit fogok csinálni a kutyákkal és a hörcsöggel? És mi lesz, ha jön még melléjük valaki? Anyám meg fog ölni. Vagy szívrohamot kap. Vagy megöl, mielőtt szívrohamot kap, és aztán Apa is, mert meghaltunk. Nem baj, legalább maradhatunk kísérteni Mabel nénit. Mind. Basszus…

– Melody, kérlek! – fakadok ki. – Könyörgök, esdeklek, rimánkodok!

– Nem vagy vicces, Leonard – közli velem hidegen.

– Oké, de most tényleg segítségre van szükségem, mert jelenleg rohadtul egyedül vagyok a problémával, és még ott az a papír is, amit az ügyvéd faszi hozott…

– Milyen ügyvéd faszi?

– Valami Waterstone.

– Járt nálad Waterstone? – A szeme elkerekedik, a szája nyitva marad. Jé, váratlan fordult!

– Öhm, igen. Honnan ismered? – Nem válaszol, ami gyanús. – Hozott valami papírt, meg arról hadovált, hogy én vagyok a Kaszás. Szerintem be volt nyomva a tag.

– Miért nem mondtad hamarabb, hogy járt nálad? – ripakodik rám. Kapkodni kezd, gyorsan a táskájába dobálja a csomagtartóban lévő cuccokat. – Gyere, segíts behordani ezeket, aztán mesélj el mindent!

– Jó, add a nehezet – nyújtom a kezemet. Mel elővesz egy üstöt, és átadja nekem.

– Ebben szoktatok csontokat kifőzni? – kérdezem.

– Nem vagy abban a helyzetben, Leonard, hogy vicceskedj! – Az ellentmondást nem tűrő hangjára rögtön felfut a nyakamon a forróság, zsibbadok és lángol a fejem.

– Tényleg nem. Bocsi.

– Ebben virágokat fogok áztatni – mondja –, de fog kelleni még egy. Szóval miután beavattál a részletekbe, eljössz velem a Schuster’sbe, és segítesz venni egy másikat is. Egy nagyobbat.

– Számíthatsz rám, hercegnő! – szalutálok a szabad kezemmel, pont úgy, ahogy nyolcévesen az iskolai színdarabban tettem. Az olvasópróbán találkoztunk Melodyval először, aztán egyre többször az előadásig. Kicsit reménykedek, hogy ez jelent még valamit.

– Nyomuljon előre, kapitány! – mosolyodik el, mint a régi szép időkben, amikor még nem utált.

Ahogy megindulok az ajtó felé, belém hasít a felismerés, hogy mennyire szerettem azokat a próbákat, és hogy Melodyval mennyire egy hullámhosszon pendültünk. Befejeztük egymás mondatait, meg ilyenek… Nem véletlenül kaptuk meg a főszerepeket. Emlékszem, Anya sírt az előadás alatt, ahogy Mel nagyanyja is. Fura, belegondolni, hogy alakulhatott volna máshogy is. Ha nem rontom el azzal, hogy gonoszkodok vele.

(Folytatás következik tündér hívószó alatt.)