A kopár dombon álló templom bejárata annyira kicsit volt, hogy le kellett hajolnom, mert különben bevertem volna a fejemet, lévén két méter magas. Odabent kopott fapadok, dohos szőnyegek és viaszgyertyák szagának ismerős egyvelege csapta meg az orromat. Furcsán otthonos, bizsergető.
A református templom egyszerűsége lenyűgözött, ritkán jártam ilyen helyen. Az alig négyszáz lelket számláló faluban a többség a főtéren álló, csúcsos tornyú katolikus templomba járt – én is –, ebbe azonban alig két tucat hívő. Pont ezért volt alkalmas arra, hogy itt alakítsák ki a titkos alagútba vezető lejáratot: a heti egy órás istentiszteleten kívül nem járt ide senki.
Már csak azt kellett kitalálnom, hogy hol lehet.
Lassan haladtam a padok között, az új csizmám csikorgott a kikoptatott szőnyegen. A hideg levegő bekúszott a kabátom alá, végigszántott a hátamon, meg is mozgattam a karom és a lapockáimat, de csak óvatosan, nehogy szétszakadjon rajtam a kabát. Mivel a gyertyák nem égtek, a fehérre meszelt falak is szürkeségbe borultak, a kicsi ablakokon át kevés fény jutott be. Megbántam, hogy nem hoztam magammal zseblámpát.
Minden apró részletre próbáltam figyelni: két sor között nagyobb a távolság, a túlsó falnál üres bemélyedés, a szószék alatt lakattal lezárt ajtó. A csontjaimban éreztem, hogy nem az, mert túlságosan egyértelmű, a démonok pedig nem szokták ennyire szem előtt hagyni a dolgaikat. Pont ezért jól lehet velük hideg-meleget játszani. Már ha van kedvük hozzá…
A kétszemélyes asztalnak beillő oltár – akarom mondani, az Úr asztala – körül viszont más volt a kövezet. Az egész templomban világosszürke, ott azonban sárgásbarna. Vajon csak a helyét jelölték ki, vagy ez több, mint aminek látszik?
Odamegyek, megtámaszkodok rajta, és kissé eltolom. A széle beleváj a tenyerembe, ujjbegyeim a friss lakkrétegre tapadnak. A tömör fa elmozdult, de nem eléggé, hiába feszítettem az izmaimat. A kövön lévő hajszálrepedések azonban árulkodóak voltak. Letérdeltem, és megérintettem őket. Furcsa melegséget éreztem, mintha alulról fűtötték volna. A ruharéteg alatt a tollaim megrezzentek.
A lélegzetem egy pillanatra elakadt, a gyomromba csomó költözött.
Ez az átjáró!
Teljes erőből nekirugaszkodtam az oltárnak, majd nyomtam, ahogy csak bírtam. A fájós térdem kattant is egyet. Mindössze egy méterrel sikerült arrébb taszítani, de ennyi is elég volt, hogy farkasszemet nézzek a sötét mélységgel, a tátongó lyukkal, az ismeretlennel.
Fogalmam sem volt, mi vár odalent. Nem is álltam rá készen.
Mégis mennem kellett.
Mert én voltam az egyetlen.
Az utolsó angyal.