Prológus
1848. Kent, Anglia
A kezemet hosszúra nőtt mezei virágok próbálják elkapni, miközben a derekig érő kaszálatlan fűben török utat magamnak. Sietnem kell. Fel akarok érni a domb tetejére, hogy vethessek egy utolsó pillantást a házunkra.
– Rose, állj meg! – kiabál a domb alján Gregory, a bátyám, de eszemben sincs engedelmeskedni neki. Belém hasít a félelem, hogy nem tudom magammal vinni a látványt, ahogy a felkelő nap megvilágítja Stratford Mansiont. Ezt nem lehet utazóládába csomagolni, mint a harisnyákat. Nem érdekel a feszítő érzés az izmaimban, felkapom a szoknyámat, és futni kezdek. A fű nedves, a hűvös szellő az arcomba fújja a hajamat, de nem állhatok meg.
Még azelőtt fel akarok érni, hogy Gregory utolér. Látnom kell a fakósárga falakat, amiknek úgy ismerem a repedéseit, mint a saját tenyeremet, a fényesre pucolt ablakokat, amik szikráznak a napfényben, és a házat övező kavicsos utat, amit az én cipőm sarkát is koptatta.
De nem sikerül.
Alighogy megvetem a lábam a dombtetőn, a bátyám megragadja a vállam. Minden erőmmel próbálom ellökni a kezét.
– Gyere már! – húz vissza türelmetlenül, én azonban megvetem a lábamat, és ellenállok neki.
– Engedj el, Gregory!
– Londonban jobb lesz nekünk. Sir Paulnál mindig ég a tűz a kandallóban.
Mindig ezzel az ócska érvvel jön… Nagyon nehezen viselte, hogy miután az utolsó szolga is elhagyta a házat, nekünk kellett befűteni. Két árva gyereknek. Az öreg, huzatos ház egy jégveremmé vált, a szobákban megmaradni se lehetett. Anyánk szalonjának szőnyegén kuporogva, a kis kandalló előtt aludtunk hetekig, de reggelre abban is kialudt a tűz. Gregory már a harmadik pirkadatkor kijelentette, hogy soha többé nem akar fázni.
Én meg elmenni nem akarok.
– Vár a hintó. – Alighogy kimondja, magához húz és a hátára vet, mint egy zsák búzát. Erős karjaival gúzsba köti a lábam, és úgy szorít magához, mintha attól félne, fejjel előre a háta mögé esek. Amikor megfordul velem, lenézek a völgybe, de csak a kerteket látom. Összeszorul az öklöm, fogaimmal az ajkamat harapdálom. Csak akkor hajtom le a fejem Gregory hátára, és engedek utat a könnyeimnek, amikor már nem látok semmit a birtokból.
– Ne aggódj, visszahozlak még – paskolja meg a lábamat a bátyám, és megszaporázza lépteit.
Nem hiszek neki.
1. fejezet
1848. London, Anglia
Sir Paul Trevelyan belgráviai házában túl meleg van, az étel túl forrón kerül az asztalra, a gyertyák pedig sose égnek le.
Vajon miért?
2. fejezet
1853. London, Anglia
Éles késem vajként vágja ketté a puha húst a díszes porcelántányéron, de ahelyett, hogy ennék belőle, csak még jobban szétnyomom. A felszálló gőz halszagot tol az orromba, rögtön elfintorodok. Ki nem állhatom, ha az apró darabkák összekeverednek a többi étellel, és azonosíthatatlan masszává válnak. Miért kell minden héten ezt ennünk?
– Talán nem ízlik, Rose? – töri meg a csendet Lady Trevelyan. Forróság önti el az arcomat, legszívesebben lecsúsznék a vaskos asztallap alá, hogy ne lásson. Kisgyerekként kezel, pedig már elmúltam tizenöt.– Köszönöm, jól laktam – teszem le a lében megmártózott kést, majd hátradőlök a párna nélküli széken. Éppúgy nyomaszt az ebédlő létére kicsi, gyertyafénnyel alig világított helyiség, mint érkezésünkkor, de nem hagyom magam. Hamarosan úgy is szabadulok.
– Vékony vagy, akár a rigó. Egyél még! – szól rám élesen a nő, mire összerezzenek. Mikor hagy már békén? Pedig a kedvéért minden héten a nyári kék eget idéző selyemruhámat veszem fel, mert állítólag az kiemeli a szememet, kontyomba apró virágba végződő hajtűket, fülembe édesanyám egyik zafír fülbevalóját teszem.
– Késő van, Evelyn – szólal meg mély, dörmögő hangján gyámom, Sir Paul Trevelyan, aki vele szemben foglal helyet a kerek asztalnál. Az ő tányérján is ott maradt a hal javarésze, ami némi elégedettséggel tölt el. Csak jelent valamit, hogy neki sem ízlik…– Legalább a desszertet várd meg, Paul – erősködik az asszony.
A férfi először hezitál, majd megadón bólint. A ház asszonya int az inasnak, aki meglepő gyorsasággal hozza az utolsó fogást. Mintha alig várná, hogy távozzunk… Sokáig azt hittem, én vagyok az oka, de pár alkalom után rájöttem, hogy Sir Paullal van bajuk.
Félnek tőle.
És én is tartok Lady Trevelyantől. Minden egyes itt töltött perc nyugtalanabbá tesz. Vajon mi nem tetszik még neki rajtam? Legutóbb a sápadt bőrömet kifogásolta, előtte pedig a tartásomat. A megjegyzései elől sosincs menekvés. A kényelmetlen szék és a nehéz tölgyfaasztal között örökké bezárva érzem magam, a kristályoktól szikrázó csillár rám akar szakadni, a falakat zsúfolásig betöltő, aranykeretes portrék árgus szemekkel figyelik minden mozdulatomat.
Amíg a csokoládéval bőségesen leöntött gyümölcsös süteményt esszük, Lady Trevelyan folyamatosan beszél. A legtöbbször pletykálkodik Sir Paullal közös ismerőseikről, ezúttal viszont a London utcáin kószáló zsebtolvajokról és erőszaktevőkről panaszkodik. Nem igazán értem, miért, amikor alig teszi ki a lábát a csecsebecséivel teli házából, ha pedig rászánja magát, saját, bársonypárnás hintón utazik, és mindig magával viszi az egyik jól megtermett inasát. Valamiért abban a tudatban él, hogy a napilapokból szerzett tudása felbecsülhetetlen értékű, ám ezúttal valódi aggodalom cseng a hangjában, ami engem is megrémít.– Én mondom neked, jobban tennéd, ha magad is tartanál fenn saját hintót – mondja az asszony, majd bekap egy falat süteményt, és gyorsan megrágja.
– Pénzkidobás volna. Annyit nem használnám – feleli Sir Paul a villájával piszkálva a desszertjét. Ebből sem eszik.
– Rose-ra is gondolnod kéne – sandít a tányéromra Lady Trevelyan, majd kelletlenül elhúzza a száját. Az övé félig tele, az enyém üres. Az utolsó falatot forgatom a számban, alig bírom lenyelni. Ha a halat nem is, az édességet azért szeretem. Ezzel ugyan mi baja?
– Amíg velem van, nincs mitől félteni – feleli gyámom, majd megtörli a száját a szalvétájával. – Késő van, Evelyn, hazamegyünk – jelenti ki, és feláll.
Lady Trevelyan tiltakozásra nyitja a száját, de mivel Sir Paul már az ajtónál jár, nem ellenkezik. Egy határozott kézmozdulattal int nekem, én pedig megkönnyebbülve követem őket. Végre elhagyhatom a házát.
A rövid, formális búcsúzkodást követően, melynek része, hogy megígérjük, jövő héten is eljövünk, pedig egyáltalán nem akarunk, a nő pedig erősen megcsipkedi a kerek arcomat, Sir Paullal kilépünk az éjszakába, a westminsteri Vine Street lámpák fényében úszó köveire. A halszagtól és rosszallástól terhes Trevelyan-ház után jól esik beleszippantani az esőáztatta, ítélkezéstől mentes London levegőjébe.
Belekarolok Sir Paulba, és elindulunk. A cipőm sarka kopog a köveken, ez az egyetlen hang, ami betölti az utcát.
– Csodálom, hogy nincs itt egy bérkocsi se – szólal meg egy kis idő múlva a gyámom. – Máskor összevesznek az emberen, most meg…
– Talán egy utcával arrébb – intek a fejemmel jobbra, mire Sir Paul egyetértően bólint, de nem arra vezet, hanem az ellenkező irányba, egyenesen a Temzéhez.
A fekete égboltot uraló Hold fényétől csillog a lassan hömpölygő víz. Gyönyörű, fenséges látvány, ahogy a lámpák szentjánosbogarakként világítják meg a két partját. Valahogy mégis rettegés kúszik a bőröm alá. Ilyen gyorsan elvonult volna az eső? A házak nagy fekete árnyékként őrzik a folyópartot. Hirtelen megmozdul valami az egyik tetőn, mire rászorítok Sir Paul karjára. Talán egy eltévedt madár vagy macska – nyugtatom magam.
– Gyorsabban – mondja Sir Paul, és hosszúra nyújtja lépteit. Alig bírom tartani vele az iramot, jóformán szaladok mellette. A kabát ujján keresztül is érzem, hogy Sir Paul milyen feszült lett. Már a nyelvem hegyén van a kérdés, amikor váratlanul megtorpan, én pedig majdnem elesek. Gyámom nem mozdul, csak figyel. A szeme a folyópartot kémleli, ami engem is arra késztet, hogy keressek a szememmel valamit.
De mit? Nem hallok, nem látok semmit.
Az ütés a bal fülemnél ér. Megszédülök, rögtön a nedves macskakőre esek. Csak a saját sikoltásomat hallom, aztán Sir Paulét:
– Fuss!
Felnézek, mire a testem fogjuk ejt, lemerevedik. A lélegzetem elakad, a szívem dübörög a mellkasomban: a gyámom tokának egy angyal szegez kést. Álmodom, vagy ez a valóság? A torkomra forr a szó.
– Fuss, ha mondom! – Sir Paul éles hangjára valami megmozdul bennem, és ösztönösen cselekszek. Felpattanok, és szaladni kezdek. A kesztyűm átázott, sáros lett, a ruhám elszakadt, de most csak az érdekel, hogy a dulakodástól minél messzebb kerüljek. Nem látok mást magam előtt, csak a folyót és a házakat. Hova tovább? Két épület között egy szűk sikátort pillantok meg, rögvest befutok.
A kormos falnak vetem a hátam, és levegőért kapkodok. Még mindig érzem az ütés erejét, de fáj a térdem és a jobb karom is.
Mi történik itt?
Még jobban a falhoz simulok, majd kilesek. Ez hihetetlen! Egy valódi angyalt látok. Sudár termete éppen a földön fekvő Sir Paul fölé magasodik, hófehér tollakkal borított szárnyát kitárja, és számomra érthetetlen nyelven beszélni kezd. Mintha imádkozna. Kése megcsillan a holdfényben, mire a számhoz kapom a kezem. Nem sikíthatok, mert rájön, hova bújtam. Mégis segítséget kéne hívnom, de mégis hogyan?
Az angyal keze lendül, mire Sir Paul legyint egyet, a kés pedig kirepül a teremtmény kezéből, pattan kettőt a kövön, majd elnyeli egy sötét zug az egyik ház tövében. Ez meg hogy lehet? Hiszen Sir Paul hozzá se nyúlt a késhez!
Gyámom ekkor teljes erejével veti magát az angyal felé. Korát meghazudtolva, gyermeki fürgeséggel pattan fel. Most mit tegyek?
Könnyek homályosítják el a szemem, a szám olyan száraz, hogy nyelni sem bírok. Tehetetlenség húzza a lábamat, a döbbenet pedig még jobban a falhoz szegez. Rávethetném magam az angyalra, de túl kicsi és könnyű vagyok hozzá. Vegyem fel a kést, és próbáljam a kezébe adni, vagy kiáltsak segítségért?
A verekedés hangjai hirtelen elhalnak. A csend szinte pofon vág. Mi van, ha Sir Paul meghalt? Akkor mi lesz velem? Engem is küldenek Gregory után?
Óvatosan kilesek a sikátorból. Látom, ahogy a gyámom felveszi a kést a földről, az angyalhoz lép, letérdel. Talán csak meg akar bizonyosodni róla, hogy eszméletlen az ellenfél. Talán csak tudni akarja, ki ez. A kés megvillan az egyik lámpa fényében, majd Sir Paul megemeli kissé az egyik szárnyat, és elkezdi tőből levágni.
A gyomrom kavarogni kezd, a kezem az ajkam elé kapom. Elfordulok, és mélyeket lélegzek, de a hangokat így sem tudom kizárni a fejemből. Miért ilyen csendes ez az átkozott utca? Ruha szakad, csont törik, mire a falhoz lépek, és öklendezni kezdek. A korábban megevett édesség és a keserű epe marja a számat, a szeme egy pillanatra homályba borul.
– Rose – szólít meg Sir Paul, én pedig erőt véve magamon kiegyenesedek, és a gázlámpa fényére lépek. Próbálok erősnek tűnni, de félek, megint elfog a gyengeség. Gyámom lassan leengedi megfeszült vállait, majd előkap egy zsebkendőt, beletekeri a kést, és elteszi. Szédülök, de próbálom tartani magam. Nem merek közel menni hozzá, de ő sem hív magához. A keze vérben úszik, apró tollpihék borítják. A látványra és a fémes vérszagra megint kavarogni kezd a gyomrom, de már nincs minek távozni belőlem.
A közénk ereszkedett némaság szinte fojtogat. Ordítani szeretnék, jó alaposan megütni, hogy miért tette, és egyáltalán hogyan, de képtelen vagyok. Gregoryra gondolok, és arra, hogy milyen egyszerű volt őt kiiktatni az életünkből.
Sir Paul mozdul elsőként. A testhez lép, felemeli a földről az ázott, sártól szürke angyalszárnyakat, majd egy hajítással a mocskos Temzébe dobja őket. Erősen pislognom kell, hogy a szemem könnybe ne lábadjon. Csak rá számíthatok. Ha ő nem lenne, az utcára kerülnék. Vagy oda, ahova Gregory. Még ha egy csodálatosan szép, de veszélyes teremtményt pusztított is el, le kell nyelnem a könnyeimet, és rá hagyatkoznom. De vajon meddig leszek képes ezt tenni?
A kemény macskakövön fekvő alakra pillantok. Színtelen bőrtömeg, vérző, tehetetlen test, amit itt-ott törött, sáros tollak borítanak. Honnan jött? Mit akart? De legfőképp: miért pont minket támadott meg?
– Menjünk – ragadja meg Sir Paul a karomat, majd magával húz a sikátorba. Hagyom magam, bár a csuklóm fáj a szorításától. Nem bírok az arcára nézni, csak a lépteit figyelem, és hogy tartani tudjam vele az iramot. A vér szaga árad belőle, az én bőrömből meg a rettegésé. Másodpercről másodpercre távolodunk a hátrahagyott testtől, de így is hallom a mögöttünk felharsandó rendőrségi síp hangját, a kiabálásokat. A füsttől koromfekete, de nyirkos házfalak között megállt a levegő. Csak aprókat tudok lélegezni, mintha ezzel ellensúlyozhatnám a cipőm kopogását, a szoknyám susogását. Ugye, nem követnek?
– Szükségszerű volt – motyogja Sir Paul, amikor kiérünk egy szélesebb, jobban megvilágított utcára. Elcsattog mellettünk egy bérkocsi, mire Sir Paul felemeli a karját, int, és közben suttog valamit. Rögtön felkapom a fejem. Milyen nyelv ez? A hintó azonnal lassítani kezd, majd megáll. Gyorsan odahúz, kinyitja előttem az ajtót, mire reszketve felkapaszkodok. Alig helyezkedünk el az ülésen, már indul is a kocsis. Sir Paul nem mondja meg a férfinak, hová tartunk, de mintha a lovak maguktól tudnák, merre menjenek, melyik sarkon forduljanak le.
Mi folyik itt? Lázasan kutatok az emlékeim között, előfordult-e már hasonló, de nem rémlik. Egész eddig Sir Paul egy teljesen hétköznapi ember volt számomra, de most azt sem tudom, mi. Eszembe jutnak a holdfényben csillogó, hófehér szárnyak. Az ő létezéséről sem tudtam… A rendőrök hisznek majd a szemüknek? Arra, hogy mi lesz szerencsétlen megcsonkított teremtménnyel, nem is merek gondolni. Azt se tudom, lélegzett-e egyáltalán. Ó, Gregory! Ha itt lennél, te tudnád a választ?
– Mi lesz azzal a… – bukik ki belőlem, Sir Paul azonban azonnal rám ripakodik:
– Maradj csendben!
Rögtön elönti az arcom a forróság. Vonásai kemények, szeme villanásából is érzékelem, jobb, ha engedelmeskedek. Zavaromban kinézek a kocsiból, de csak gyanús alakot látok. Sötét foltok a tetőkön, a házfalakon. Lassan dülöngélő emberek, siető léptek a járdán. Egyiknek sincs szárnya, de az árnyékaik egyre hosszabbak és sötétebbek. Pislogok párat, de csak ugyanazt látom.
Alighogy kiszállunk a Trevelyan-ház előtt, és a cipőm a követ érinti, a bérkocsi fizetés nélkül tovább is áll. Kérdőn Sir Paulra nézek, de nem zavartatja magát. Korábbi ráncai kisimulnak, és gyengéden rászorít a kezemre:
– Örülök, hogy nem esett bajod.
Ahogy átlépem a küszöböt, kissé enyhül a gyomromban a szorítás. Ez egy biztonságos ház. Itt nem történhet baj.
– Vedd le a kalapodat és a kesztyűdet, aztán gyere utánam – szólal meg a hátam mögött Sir Paul, mire végigfut a hátamon a hideg. A világot elzárja tőlünk az ajtó, de a gyámomat tőlem nem.
Eszembe jut, mikét repült ki a kés az angyal kezéből. Biztos, hogy nem képzelődtem. Kiveszem a kalaptűket, és leteszem a kalapomat az egyik asztalkára. A lovak anélkül találtak haza, hogy elhangzott volna az utcánk neve. Lehet, hogy a kocsis ismert minket korábbról? De akkor nyájasan üdvözölt volna némi borravaló reményében, nem gubbaszt viaszszoborként a bakon. Remegő kézzel szabadulok meg a kesztyűmtől, miközben küzdök a bennem viaskodó félelemmel és kíváncsisággal. Tulajdonképpen micsoda Sir Paul?
Óvatosan benyitok a szalonba, ahol gyámom éppen egy pohár italba kortyol bele. Int, hogy kerüljek beljebb, én pedig a biztonság kedvéért a legtávolabbi széket választom. Apró mosoly jelenik meg a szája szegletében, ahogy leteszi a poharat, de nem mond semmit. Csomóba ugrik a gyomrom. Legszívesebben kiordítanám magamból, magyarázatot követelve, mégsem merem. Én ebben a házban sohasem leszek több egy hosszú ideig itt tartózkodó vendégnél. Mi van ha megbűvöl engem is, mint a kocsist? Az angyal véres kése ráadásul még mindig a zsebében lapul. Akaratlanul is oda irányul a tekintetem.
– Kérdésed van, Rose?
Igen. Mi folyik itt?
Megrázom a fejem, és a szőnyegre meredek. Gregory jut eszembe, és az a sok történet, amit előadott nekem arról, hogy több van a világon, mint gondolnám. Egy harcról beszélt, ami soha nem ér véget, és itt zajlik a fejünk felett. Kisgyerekként úgy hallgattam, mint az esti mesét, de nem gondoltam többnek. A bátyám szerint suhanó szárnyakon, bűvölettel vívják, nekünk, egyszerű embereknek pedig fogalmunk sincs róla, mert titkolják előlünk. Volt idő, amikor azt gondoltam, csak szórakoztatni akar, ezért jól ki is nevettem, de aztán elvitték az intézetbe. És akkor minden megváltozott… A bátyám megháborodott, és én csak Sir Paulra számíthattam. Bárcsak itt lennél, Gregory, és megkérdezhetném tőled, igaz volt-e minden!
– Nincs mitől tartanod – töri meg a közénk ült csendet Sir Paul. – Többé nem bánthat senki.
Felnézek rá, éppen egy könyvet vesz fel az asztaláról, majd kinyitja. Nyugodt, kiegyensúlyozott úr látszatát kelti, arcán az öregség és nem a bosszúság ráncaival. Bármennyire szeretném, a csomó nem oldódik bennem.
– Meghalt? – kérdezem remegő hangon.
– Sajnos nem.
A tehetetlen test emlékére könnytől homályosul el a szemem. Én is fekhetnék ott, de Sir Paul tett róla, hogy ne így legyen. Furcsa mód mégsem érzek hálát.
– Ami történt, megtörtént. Jobb lesz elfelejteni – jelenti ki Sir Paul, majd becsukja a könyvet, visszateszi a polcra.
– És ha én meg akarom érteni?
– Nincs mit, Rose – vágja rá gyorsan. – Egy éhes, hajlék nélkül maradt csavargó a pénzemet akarta, de nem kapott mást, csak egy kiadós verést.
A szék karfájába markolok.
– Vérző sebekkel.
Elém lép, farkasszemet nézünk. Feszülten várom, hogy elárulja magát, újra megmutassa a képességét, de csak a zavaróan nyugodt hangját hallatja:
– Szerencsésebb volna törölni az emlékeink közül, hogy még véletlenül se járjunk úgy, mint Gregory, nem igaz?
A csomó a gyomromból a torkomba ugrik, szétfeszíti azt. A körmöm a karfája váj, az izmaim megmerevednek. Sir Paul megfenyeget?
– Bizonyára rémlik, miket szokott régebben a bátyád beszélni magában. Nos, alighanem akkor kezdett el romlani az állapota. Ugye, nem akarod, hogy egy ilyen szörnyű élmény belőled is hasonló tüneteket váltson ki?
Éles késként hasít belém a gondolat, hogy eddigi kényelmes, tudatlan életem Sir Paul házában véget ért.
– Természetesen nem – válaszolok egészen halkan
– Helyes – bólint – Akkor felejtsük el.
Remegő térdekkel állok fel, és az ajtóhoz megyek. A mai naptól fogva Sir Paul nem kezel másként, mint Gregoryt. Többet tudok, mint kellene, és ha nem vigyázok, abból baj lehet.
Már a kilincsen van a kezem, amikor gyámom még utánam szól:
– Ha valaki kérdezősködni kezd, tudod, mit kell mondanod.
– Igen, tudom – felelem, majd elhagyom a szalont, és amilyen gyorsan lehet, a szobámba futok.
***
Az óra kattogása megőrjít, képtelen vagyok aludni. A ropogós lepedő súrolja a bőrömet, a párna nem elég kemény, és állig betakarózva a holdfényben fürdő ajtóra szegezem a tekintetem. Képtelen vagyok nyugalmat erőltetni magamra. A házban sötétség honol, apró neszt se hallani, én mégsem tudok túllépni azon, amit Sir Paul mondott.
Ugye, nem akarod?
A legkevésbé sem. Láttam, amikor két évvel ezelőtt elvitték Gregoryt. Szíjakkal kötözték meg, fehér lepedőbe csavarták, és úgy tették fel a rácsokkal felszerelt kocsira, mintha egy fadarab volna. Az én erős bátyámat, aki fél kézzel is felemelt, és képes volt megpörgetni maga körül. Próbált rúgni, az egész testét megfeszítette, hogy beleadja maradék erejét is, de csak a vastag fémnek ütközött neki, amitől felszakadt a szemöldöke, vér szivárgott a halántékára. Szörnyű látvány volt. A segélykiáltása rossz álomként kísértett még hetekig. A lelkiismeretfurdalásom, hogy akkor semmit sem tudtam érte tenni, most még nagyobb, mert lehet, hogy igaza volt. Nekem pedig ki kellett volna állnom mellette!
Próbálok visszaemlékezni, mit mesélt Gregory, és milyen is volt valójában az angyal, de már csak foszlányokra emlékszek: szőke fürjei a vállát söprik, az inge túl nagy rá, ezért lobog, ahogy küzd Sir Paullal. Végül aztán a haja véres lett, az inge beitta az utca mocskát, az elhullott tollai pedig megszürkültek.
– Miért nem tudtam, hogy létezel? – suttogom bele a sötétségbe, de válasz nem érkezik. Az az érzésem, magamnak kell megtalálnom, de fogalmam sincs, hogy vágjak bele.
Ismét Gregory jut eszembe. A szobáját megtartottuk, a holmijához évek óta nem nyúlt senki. Miután elvitték, a szolgák kitakarítottak, letakarták a bútorokat, és bezárták az ajtót.
Elképzelem, ahogy egy kéz lenyomja a kilincset. Hirtelen lerúgom magamról a takarót, ami akár azonnal gúzsba is köthetne. Vajon most én következem? Az lehetetlen! Utána kell járnom, mi az igazság, különben tényleg elvesztem a fejem.
Felülök, majd ügyetlenkedve ugyan, de sikerül gyertyát gyújtanom. A fény meghátrálásra készteti a sötétséget, beborítja a bútorokat, árnyékokat fest a falra. A komódomhoz lépek, majd turkálni kezdek a legfelsőbb fiókban. Gregory az utolsó este rám bízta, én pedig jól elrejtettem. A harisnyák között senki sem keresne egy kulcsot.
Az angyaloknak a szárnyát vágják le, a démonoknak meg a fejét – mondta akkor Gregory, amikor megpróbáltam beszélni vele, és rábírni, legalább játssza el, hogy egészséges, de csak a könnyeket hozta ki belőlem. Azt mondta, hisz a saját igazában – én meg nem hittem neki. Akkor adta oda a második, titkos kulcsot. Utoljára fél éve jártam a szobájában, akkor is csak azért, hogy megnézzem, nem fészkelte-e be magát egér a matracba. Hátha hátrahagyott valamit, ami segíthet megérteni, mi folyik itt.
Magamra kapom a köntösömet, kézbe veszem a gyertyatartót, majd halkan kinyitom az ajtót. Óvatosan kikukucskálok, de szerencsémre sehol senki. A szolgák alszanak, és őszintén remélem, hogy Sir Paul is. A ház másik felében van a szobája, és ilyenkor már régen vissza szokott vonulni. Még csak az kéne, hogy észrevegyen! Mezítláb megyek végig a kövön, hogy még véletlenül se adjak ki hangot, de mire Gregory egykori szobájához érek, fáj a talpam a hidegtől. Mégsem adom fel. A zárba illesztem a kulcsot, és elfordítom. A kattanás szinte visszhangzik a folyosón, ami továbbra is kihalt.
Besurranok, és behajtom az ajtót. A szívem vadul ver, a szemem ide-oda pattog a bútorok között. Gyorsnak kell lennem, bár még magam sem tudom, mit keresek. Mivel tudom, hogy a szekrényben a ruhái vannak, az íróasztalhoz lépek. Vagy az nagyon nyilvánvaló? Leteszem a gyertyatartót, és egyenként átnézem a kis fiókokat. Gombokkal, szögekkel és apró haszontalan tárgyakkal vannak tele. Gregory mindig is nagy gyűjtögető volt, és ha elveszett valami, egészen addig képes volt búslakodni miatta, amíg nem sikerült pótolnia.
Amikor az egyik mélyebb fiókba nyúlok be, váratlanul valami puhára lelek. A bátyám bőrkötéses füzete már megsárgult, de még egyben van. Emlékszem rá, mennyire szeretett írni bele, és amikor csak tehette magánál tartotta, hátha lát olyat, amit érdemes lerajzolnia. Közelebb lépek a gyertya fényéhez, és belelapozok. Gregory nagy betűi, lendületes írásképe tölti be a lapokat. Szokásához híven a T betű vonalát olyan erősen húzta meg, hogy több helyen beszakadt a papír. Itt-ott megszáradt tintapaca tarkítja a nagyrészt könyvekből vett idézeteket, verseket, amiket aláhúzott nevek szakítanak meg.
Ezzel nem megyek sokra.
Ennek ellenére elviszem, mert így közelebb érzem magamhoz őt. Sokszor megnevettetett egy-két rémes költői próbálkozásával, de azok egyáltalán nem angyalokról és démonokról szóltak, így tovább keresek.
Negyed óra kutakodás után megunom. Tudom, hogy jó ideig nem jövök vissza, ezért a matrachoz lépek, hogy leellenőrizzem, költözött-e bele egér. Lehajtom a párnákról a lepedőt, és alaposan átnyomkodom. Áporodott tollszag száll felém, ami arra sürget, hogy siessek, ám ekkor valami keményet tapintok ki benne. Leteszem a noteszt, és immár két kézzel püfölöm a párnát. Tényleg van benne valami, a hangja alapján ez is papír. Szemügyre veszem a varrást, amit valaki elég hanyagul készített el. Könnyedén szétszakítom, majd belenyúlok a tollba. Nem túl kellemes érzés, ahogy csiklandozza a kezem, a szaga meg egyenesen förtelmes, ezért gyorsan kihúzom a kincset.
Rajzok. Nem csak egy, hanem egy tucatnyi.
Szabályosan fejbe vág a látvány. Kisebb-nagyobb angyalszárnyak néznek vissza rám a papírról. Némelyiknek csak a körvonalát rajzolta meg, de van olyan is, amit besatírozott feketére. Vajon miért?
Sietve visszarendezem a párnát és a lepedőt, hogy úgy tűnjön, senki sem ért hozzá. A szétszakított varrást nincs időm kijavítani, azt legközelebbre hagyom, de a füzetet és a rajzokat magammal viszem. Gondosan bezárom az ajtót magam után, és amint visszaérek, a sajátomat is, hogy még véletlenül se nyisson rám senki, miközben átnézem Gregory dolgait.
Az ágyamra ülök, és szétterítem a lapokat. Különös érzés. Elfog a vágy, hogy lássam Gregoryt, és kikérdezhessem, de csak bő egy hét múlva esedékes, hogy meglátogathassam. Nem akarom, hogy Sir Paul gyanút fogjon, így türelemre intem magam.
A gondolattól, hogy Gregory látott angyalokat, egyszerre könnyebbülök meg és fog el a csontig hatoló rettegés. Most akkor mindketten bolondok vagyunk, vagy mi vagyunk épelméjűek, és a körülöttünk lévő világ rendje fordult fel? Választ kell találnom.
Ismét előveszem a füzetet, és belelapozok. Ugyanazon költők nevei bukkannak fel újra és újra. Gregory nagy kedvencei… Az utolsó oldal azonban nem verseket tartalmaz, hanem a Biblia egyes részeire vonatkozó jelöléseket. Ilyenkor kicsit bánom, hogy nem szántam több időt a tanulmányozására.
Nagyon próbálkozok, de nem sikerül elnyomnom az ásítást, így elpakolok. Elfújom a gyertyát, és bezuhanok az ágyba. Behunyom a szemem, aludni akarok végre, de valami még mindig nem hagy nyugodni. A bátyám nem volt különösebben vallásos, a templomban mindig rá kellett szólni, hogy viselkedjen rendesen. Akkor meg miért olvasgatta a Bibliát? Egy újabb kérdés, amire választ kell találnom.
***
A negyedik apró cetlit illesztem a Szentírás gerincéhez, amikor Ms. Partridge[1] apró, bizonytalan alakja lép be az ajtón. Imbolyog, mintha ivott volna, és szokás szerint hunyorogva néz körül a szalonban.
– Rose, nem tudod, hol van a hímzőkosaram?
A tőle alig pár lépésre lévő asztalka tetején pihen. Én nagy foltként könnyen észrevehető vagyok számára, de a kisebb dolgok már nem. Főleg, ha azt sem tudja, hol keresse, mert a szobalányok rendre átpakolják a használati tárgyakat.
– Jobbra két lépés – felelem, mire ő szomorúan felsóhajt, óvatosan közelít a kosárkához, majd előre nyúl, és magához veszi a virágokkal díszített, fonott tárgyat.
– Köszönöm, kedvesem – telepedik le mellém újabb apró lépéseket követőe, majd tapogatva kutakodni kezd a kosárban. Ms. Partridge a világért sem ismerné be, de romlik a látása. Ha az időjárás kegyes, és Londont napfénnyel ajándékozza meg, könnyebb neki, de ha olyan szürke, ködös idő van, mint ma, akkor ő is nehezebben tájékozódik. A házat úgy ismeri, mint a tenyerét, de Sir Paul és a szolgák tudtukon kívül is megnehezítik az életét azzal. A látszat azonban nagyon fontos. Nevelőnőm örökké földszínű ruhái tele vannak rejtett zsebekkel, az egyikben most is ott pihen egy lornyon, de esze ágában sincs használni. Fél attól, hogy ha Sir Paul megtudja a titkát, vagy az egyik szobalány véletlenül meglátja, és elkotyogja neki, elveszíti a munkáját, az egyetlen megélhetési forrását.
Én pedig őt.
– Mit olvasol? – érdeklődik, miközben a keze rátalál egy tűre. Nem válaszolok, inkább odahajolok, és elveszem tőle, mielőtt megszúrná magát. Vigyázok rá, ahogy ő is rám. Szövetségesek vagyunk egy olyan házban, ami egyiküknek sem az otthona.
– Milyen színű legyen a fonal?
– Ezúttal karmazsinvörös. – Még közelebb hajol a kosárhoz, beletúr, de ujjai csak a mohazöldre és az égszínkékre lelnek rá. Magam mellé csúsztatom a Bibliát, és segítek neki.
Nagy színjáték, amit nap mint nap művelünk, de szükségünk van egymásra. Ms. Partridge-nak nincsenek rokonai, senkire sem számíthat az életben, csak Sir Paul kegyelmére, hogy alkalmazza, és időről időre emel kicsit a fizetésén. Nekem pedig kizárólag a nevelőnőm által van lehetőségem jönni-menni a városban, mert vele Sir Paul legalább elenged.
Különben ülhetnék itthon napestig…
A cérnát a tűvel együtt az ujjai közé illesztem, előkeresek egy félbehagyott hímzést, és azt is odaadom neki. A látszatot fenn kell tartanunk, ehhez pedig elég ennyi is. Sir Paul nem tűri a házban az ügyetlen munkaerőt, ennek legutóbb egy fiatal inas látta kárát. Sajnáltam a fiút, de az eset csak megerősített abban, hogy jobban odafigyeljek a nevelőnőmre. Ha Ms. Partridge-tól kéne elköszönnöm, az elviselhetetlen lenne számomra. A hölgy azóta az életem része, amióta Londonba költöztünk, vagyis már öt éve össze vagyunk nőve. A támogatása és gyengédsége segített át azon a komor időszakon, amit Gregory távozása után éltem meg, és azóta is hűséges kísérőm, ha meglátogatom a fivérem. Vele jóformán mindent meg tudok beszélni. Megérti azt is, hogy bár a bátyám állapota aggasztó, kötődök hozzá, és nem akar gátat szabni a találkozásainknak.
– Felolvashatnál nekem a könyvedből – bök finoman oldalba Ms. Partridge a könyökével.
– Most nincs kedvem – csukom be a könyvet magam mellett, majd berejtem az egyik díszpárna mögé. Sir Paul nem túlzottan vallásos, és ugyan nem zavarja, ha mi Ms. Partridge-dzsal vasárnaponként istentiszteletre megyünk, de ha meglátja a Bibliát, rendszerint felhorkant, majd megkér, hogy inkább vigyem vissza a szobámba. Mi baja Sir Paulnak vele? Az angyal támadása után újra és újra elgondolkozom ezen, de nem jutok semmire.
– Talán valami baj van? – érdeklődik a nevelőnőm.
Legszívesebben elmondanám neki, mi történt velünk legutóbb az utcán, de csak megijeszteném, akkor pedig mást se csinálna napokon át, csak jajveszékelne. Attól tartok, az angyalokkal kapcsolatban sem hinne nekem, pedig a belőle áradó megértés határtalan tud lenni. Azt hiszem, túlzottan elfogult velem szemben.
– Csak eszembe jutott Gregory – felelem.
Meleg, puha keze kitapogatja az enyémet, és megszorítja:
– Lassan több mint egy hónapja, hogy voltunk nála. Talán ideje lenne újra meglátogatni – Visszaszorítok. Ő legalább megérti, hogy az állapota ellenére Gregory még mindig a bátyám, és fontos nekem. Természetesen Sir Paul sem állja utamat, hogy időnként meglátogassam Gregoryt, de ő inkább cinikus, mint támogató.
– Azt hiszem, igen – felelem.
– Szeretnéd, hogy vigyünk neki egy kis édességet?
– Biztos vagyok benne, hogy annak nagyon örülne – mosolyodok el, mire Ms. Partridge jólesőn kuncogni kezd. Azt, hogy édességet vagy újságcikk-kivágásokat csempészünk be Gregorynak, úgy éli meg, mint valami bűnös élvezetet. Valamit, amivel áthághatja a szabályokat, de közben szentül hiszi, hogy jót cselekszik. A bátyám pedig örül neki.
A bátyám, aki angyalokat rajzolt, és bibliai idézeteket gyűjtött össze ki tudja, milyen célból. Lehet, hogy kutatott utánuk, és ez elvette az eszét? A sok festmény jut eszembe, amiket Sir Paul képes albumaiban láttam. Huncut kövér puttók apró szárnyakkal, szalagokkal, fényes nyilakkal. Úgy tűnik, a festők előtt nem szokták magukat felfedni, Gregory vázlatai azonban meglepően pontosak.
– Ms. Partridge, hogy képzeli el az angyalokat? – bukik ki belőlem a kérdés, majd gyorsan hozzáteszem: – A Szentírás alapján.
Nevelőnőm arcára döbbenet ül ki. Aztán a szoba egy távoli sarkára meredve összehúzza a szemét, és így felel:
– Nos, valószínűleg nagyon szép teremtmények lehetnek. – Lágy hangjában némi vidámságot vélek felfedezni. Azt hiszem, játékos fantáziálásnak hiszi, ami megnyugtató. – Legalábbis úgy vélem, Isten nem teremtene ronda lényeket maga köré, nem igaz?
Bólintok, bár valamiért úgy érzem, a Mindenhatót más dolgok jobban foglalkoztatják, mint a kinézet.
– És az ördög?
– Kétlem, hogy szépek lennének.
– De hisz bennük, Ms. Partridge?
Egy pillanatra elgondolkodik.
– Istenben mindenképp. Ha pedig benne igen, akkor azt hiszem, bennük is.
A jó és a rossz. Ennyiből áll a világ? Minden, amit eddig hittem, elég volt eddig a pontig, Ms. Partridge egyszerű világnézete azonban szűkösnek tűnik nekem. Sir Paul, aki könnyedén legyőzte az angyalt, vajon micsoda?
– Mit szólna, ha találkozna egy angyallal?
Nevelőnőm halkan kuncogni kezd.
– Ez nem valószínű, hogy megtörténhet, Rose. Egy magamfajta vénkisasszonyt ilyen csodák aligha érik.
– És ha mégis? – erősködök.
– Valószínűleg észre sem venném, mert nem látnám őket rendesen.
Szomorúan lehajtom a fejem, és újra magamhoz veszem a Szentírást. Egyszerre sajnálom a helyzetét, amiért kimarad valami különlegesből, amiben nekem részem lehetett, és örülök is, mert a rossz látása megkíméli sok-sok fájdalomtól.
De mi vár rám? Az igazság vagy az őrület?
[1] Beszélőnév, jelentése: fogoly (madár).
