Novellák

1857, London

Kinyitom a szememet, de csak homályos foltokat látok. Fehér és szürke foltokat, amik ide-oda libbennek, pakolnak, hajolnak. Mély hangjuktól zeng a fejem. Aztán megérzem a szagokat is. Először a szúrósat, már-már bódítót, utána pedig valamit, amit jól ismerek. Keserű íz önti el a számat. Halottak.

Hol vagyok?

Hason fekszem egy puha, de hányingerkeltő emberszaggal átitatott ágyon. Megpróbálom kézzel feltolni magamat, de tűz hasít a hátamba, az izmaimba. A bőröm úgy feszül, mintha tépnék, a csontjaim sajognak.

– Doktor úr, felébredt! – szólal meg felettem egy kellemesen csengő, de fáradt hang. Nyelek egyet, hogy képes legyek kordában tartani háborgó gyomromat, kavarog, pedig nincs bennem semmi.

– Ideje volt – dörmögi egy érces hang. Cipő kopog a kemény padlón, majd árnyék vetül rám.

– És ezzel mi legyen? – veti oda egy másik élesen. Tehát hárman vannak.

– Takarja le, és vigyék a többi hulla közé, nővér!

Az egész testem megremeg, nem bírok rájuk nézni. Most én következem? Hol vagyok? A tömény húgyszag, ami a torkomra tolakszik, és marni kezdi, eszembe juttatja, mit meséltek a tapasztaltabbak a pokolról. Büdös és meleg, akárcsak itt. De akkor hogy lehet fehér és vakító, mint a felhők felett?

– Szerencsétlen fiú – simogatja meg a hajam egy kicsi, hűvös kéz. Ugyanaz a csengő, immár erőtlen hang. Lehet, hogy egy másik angyal? – Pedig milyen szép szőke… – Nem merek felnézni rá, inkább hagyom, hogy a hajam még jobban a szemembe hulljon, és fátylat borítson erre az ismeretlen világra.

– Valóban jól helyben hagyták.

– Mi történt? – hangzik el a kérdés egészen közel a fülemhez. Érzem a leheletét, akárki is az. Ő is büdös.

– Fogadok, ilyet még sose láttál! Torzszülött lehetett. A két lapockánál megszabadították a csontos, izmos kinövésektől, ennek következtében sok vért veszített. Kész csoda, hogy túlélte. Megmutatná a sebet, nővér?

Még jobban összeszorítom a szememet. Hát, minek hisznek ezek engem? Érzem, ahogy a finom ujjak a bőrömhöz érnek, majd lefejtenek rólam valamit. Annyira fáj, hogy ordítani tudnék. Csak most jövök rá, hogy nincs is rajtam ruha. Az áporodott, gyűrött lepedőbe fúrom az arcomat. Már a gyomrom sem érdekel, csak hagyjanak békén.

– Nahát, milyen gyorsan gyógyul! – mondja a csengő hang.

– Ez elképesztő! Mióta van bent?

– Két napja – válaszol az érces hang. – Kösse be újra, és nézzük meg holnap is.

– Hm, jobban meg kell vizsgálnunk… – motyogja a mély hangú.

– És ha nem ép az elméje?

– Akkor is. Utána majd elküldjük a Bedlambe.

Rossz érzés kerít hatalmába. Nem ép? És mi az a Bedlam? A tapasztaltabbak mindig azt tanították, úgy vagyunk teljesek, ahogy megteremtettek minket. Mit akarnak ezek velem? Ekkor a hűvös kéz újra a bőrömhöz ér, utána pedig forró, csípős érzés fut végig hátamon. Össze kell szorítanom a fogam, hogy kibírjam, de így is kiszakad belőlem egy nyögés. Ösztönösen dolgoznak az izmok a hátamon, de ezúttal nem tudom magam beborítani hófehér tollakkal. Könnyek csípik a szemem, gyorsan pislogok, hogy visszafogjam őket. Legalább nem jöttek rá, hogy mi vagyok valójában. Vagy mi voltam…

– Mi az a vizsgálat? – bukik ki belőlem a kérdés.

– Nem kell félnie – seprik el a hajamat az arcom elől a vékony ujjak. ­– Csak szeretnénk meggyógyítani.

– És mi az a Bedlam? – folytatom, miközben ő nedves ruhával törli meg a homlokom.

– A bolondok háza.

A levegő bent akad a tüdőmben. Hallottam már róluk pár hírvivő angyaltól, akik a bentlakóknak vittek üzeneteket. Van, aki tényleg elvesztette az eszét, és képtelen felfogni, mit mondanak neki, de van, aki teljesen magánál van. Ők szenvednek a legjobban. A gondolat éppúgy éget, mint a tisztítótűz.

– Nem vagyok őrült – suttogom bele a lepedőbe.

– Tudom – terít rám a kéz valami puhát. – És ők is tudni fogják. Így is kész csoda, hogy él.

Nem tudom megakadályozni, hogy kibuggyanjon egy könnycsepp a szememből, és a lepedőre hulljon. Hogy történhetett ez velem? Még csak nem is emlékszem arra, ami történt.

– Bárcsak inkább meghalnék…

– Ne mondjon ilyet – korhol meglepően kedvesen a hang. – Maga még hitet adhat nekünk, hogy ér valamit a küzdelmünk. Egy ideje már csak nő a halottak száma.

– Hogy mik?

– Halottak… – ismétli elcsukló hangon. – Már egy hónapja küzdünk a tífusszal.

Kinyitom a szemem, és a mellettem lévő ágyra pillantok. A szürke, gyűrött lepedő félig megolvadt hóként takarja be az élettelen testet. Vajon mitől szenvedett? Fohászkodott Istenhez fájdalmában? Várta a halált, vagy gyógyulásban reménykedett?

Neki már úgyis mindegy.

Szégyellem magam, amiért én képes vagyok olyan gyorsan helyre jönni. De akkor miért érzem mégis olyan erősen a fájdalmat? Lehet, hogy a szárnyaimban volt valójában az erőm jelentős része? Görcsbe rándul a gyomrom. Élni akarok.

Olyan emberi érzés, hogy szinte kiszakad a szívem a helyéről. Akkor most mi vagyok: angyal vagy ember? Megrekedtem a két világ között? Egy biztos: nem jöhetnek rá, hogy szárnyaim voltak, mert akkor végérvényesen elzárnak.

Óvatosan megemelem a fejemet, és az ablakra nézek. A nap lassan lopakodik be, rávetül a koszos lepelre, ami a halottat takarja. Egyre erősebb fénybe vonja, mintha fel akarná oldani. A lélek talán már rég az új helyén van.

Nekem is meg kell találnom az enyémet. Itt nem maradhatok.

­­­­­­***

Az épület tetején állok, és a város háztetőit, a kémények rengetegét nézem. Éreztem, hogy egyszerre hív az ég és húz a föld, végül úgy döntöttem, a kettő között keresem a helyemet. Estére békén hagytak, így fogtam magam, és a szűk, levegőtlen folyosókon megszöktem. Némelyik kéményből fekete füst száll fel, szinte táplálja a sűrű fellegeket. Amikor még megvoltak a szárnyaim, csak felröppentem egészen a felhők fölé, és könnyedén olvastam a csillagokban. Mindig utat mutattak nekem, ahogy a folyók, a tavak, és az emberek által épített utak is.

Azon az estén is könnyedén suhantam a széllel, a hömpölygő folyó és a derengő lámpák fénye irányított. Erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam. Meg akartam mutatni, hogy többre vagyok képes, mint ahogy a többiek gondolják. A démon azonban ügyesebb volt.

 Benedict, akivel egy csapatban gyakoroltuk a repülést, gyakran figyelmeztetett, hogy ne akarjak többet annál, mint amire éppen képes vagyok, mert baj lehet belőle. Tanuljak és gyakoroljak, ahelyett, hogy állandóan bizonyítani akarnék. Egek, mennyit fújtam rá! Amikor végre kineveztek hírnöknek, Benedict pedig egyből oltalmazó lett, epe marta a torkomat. Azt hittem, én is lehetek az. Hogy egyből megkapom az emberem, és Bennel együtt szeljük majd át az eget. Most meg már azt sem tudok, nemhogy egy élőlényt megvédeni.

Védelem. A szó éles késként hatol a bordáim közé. Szegény lány! Napokig lestem minden mozdulatát, hallgattam minden sóhaját. A hiány, ami a szívében lakott, úgy telepedett rá, mint erre a koszos városra a köd. Nehézsége lehúzta a végtagjait, sűrűségén keresztül a szeme nem látott mást, csak a kilátástalanságot, ami éjszakánként fojtogatta. Egyszer, amikor rosszat álmodott, halkan énekelni kezdtem neki, mire megnyugodott, ettől pedig balga módon azt hittem, képes vagyok őt kimenteni.

Én tényleg csak segíteni akartam.

Meg bizonyítani, hogy több vagyok egyszerű hírvivőnél. Hogy képes vagyok biztonságot teremteni, de túlzásba vittem, ugyanis harcos cseppet sem vagyok. A démon pedig, aki a lányt őrizte, tett róla, hogy angyal se legyek… Ökölbe szorítom a kezemet, és teljes erőből beleütök a mellettem lévő kéménybe. Ordítok a fájdalomtól, de senki sem hall. A bőröm felszakadt, vérzek, és csak magam vagyok.

Körbenézek. Nem látok mást, csak akadályokat.

A házak között mélység húzódik, a cserepek néhol töröttek vagy hiányosak, és éles, fémből készült fogak merednek az ég felé. Fogalmam sincs, hogyan vágjak keresztül rajtuk szárnyak nélkül. Ha a mállott falú épületben nem haltam meg, itt szinte biztos felnyársal valami.

Vissza azonban nem mehetek a kórházba.

Amikor másodjára is meglátogattak, alvást színleltem. A kedves, csengő hang ugyan szólongatott, de nem mertem kinyitni a szememet. Éreztem, ahogy a hátamnál babrál, majd otthagy. Mihelyt rám borult az éjszaka, magamra kaptam a székre hajtogatott ruhákat, és meglógtam.

Pontosan úgy, ahogy akkor éjjel Benedict elől. Szerencsére a szokásosnál is mélyebben aludt a hosszú kiképzés miatt, én azonban friss és tettre kész voltam. Az idősebbek szerint egy hírnöknek semmi szüksége arra, hogy megtanuljon az emberek fegyvereivel bánni, az oltalmazóknak bezzeg… Nem vagyok rá büszke, de elemeltem Ben gyakorlókését, és sietve a lány megmentésére indultam. Korábban már kifigyeltem, hogy időnként egy idegen házba mennek vacsorázni. Fogalmam sem volt, mit kezdek vele, ha kiszabadítottam, de nagyon szembe akartam szállni a démonnal.

A démonnal, aki úgy nézett ki, mint egy öreg, derékfájós ember. Botra támaszkodva kellett átszelnie az utat, és az a törékeny lány kapaszkodott belé, hogy tartsa. Én meg hittem a szememnek… Még mindig cseng a fülem az ütéstől, húzza az izmaimat, ahogy csavart egyet a karomon, és sajognak a bordáim.

Akkor kellett volna elrepülnöm.

A lány halk, ijedt nyöszörgése azonban nem engedett el. Győzni akartam, de végül mindent elvesztettem.

Az épület oldalához megyek, és lenézek a mélybe. A házak közé már kezd bekúszni a tejszerű, nyirkos köd, lassan beborítja a várost. Akkor még kevesebbet fogok látni, mint most. Az égre pillantok, de csak a sötétség néz vissza rám. Mit kezdjek most magammal? A holdat és a csillagokat fekete fellegek vonják körbe. Most még tudom, hol vagyok, de később…

Mégis lépnem kell.

Valamerre.

Akármerre.

***

Egy szeméttel teli, sáros lében úszó sikártorban, a faládák árnyékába bújva mar belém először az éhség. Feszeget a bordáim alatt, alattomos kígyóként kúszik fel, és kaparja a torkomat. Hiába nyelek nagyokat, nem múlik el. Az emberek gyakran mondják, farkaséhesek, vagy megennének egy egész birkát, én azonban csak azt érzem, sorvadok. A sebem is már lassabban gyógyul, gyengébbnek érzem magam. Hogy lehet, hogy angyalként ezt sose éreztem? Ettem pár falat puha kenyeret, ittam a hűvös, friss esővizet, és napokig elvoltam. Egy alma, egy szem szőlő éppen annyi erőt adott, hogy átrepüljem a várost. Az erőm máshonnan jött, azt viszont már senki sem adja vissza…

Előző nap láttam egy üzletet a közelben, ahonnan finom illatok szállingóztak felém, de olyan egyformák az utcák, hogy azóta se tudom, hogyan jutok oda vissza. De ha megtalálnám, mire mennék vele? Nem tudnék venni semmit. Nekem azonban nemhogy pénzem, de még zsebem sincs…

Lopnom kéne.

Pontosan úgy, ahogy azok a kis suhancok teszik, akik pár óránként el-elsurrannak előttem. Néha megnéznek, fintorognak rám, de sose jönnek oda. Hol a nadrágzsebükbe süllyesztik a kezüket, hol pedig bő, foltos és szakadt kabátjuk alá. Biztos, hogy tartanak valamit a markukban. De mit? A gondolat, hogy emberi bűnre vetemedjek, elborzaszt, de a gyomrom túl hangosan korog, elnyomja a lelkiismeretemet.

Vajon ha a túlélésért teszem, akkor bocsánatos bűn?

Felkelek, és szorosan a házak falához simulva elindulok. A sikátor egy forgalmas utcára nyílik, a sarkon pedig áll egy gyümölccsel és zöldséggel megrakott kis taliga. Ha csak egy almát el tudnék csenni, csillapíthatnám az éhségemet egészen estig. Azt, hogy reggelig mit eszek, nem tudom, de az alma egyelőre jó megoldásnak tűnik.

Szerencsémre a kordét sokan állják körbe. Egy nő fonott kosarába szedi éppen a gyümölcsöket, egy gyerek számolja mellette. Ha melléjük lépnék, és elnyúlnék a nő háta mögött, pont elérnék egy hatalmas almát. Vagy kettő kicsit, mert elég nagy hozzá a tenyerem.

Vajon sikerülhet?

A gyomrom megkordul. Nincs más választásom.

Komótosan indulok a taliga felé, minden második lépésnél hol az ég felé pillantok – gyülekeznek a felhők, eső lesz –, hol pedig az embereket figyelem, ahogy átszaladnak az utcán két hintó között. Túl sokan vannak, könnyen elvegyülök. Csak legyen szerencsém!

Pont akkor állok a gyerekét türelemre intő nő mögé, amikor az árus a pénzt számolja. Csörögnek az érmék, ahogy az övére akasztott zsákocskába ejti őket.

– Simon! – ránt egyet az asszony az izgága gyereken.

Úgy teszek, mint aki várja, hogy sorra kerüljön, de közben a nő takarásában rámarkolok egy almára, majd a kabátom ujjába rejtem. Legszívesebben elmosolyodnék, de még túl korai lenne az öröm. Mint aki megunta a várakozást, megkerülöm a kocsit, és elmegyek a sikátor irányába.

Alighogy beérek a ládák takarásába, valaki fejbe kólint. Behúzom a nyakam, de a világ megborul, megszédülök. Üres kezemmel a falnak támaszkodok.

– Ez a mi környékünk! – ordítja a fülembe közelről, és a falnak lök, mire a földre csuklok.

– Ezek után majd meggondolod, hogy itt ólálkodj – jelenti ki egy másik, majd közelebb lép, és teljes erőből rugdosni kezd. Először a bordámat találja el a cipőorra, aztán az üres hasamat, ami így még jobban fáj. Összehúzom magam, ahogy csak bírom, de akkor meg a hátamon húzódó, gyógyuló sebeimet üti a sáros talpa. Felnyüszítek, mint egy kutya, és azért fohászkodom, hogy valaki, segítsen.

Hol vagy, Ben?

Amikor végre abbahagyják, az első mellém lép, és kihúzza a kabátom ujjából az almát. Próbálok utána kapni, de a másik megint megrúg. A kezemmel védem az arcomat, az ujjaim közül lesek rájuk.

– Tűnj innen, mert legközelebb mást kapsz! – villantja meg a kését az, amelyik elvette az almát, majd kettévágja a gyümölcsöt, a felét pedig a társának nyújtja. Hangosan roppan a foguk alatt.

Összeszalad a nyál a számban. Vajon milyen lehet? Édes, omlós, vagy enyhén savanykás, kemény?

– Mit műveltek ti ott? – szólal meg a sikátor végében egy fekete lepelbe bújt alak. Hosszú palástjába meglibben, ahogy bele-belekap a házak között elsuhanó, gyenge szél.

A két fiú felkapja a fejét, aztán rögvest futásnak erednek. Mire felülök a házfal tövébe, és kisöpröm a szememből sáros hajam, más ott sincsenek.

Az alak árnyékot vet rám, én pedig felnézek sötétbarna szemeibe. Még a széles karimájú fekete kalapja alatt is fénylenek, akár a csillagok az égen.

– Mikor ettél utoljára, fiam?

Szégyenkezve húzom magamhoz a lábamat, mintha ezzel megszüntethetném a fájdalmat a gyomromban.  

– Három napja – suttogom erőtlenül.

Hosszúkás, ráncokkal teli arca elkomorul, majd feljebb tolja homlokán a kalapot, és még jobban szemügyre vesz.

– Mutasd a kezedet.

Ugyan, minek? Mégis lassan kinyújtom felé. A vonásai ellágyulnak, ahogy szemügyre veszi először a tenyeremet, majd a körmeimet.

– Tudsz olvasni? – kérdezi.

– Igen – felelem, mire egy távoli bolt felé mutat. Az ajtó fölött hatalmas cégéren egy koronás kakas pöffeszkedik.

– Mi van fölé írva?

Hunyorognom kell egy kicsit. Hol éles, hol homályos a látásom, pedig amikor szárnyam volt, nem volt ilyen gondom. Elfog a félelem. Mi lesz, ha visszajön a két fiú, és beváltják a fenyegetésüket? Mi lesz, ha elmegyek másik sikátorba, és ott is így járok? Ha pedig ez a férfi ételt adna nekem…

Addig összpontosítok, amíg a kép tiszta nem lesz előttem:

– Ivó a király kakasához.

Elmosolyodik.

– Gyere velem – int, és elindul.

Óvatosan felállok, és lassú léptekkel követem. Körülbelül két utcányit megyünk, amikor megáll egy szürke falú épület előtt, és szélesre tárja az ajtaját:

– Ez az egyházkerület konyhája. Itt kapsz majd enni.

Beazonosíthatatlan illat csapja meg az orromat. Üres beleim most már követelőzve tekeregnek, csikorognak. Nem bírok ellenállni.

– Gyerünk – noszogat, és a vállamnál fogva bevezet az épületbe.

A küszöbön átlépve a kellemes meleg szinte cirógatja az arcomat. A szakadt kabát, amit egy kapualjban találtam, lekívánkozik rólam. Halk duruzsolás, tányércsörgés tölti be a helyiséget, majdnem minden asztalnál eszik három-négy ember.

– Ülj le ide – mutat a férfi egy üres székre. Csak most érzem, milyen sokáig képes voltam tartani magam, de végre elengedem magam, és leroskadok az ülőhelyre. Még mindig sajog a testem ott, ahol ütés érte. – Gwenda, hozzon kérem egy tányér levest – int a férfi az asztalok között tálcával egyensúlyozó fiatal nőnek.

– Köszönöm, hogy ilyen kedves velem – bököm ki hideg, sebtől vörös kezemet tördelve. Az első, amit megtanultam az angyalok között, hogyan mindig legyek udvarias. A második a repülés volt, de az már nem fog menni, úgyhogy marad az előbbi.

– Ugyan – legyint a névtelen férfi. – Rád fér egy tál meleg étel. Mi a neved?

Hirtelen nem tudok mit felelni. Kutakodok az emlékeimben, de csak egy név jut eszembe:

– Simon.

Végülis megteszi. Jobb, mint a Százhetvennegyedik Számú Hírvivő. Benedict persze ebben is szerencsésebb volt. Ó, hogy irigyeltem érte! A Százkilencedik számú Oltalmazót neki valahogy könnyebben elfelejtették…

– Honnan jöttél?

Na, erre mit mondjak? Nem árulhatom el, és azt sem tudom, az emberek mit szoktak mondani ilyenkor magukról.

– A kiejtésed hasonlít a cornwallira, de írnek nézel ki – húzza össze a szemöldökét.

Nem igazán értem, mit akar ezzel mondani, de mivel az ír szót mély hangon, szinte dühvel ejti ki, úgy döntök, inkább a másikat mondom:

– Cornwallból jöttem.

– Sok halász jön onnan Londonba. Bár… – néz le a kezemre. – Ahhoz nem elég kemény a bőröd, hogy az legyél. Talán valami uraságnál dolgoztál?

Éppenséggel nem téved nagyot. A lehető legnagyobb úrhoz tartoztam, de annak már vége­. Örökre.

– Lényegtelen – felelem.

Bővebb választ vár, de Gwenda megment az étellel. Egy tál világos színű folyadékot tesz le elém. A forró gőz csiklandozza az orromat, rögtön összefut a nyál a számban. Kapok mellé egy darabka friss fekete kenyeret is, aminek az illata szinte elbódít. Azonnal nekiállok.   

– Miért jöttél Londonba? – érdeklődik tovább a férfi.

Mert azt hittem, elég erős vagyok.

– Levegőváltozásra volt szükségem – felelem két falat között. A folyadék enyhén sűrű, zöldségdarabok úszkálnak benne. Az úszkáló répákat és a hagymagerezdeket felismerem. A színe undorító sárgás, de az íze fenséges. 

A férfi felnevet, de kínomban én is. Ugyan ki kívánkozik ebbe a városba?  Tulajdonképpen én is csak a képzésem és a lány miatt jöttem ide.

– Aztán mihez értesz?

Megvonom a vállam. Ugyan, mit csinálhatnék szárnyak nélkül?

– Attól tartok, haszontalan vagyok.

– Kötve hiszem – nevet fel. – Látod azt a törpét? – biccent a férfi a szomszéd asztal felé, ahol a rövidlábú alak éppen akkor ereszkedik le a székről. Vékony, és feleakkora, mint én, mégsem egy gyerek arca néz rám, amikor egy pillanatra összeakad a tekintetünk. – Alig tizenhat éves, de a környék legjobb kéményseprője.

Tátva marad a szám. Ez az ember azokon a tetőkön dolgozik, amiken én olyan vakmerőn repkedtem?

– Tudod, pár éve volt az a törvény… – folytatja. – Szerencsére már nem lehet a gyerekekkel csináltatni. Woody viszont nem az, de elég kicsi ahhoz, hogy beférjen a kéménybe. Egy évvel ezelőtt ütötték-verték, mert más, mint a többiek, valaki meg még látványosságnak is el akarta adni. Ma meg csak rá kell nézni!

Más, mint a többiek.

Eszembe jut az izzadságszagú lepedő, a bűzös meleg, és az a szó, amit az a két különös alak mondott: Bedlam. Oda is azok kerülnek, akik mások.

Az alacsony növésű fiú kormos, mégis mindenki örömmel ráz vele kezet. Nagyon hasznos lehet a munkája, ha ennyi ember kedveli érte. Nem úgy, mint az enyém, amit sikerült úgy elszúrnom, hogy a szárnyaimat is elvesztettem. Szinte látom magam előtt Ben dühtől sötét szemeit, vékonyra szorított száját, ökölbe szorult kezét. Jót akart nekem, féltett, én meg így háláltam meg…

– Ő is egyedül van?

– Nem, de abból, amit keres, el tudja tartani a lánytestvéreit, akik így nem kerülnek az utcára. Ennivalóra kevés jut nekik, ezért sokszor eljön a konyhára, de mi úgyis szívesen látjuk.  

– Ahogy engem is? – nézek az üres levesestálra. Gyorsan elfogyott, és már a gyomrom sem fáj.

– Igen, téged is – válaszolja a férfi. A szeméből őszinteség süt. – Mi az egyházkerületnél igyekszünk megmenteni az elveszett lelkeket. Tudsz írni, olvasni? Lenne neked munka, ha érdekel, de ahhoz nem elég egy-két szót felismerni egy tábláról.

Bólintok. Angyalként minden nyelvű embert megértek, a szövegeiket pedig muszáj volt megismernem. Ben mindig mondta, mennyire szeretik, ha a könyveikből idézgetsz nekik.

A férfi elővesz a zsebéből egy fekete könyvet, majd találomra felnyitja, és rámutat egy sorra.

– Mi van ide írva? – A hangom kissé remeg, de érthetően felolvasom. Aztán a kezembe nyom egy apró széndarabot, hátralapoz a könyvben, és megkér, hogy írjam le a nevemet. Az új nevem, nem pedig a számomat. Ezt is megteszem.

– Így sokkal könnyebb a dolgom – csúsztatja vissza a zsebébe a könyvet elégedetten. – A nevem Henry Hutton, a Bedford utcai Szent Pál-templom tiszteletese vagyok. Úgy két hete felmondott a segédem, azóta egyedül csinálok mindent. Ma éjjeltől alhatsz a sekrestyében, holnap reggel pedig beállhatsz dolgozni hozzám a parókián. Szükségem van valakire, aki segít vezetni az anyakönyveket, és lekörmöli a levelezést. Az utóbbi években annyi feladat szakadt ránk…

Egy lelkész?

­– Köszönöm, tiszteletes uram – rebegem.

Közelebb hajol hozzám, és halkan megkérdezi:

– De ugye nem vagy katolikus?

Megrázom a fejem. Igazából fogalmam sincs, mit jelent ez, mert mi angyalok nem foglalkoztunk soha ilyenekkel, csak azt néztük, jót cselekednek-e. Ez az ember pedig így tesz, innentől kezdve nekem mindegy, minek nevezi magát.

Hirtelen mindent nagyon megbánok. A túlzott önbizalmat, ami a szárnyaim elvesztéséhez vezetett. A figyelmetlenséget, hogy még csak meg sem köszöntem azoknak a hűvös kezeknek, hogy ápoltak. A lopást, mert szembementem az elvekkel, amik mentén korábban éltem. De legfőképp Bennek, hogy a maga módján tanítgatott, és én mégsem hallgattam rá, pedig a javamat akarta.

Vajon keresni fog? Szinte biztos vagyok benne.

De meg is fog találni? Ha egy helyben maradok, talán igen.

És akkor bocsánatot kérhetek.

A legjobb, amit tehetek ebben a helyzetben, hogy a tiszteletes mellett maradok, és addig hasznossá teszem magam. Van egy olyan érzésem, hogy még sokat tanulhatok tőle – és legalább azonnal meg is tudom köszönni.

(2025)

Kánikula

Ülök, és folyik rólam a víz. Alig egy karnyújtásnyira tőlem pörög a ventilátor, de csak a meleg levegőt mozgatja a szobában. Hogy lehet így dolgozni? Mégis pötyögök a billentyűzeten, mert a szöveg nem írja meg magát. Letörlöm a homlokomról az izzadságcseppeket. Száraz a torkom, innom kéne valamit. Hidegre vágyom, de nem készítettem be semmi a hűtőbe. Jó lesz a víz is… Felkelek, kimegyek a konyhába, és leveszek a polcról egy poharat. Megnyitom a csapot, de nem jön semmi. Ez meg hogy lehet? Ekkor a nyitott ablakon át hangos zajok törnek rám, gyorsan kinézek. Csőtörés! A boltok meg már bezártak.

***

Halloween parti

A zene a mellkasomban dübörög, a fényektől hunyorgok. Próbálom kerülgetni a jelmezbe öltözött embereket, hogy elérjek az italokig.

– Fúj, de büdös vagy! – szól rám egy hang. 

Nem törődök vele, csak a piára koncentrálok. Lehetőleg valami töményet és keserűt akarok, amitől érzem, hogy élek.

– Elég ijesztő vagy – kiáltja a fülembe valaki. Mégis milyen legyek, ha most másztam ki egy sírból? A jobb karom így is ott maradt.

Hirtelen más zene kezdődik, körülöttem mindenki ugrálni kezd, de én rendíthetetlenül próbálok elérni az asztalhoz. Egy fiú nekem jön, erre a bal karom leesik.

– Bocs, véletlen volt – nevet.

Remek. Mégis hogy igyak kéz nélkül?

***

A rózsa

A növény a csipkefüggönyön át beszűrődő napsugarak fényében úszott. Nem veszett el a szalont betöltő, festett mezei virágok között, mert a puha párnán kiemelt helye volt: aki belépett a szobába, egyből észrevehette kalitkáját, a hanyagul ottfelejtett fakeretet. A rózsa minden nap csak kicsit növekedett. Sötétzöld, csavaros szára, recés szélű levelei éppúgy kiemelkedtek a feszes, vajszínű vászonból, ahogy buja, vöröslő szirmai. Tüskéi valamilyen oknál fogva nem voltak. A kertben burjánzó selymes, illatos társai helyett ő csak enyhén idézte meg tulajdonosa parfümjét, aki a keret szélénél, az anyagba szúrva hagyta a tűt. A belé fűzött utolsó cérnaszál csak arra várt, hogy elvarrják.

***

Az utolsó

A növény napsárga, cirógatóan meleg fényben fürdött a búra alatt. A vékony, élénkzöld szár és az egykor létező, lédús barackot idéző virág mohón szívta magába a földjébe csepegtetett, óráról órára pontosan adagolt tápanyagokat, miközben a szobát betöltő, kismadarakként csipogó gépek folyamatosan jegyezték apró rezdüléseit. A rostokban futó, megállíthatatlan növekedni akarás hosszú számsorként jelent meg a falra szerelt képernyőn, az egyre hegyesebb tüskék és a világosságot magukba ivó, csipkés szélű levelek pedig girbegurba vonalakként. Az utolsó rózsát láthatta mindenki, aki áthaladt a termen, bódítóan finom illatát azonban csak az érezhette, akinek engedélye volt rá, hogy levegye róla az üveget.

***

Végzetem

Óvatosan magához húz, a hátam a mellkasához simul. A szívem gépként dübörög a bordáim alatt, a vér a fülemben dobol. A bőre túl puha, az illata túl mentolos. Gyengéden a kulcscsontjára fordítja a fejem, a keze az arcomhoz ér. A gyomrom összeszorul, megborzongok. 

– Nyugi – suttogja a fülembe, de csak még több izmom feszül meg. Képtelen vagyok elengedni magam. 

A könyökömmel próbálom eltolni magamtól, de a másik karjával még erősebben gúzsba köt. Nincs menekvés, végképp elvesztem. Behunyom a szemem, beszivom a mentolt, és számolok. 

Egy: van egy jobb hely.

Kettő: csipkebokor vessző.

Három…

Az utolsó hang, amit hallok, a csontom roppanása.

Vidám nevetés szűrődik be a nappaliból a konyhába. Mivel Eszter napközben elfelejtett elmosogatni, és behűteni a pezsgőt, az utolsó fél órában mentem a menthetőt. A kezem csuklóig habos, ujjbegyeimet szívja a víz, de rendületlenül küzdök a halom pohárral. Vagyis bögrével, mert rendes poharakra egyelőre nincs pénzünk.

Talán a következő fizetés után…

Már az is nagy szó, hogy sikerült albérletet találni a munkahelyünkhöz közel. Minden megtakarításunk elment a kaucióra, és olyan különlegességekre, mint a pezsgőspohár, már nem jutott. Így is tiszta szerencse, hogy csak Eszterrel, a munkatársammal és újdonsült barátnőmmel kell osztoznom a lakáson. És a bátyjával, aki gyakran beugrik hozzánk munka után.

Márk sokat beszélget velem. Ha összetalálkozik a tekintetünk, elmosolyodik. Ha leülünk az asztalhoz, mellém ül. Ha összeér a könyökünk…

– Hol van a pezsgő? – jelenik meg Márk az ajtóban. Mély hangjától rögtön libabőrös leszek, a lábam megremeg. A víz alatt úgy rászorítok a szivacsra, hogy a körmömmel belevájok a tenyerembe. Miért pont neki jutott eszébe? Nem kéne ennyit gondolnom rá.

– Betettem a hűtőbe, de előbb el kell mosogatni – felelem, és közben reménykedek, hogy a hangom nem árul el.

– Ráérsz – legyint, majd a hűtőhöz lép, és kinyitja.

Ketten együtt annyira kitöltjük a kicsi konyhát, hogy nem kizárt, egymás elől szívjuk el a levegőt. Vagy egymásnak hagyjuk meg? A biztonság kedvéért csak aprókat lélegzek. Túlságosan bejön nekem. Alig magasabb nálam, könnyedén át tudnám karolni a nyakát, és magamhoz húzni, miközben beletúrok dús, barna hajába, aztán…

A hűtő tartalmát nézi, és nagyokat hümmög.

Szégyenemben az ajkamba harapok, a kezem mozdulatlan a vízben. Mindössze egy tegnapról maradt pizzaszelet, három kockasajt, és Eszter cukormentes joghurtjai árválkodnak benne. Látom Márk arcán a fintort, de van benne annyi, hogy nem tesz szemrehányást. A húgának persze azonnal megjegyezné, de nekem nem. Ez vajon jó jel?

Megpöccinti a pezsgős üveget:

– Tényleg nem elég hideg. – Beteszi a fagyasztóba, a karóráján pedig beállítja az időzítőt.

Egyre hangosabban hallom a petárdaropogást, a trombitálást. Közeledik az éjfél. Sietni kéne, de nem akarok. Végre úgy vagyunk kettesben, hogy nincs ott Eszter. Vajon mit szólna, ha megtudná, hogy odáig vagyok a bátyjáért? Tuti, megnyúzna…

– Szóval… – néz körbe a koszos tányérokkal és evőeszközökkel teli konyhapulton. – Hol vannak a poharak?

– Itt ­– emelek ki a mosogatóvízből egy két decis bögrét, amit még Eszterrel a karácsonyi vásáron vettünk. Az első fizetésünket forralt borral ünnepeltük, a bögrét pedig megtartottuk emléknek.

Márk felhúzza a szemöldökét:

– Úgy értem, hogy a pezsgőspoharak.

– Az nincs – teszem a csepegtetőtálcára az olcsó kerámiát, miközben próbálok nem elolvadni Márk csillogó szemétől.

– Akkor felesleges volt ébresztőórát venni a húgomnak karácsonyra, igaz? – sóhajt egy nagyot.

– Ha ez megnyugtat, annak is hasznát veszi – felelem mosolyogva, mire elneveti magát.

– Rendben, legközelebb pohárkészletet kaptok. De most segítek – azzal belenyúl a kihűlt mosogatóvízbe, és vadul keresni kezdi a poharakat. Addig kavarja a vizet, míg rá nem lel valamire…

A kezemre.

Még a víz alatt is bizserget az érintése, pedig már az egész tenyerem ráncos. Nem merek megmozdulni. Előfordult már, hogy Márk megérintett.

Egy óvatos, meleg kézfogás.

Egy apró mozdulat a hajamnál.

Egy finom érintés a karomon.

Márkra nézek, a tekintete most más. A szemem és a szám között ugrál, mintha vacillálna. Belülről feszít a kérdés, vajon mit akar tenni? És én mit akarok? Átlépni a határt, és megtudni, mi vár rám a túloldalon. Talán Esztert se zavarná…

Remélem.

Az ereimben forróság száguld végig, a gyomrom remeg. Közelebb hajolok, és megcsókolom Márkot. A szája puha, csokoládéízű, a bőre enyhén borostás, mégis kellemesen cirógat.

Egyszer csak elengedi a kezem a vízben, és magához húz. Vizes ujjaim az ingébe kapaszkodnak, eláztatva azt, de az övé ugyanezt teszik a derekamnál. A konyhapultnak nyom, én pedig még szorosabban vonom magamhoz. A külvilág megszűnik, már nem hallom a petárdák pukkanását, a hangos hahotázást, a lüktető zenét. Még egy határt átlépünk – együtt. Ajkaink szétnyílnak, és elveszünk egymásban, most már türelmetlenül, éhesen.

Az órája csipogása töri meg a pillanatot.

– A pezsgő – kap észbe.

– A poharak – jut eszembe, és már mozdulunk is.

Gépiesen mozgok, még mindig a csók hatása alatt állok. Vadul forgatom fel a mosogatótálcáról a bögréket, kávéscsészéket, miközben ő a pezsgőt próbálja felbontani. Halk pukkanás, majd az üveg szája a pohárhoz koccan.

– Mikor lesz éjfél? – kérdezem, miközben a karácsonyi bögrét tartom, hogy könnyebb legyen neki önteni.

– Még öt perc – pislant Márk az órájára. – Annyi elég lesz.

– Mire? – nézek rá kérdőn.

– Még egy csókra.

Összemosolygunk.

Hamarosan új év – új kezdet.

(2024)

1855. London

Alighogy Dawis, a komornyik odakanyarította az utolsó betűt is teendőinek hosszú listájára, meghallotta a csörömpölést. Összerezzent, mire egy hatalmas fekete tintafolt csöppent a lap aljára, majd lefolyt a szélén. Rányomta gyorsan az itatóst, de az sem segített. Inkább hagyta az egészet. Előkapta zsebóráját, és felpattintotta a fedelét. Kilenc óra múlt húsz perccel,és máris felfordulás van a házban? Felállt, szokásához híven megcsörgette zsebében a kulcsokat, és elindult megnézni, mi folyik az alagsorban.

Ahogy közeledett a díszvacsora napja, egyre több ősz hajszálat fedezett fel a feje tetején. A kis dorseti kúria, ahol az inaskodást kezdte fiatalon, nyomába se ért jelenlegi munkahelyének. A remeteként élő baronet mellett alig volt tennivaló, de a pénz se volt sok. A hosszú évek alatt azonban megtanulta megbecsülni jól fizető állását egy gróf londoni házában, ugyanakkor a felelősség is nyomta a vállát. És a sok teendő. Lord Templeton egyértelművé tette, mennyire fontos a közelgő esemény, és hogy nem tűr el hibát. Dawis értette a célzást: aki elront valamit, az hamar az utcán találja magát.

Az első útja Peterhez, a második inashoz vezetett, aki az egyik szomszédos szobában tisztogatta az ezüstöt.

– Mr. Dawis, már majdnem kész vagyok – mosolygott elégedetten a fiú. Dawis a szószos tálak fölé hajolt, amelyeken hemzsegtek az ujjnyomok. A nagyfülű fiú húsz éves létére rendkívül ügyetlen volt, Dawisnek mégsem akaródzott kiadni az útját, pedig számos alkalommal megtehette volna. Erősen emlékeztette valakire, aki ennyi idősen szintén hibát hibára halmozott, de aztán belejött. Elvégre mindenkinek jár még egy esély.

– Vegyél fel kesztyűt, és kezd újra – mutatott a foltokra. A fiú céklavörös lett szégyenében.

Ekkor a konyha felől újabb zaj ütötte meg Dawis fülét. Kifordult a szobából, és elindult a hang irányába. Az ablaktalan folyosó sötét volt, tíz év után azonban csukott szemmel is betalált volna bármelyik helyiségbe. Amikor átlépte a konyha küszöbét, a meglehetősen alacsony Mrs. Wilkinsonnal találta szembe magát.

– Mr. Dawis, megkapta már a grófnétól a végső létszámot? Jimmy most szed elő még több edényt.

Dawis lenézett. Az új inast gyakorlatilag elnyelte a konyhaszekrény, csak a cipője látszott ki. Mivel Dawis nem válaszolt, az asszony folytatta:

– Nekem azonnal tudnom kell, mennyi emberre főzzek! Melyik ház az, ahol a díszvacsora reggelén nem tudják a pontos létszámot? Én nem holmi szegénykonyhát vezetek, ahová boldog-boldogtalan betérhet…

– Tisztában vagyok a csalódottságával, Mrs. Wilkinson – szakította félbe Dawis. – Mindannyiunknak kihívás…

– Kihívás? – förmedt rá a nő. – Eddig mindig tudtam, mire számítsak. Ez a szakma pontos előkészületeket, gondos és precíz kivitelezést igényel. Hát, nem tudja?

– Sajnálom, Mrs. Wilkinson. – Dawis nyelt egyet, nehogy kicsússzon a száján egy sértés. A gyomra nem bírta volna el, ha mérgében a szakácsnő túlsózza az ételt. – Vigasztalja a tudat, hogy félig már el is készült. A gróffal és a grófnéval együtt huszonhatan lesznek.

Mivel a szakácsnő újabb megjegyzést készült tenni, Dawis gyorsan kifordult a konyhából. Még véletlenül sem akarta, hogy megfájduljon a feje. Nem értette, miért vele veszekszik a nő. Tehet ő arról, hogy a gróf utólag meghívott még pár vendéget? Van bármi köze ahhoz, hogy a grófné másik desszertet akart?

– Mr. Dawis! – Az egyik szobalány futott elé.

– Jenny! Megmondtam, hogy a házban nem szaladgálunk – korholta Dawis. A lány fürgesége saját bajait juttatta eszébe. Az utóbbi időben egyre gyakrabban hasogatott a háta, fájt a dereka. – Mrs. Hudson küldte?

– Igen – bólintott egy nagyot a kipirosodott arcú lány. – Kitakarítottuk az ebédlőt, Patsy pedig kivasalta a terítőket.

– Jöjjön utánam – intett Dawis az egyik elzárt helyiség felé.

Amikor benyitott, enyhe dohszag ütötte meg az orrát. Megint elfelejtette kiadni valakinek a szellőztetést. A hatalmas vitrin roskadozott a porcelánoktól. Elővette zsebéből kulcscsomóját, és kikereste a megfelelőt. A zár szerencsére tökéletesen működött, pedig már jó ideje rá fért a csere. Egy újabb feladat a hosszú lista aljára.

Nyílt a szekrény, Jenny az egyik tányérért nyúlt, ám Dawis elkapta a kezét:

– Ha végzett, szóljon! Megszámolom őket – sandított a lányra, aki megilletődve biccentett egyet, mire Dawis engedett a szorításán. Ha a porcelánnak baja esik, ajánlólevél nélkül teszem ki a szűrét…

A gondolatra összerándult a gyomra. Ugyan mit ér az ember ebben a világban ajánlólevél nélkül? Semmit. Ha a kis Jenny hibázik, elsőként a komornyikot vonják felelősségre. Ösztönösen a derekához kapott. Ötven felett aligha válogathat a lehetőségek közül. Jenny pár nap alatt talál új munkát magának bármelyik előkelő háznál, de Dawis… Milyen megalázó lenne újra inasnak lenni! De komornyiknak meg ki alkalmazná? A feladatokra kell összpontosítania, akkor nem lesz gond.

– Mr. Dawis, megjött a szesz! – Az első inas szóhasználatától felállt a hátán a szőr. A férfi még a fáradtságot sem vette, hogy odajöjjön hozzá, ehelyett bekiabált. Dawis többek között ennek tulajdonította egyre növekvő ráncainak számát.

– Bor, Perkins, méghozzá egyenesen Franciaországból – helyesbített Dawis fennhangon, miközben otthagyta Jennyt.

Nagy léptekkel követte Perkinst a hátsó ajtóhoz, ahol már várt rá két rekesz bordeaux-i. Megszámolta a palackokat, átvette a számlát, majd a férfival levitték az árut a borospincébe. Amikor a kellemesen hűvös levegő megcsapta az arcát, és letette a ládát, rögtön megbánta, hogy nem Perkinssel vitette le mindkettőt. Öreg volt ő már ehhez.

– Ez aztán jóféle lehet – kapott fel egy üveget Perkins, és forgatni kezdte a gyertya pislákoló fénye mellett.

– Tegye le – rivallt rá Dawis. – Az skót whisky, ráadásul őlordsága kedvence.

– A helyében én is szeretném – villantotta meg hófehér fogsorát a férfi. Visszatette a polcra, és elindult a kijárat felé.

– Tartsa magában a megjegyzéseit, ha jót akar – kiáltotta utána Dawis, de Perkins addigra már felment a lépcsőn.

Dawis rámarkolt a kezében lévő kulcsokra. Nem bízott benne. Rendkívül idegesítette, hogy Perkins időnként el-eltűnik tíz percre, és nem tudja, hova. Már csak az kéne, hogy engedély nélkül lejusson pincébe! Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, megigazította az üveget. Sajnos nagy szüksége volt Perkins tapasztalatára. Egyenesen egy márki háztartásából sikerült átcsábítani magasabb bérért, majdnem annyiért, amit Dawis is kapott, a következő lépés pedig a komornyik pozíciója lett volna neki.

Dawis nyújtózkodott egy kicsit, mire roppant egyet a nyaka. Néha napján engedélyezett magának egy rövid álmodozást egy csendes kis vidéki házikóról, de aztán el is hessegette a gondolatot. Neki sok teendő, jövés-menés, intézkedés kellett egy nagy házban sok emberrel körül véve.

– Mr. Dawis, odalent van? – Mrs. Hudson dallamos hangjára felkapta a fejét. – Megjöttek a virágok!

Dawis felbaktatott a lépcsőn, elfújta a gyertyát, majd gondosan lelakatolta az ajtót. Ahogy a házvezetőnővel a hátsó bejárat felé tartott, könnyebbé váltak a léptei. Amikor kinyitotta az ajtót, egy fiú hatalmas liliomcsokrot nyomott az arcába. Alig várta, hogy Perkins és Jimmy felvigyék a földszintre, ugyanis folyamatosan tüsszentenie kellett tőle.

– Jó ízlése van a grófnénak, ha virágokról van szó, nem gondolja? – nézett rá Mrs. Hudson.

– Minden bizonnyal – motyogta Dawis a bajsza alatt. Ki nem állhatta a virágokat, többek között ezért sem vágyott vidékre megint.

– Ön talán nem örül?

– Távol álljon tőlem, hogy bármiféle véleményt nyilvánítsak munkaadóim döntéseit illetően – válaszolta Dawis, márpedig nagyon szívesen megtette volna.

Amióta a gróf megnősült, elárasztották a házat a rózsák, a liliomok és a legkülönfélébb zöld növények, Dawisnek pedig állandó gondot okozott torokköszörülésnek álcázni a köhögését. Még a végén azt hiszik, beteg! Tudta, hogy megy ez: először csak pihenni küldik pár napra, aztán hirtelen azon kapja magát, hogy Perkins irányít mindent. A férfi viszont egyáltalán nem foglalkozna Peter kitanításával. Perkins csak várjon a sorára… Azzal Dawis becsukta az ajtót, és elindult, hogy megnézze, hogy áll kis inasa az ezüstökkel.

***

A kandallón lévő óra ütött egyet, Dawis keze pedig megállt a levegőben a halvillával.

– Rossz tálcát hoztam, Mr. Dawis? – kérdezte remegő hangon Peter.

– Semmi baj – tette vissza a villát a tálcára Dawis. – Van még időnk este nyolcig. Kérlek, hozd ide a másikat!

Peter elsietett, Dawis pedig elgondolkodott. Ez az első alkalom, hogy más valaki szolgálja fel a teát. Egyszerűen lehetetlen, hogy mindenhol ott legyen, legszívesebben mégis ezt tette volna. A sors fintora, hogy kizárólag Perkinsnek volt megfelelő gyakorlata ahhoz, hogy helyettesítse. Az evőeszközre meredt, amit legszívesebben a férfi karjába szúrt volna. A vacsora fontosabb…

– Mr. Dawis – szólította meg Jimmy –, Mrs. Wilkinson kérdezi, hogy felküldheti-e velem a gyümölcsöket. Azt mondja, kevés a hely a konyhában.

Dawis óvatosan a fiúra rásandított. Ha jól tippelt, akkor az állványok megrakva legalább húsz fontot nyomtak, Jimmy pedig csak egy vézna, tizenhét éves volt.

– Várd meg, amíg Perkins felszabadul, és hozzátok együtt – mondta a fiúnak, és visszafordult az asztalhoz, hogy ellenőrizze eddigi munkájukat.

Balra villa, jobbra kés. Balra villa, jobbra kés. Kés mellett kanál. Balra villa, jobbra… Sok év alatt a mozdulatok berögzültek, nem is volt tudatában a cselekvésnek, éppen ezért időközönként újra és újra átnézte, nem hagyott-e ki valamit.   

– A húsvilla – szólalt meg a háta mögött Peter. Meglepően gyors volt, ami elégedettséggel töltötte el Dawist.

Amikor végeztek a terítéssel, visszatért az alagsorba, hogy ellenőrizze a többiek munkáját. A ruhaneműknek fenntartott helyiségben Jenny hattyúkat hajtogatott azokból a szalvétákból, amiket Patsy rakott elé. Dawis alaposan megvizsgálta őket, a tökéletesség jegyében hármat újra elkészíttetett vele. A konyhába éppen hogy csak belesett. Mrs. Wilkinson a szakácskönyve fölé hajolva olvasta fel a hozzávalókat, a konyhalány pedig egyesével hozta ki őket a kamrából. Mrs. Hudson a szobalányoknak osztott ki feladatokat, mondandója végén pedig Dawis egy elégedett bólintással nyugtázta, hogy minden rendben halad. A gyomrában lévő görcs lassan kiengedett. Már csak pár óra volt vissza a vacsoráig. Vajon van még valami, ami kimaradt?

– Mr. Dawis – szólította meg Perkins, nyomában Jimmyvel.

– A tea? – kérdezte Dawis, amikor a férfi megállt előtte a folyosó közepén.

– Természetesen rendben volt – vigyorgott Perkins. – Ha felvittük Jimmy-vel a gyümölcsöket, szívesen felhozom a sherryt.

Dawist leverte a víz. Miről beszél ez? Milyen sherry?

– Tudja, amit a hölgyek fogyasztanak el, amikor…

– Nem most kezdtem a szakmát, Perkins – szakította félbe, miközben kezét ökölbe szorította, körme a bőrébe vájt. – Az italokhoz magának semmi köze – vágta a fejéhez, majd rohamléptekben megindult a pince felé.

A szíve már a torkában dobogott, amikor a vasajtóhoz ért. Idegesen turkált a zsebében a kulcsok után, és próbálta felidézni, milyen palackok sorakoznak a polcokon. Egy ilyen hibáért vajon kirúgás jár, vagy csak csökkentik a bérét?

Felülről a harmadikon van a portói és a madeira. Eggyel lejjebb a pezsgő. Ma vittem be két rekesz bordeaux-it, és közvetlenül a chardonnay mellé tettem.

Remegő kézzel illesztette bele a lakatba a kulcsot, majd elfordította. Mi lesz, ha nem talál sherryt? Mivel tudná helyettesíteni?

Meggyújtotta a bejáratnál elhelyezett gyertyát, és lement a lépcsőn. Fél óra kutakodás után rálelt rá egy kisebb ládára a sarokban, amit pókháló és fűrészpor lepett be. Kihámozott belőle egy üveget, és megkönnyebbülve szorította magához. Eredeti spanyol. Egészen addig nem volt hajlandó elengedni, míg szobája biztonságába nem vitte. Már csak az volt a kérdés, honnan szerez hozzá poharat?

***

– Itt egy sincs, Mr. Dawis – sóhajtott Jimmy, és becsukta a szekrényt.

– Keress tovább – utasította Dawis, miközben az ablakon beszűrődő gyenge fény felé tartott egy kristálypoharat. Túl nagy volt.

Az egész szekrénysor tele volt a legkülönfélébb ezüst evőeszközökkel, gravírozott poharakkal, kézzel festett porcelánokkal, de pont az hiányzott, amire a legnagyobb szüksége volt. Lehetséges, hogy soha nem is tartottak ebben a házban sherrys poharat? Az teljes mértékben kizárt! Látta valahol. Valamikor. De már nem emlékezett…

– Ez az, Mr. Dawis? – kérdezte a háta mögött Peter, mire megfordult. A fiú egy konyakospoharat tartott felé. Dawis megrázta a fejét, majd elővett a zsebéből egy zsebkendőt, és megtörölte a homlokát. Nem akart egy ilyen apróságon elcsúszni. – Megnézzük máshol? – érdeklődött a fiú.

– Már mindenhol kerestük – jegyezte meg halkan Jimmy.

Dawis szeme ide-oda pattogott a két fiú között. Peter arcáról sütött a kétségbeesés, míg Jimmy-éről a elégedetlenség. Kétségkívül találtak volna neki hasznosabb tevékenységet is… Visszacsúsztatta zsebébe a kendőt, majd letette a poharat.

– Vegyétek elő a konyakosokat, és törölgessétek meg őket – adta ki a feladatot, majd fogta magát, és kimenekült a szobából. Dönthetett volna úgy, hogy tovább keresteti az inasokkal, de feleslegesnek érezte. Más megoldásra volt szükség. Épphogy egy órácska maradt a vendégek érkezéséig, addig pedig még egyszer ellenőriznie kell mindent.

Alig lépte át a küszöböt, beleütközött Perkinsbe.

– Mr. Dawis – vigyorgott rá a férfi, amitől felállt a szőr a tarkóján –, segítsek felvinni a sherrys poharakat?

Dawis farkasszemet nézett vele. Különös érzés fogta el, ahogy a férfi kiejtette a sherry szót. Honnan tudta, hogy azt kereste?

– Jimmy és Peter már foglalkozik velük – felelte Dawis erélyesen. – Menjen, és kérdezze meg Mrs. Hudsont, szüksége van-e magára.

Perkins fapofával, szótlanul távozott. Az, hogy nem vágott neki vissza, gyanús lett Dawisnek. Eddig nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy a férfi néha eltűnik, mert a munkája kifogástalan volt, de most…

– Jimmy, segített neked Perkins felvinni a gyümölcsöket? – lépett Dawis a fiúk elé.

– Igen, Mr. Dawis, de csak egy kosárral – felelte Jimmy.

– Csak eggyel? És a többi?

– Azt mondta, maga adott másik feladatot is neki, és ott hagyott – vonta meg a vállát Jimmy, mint akinek nem számít.

– Milyen feladatot? – kérdezte Dawis.

– Nem tudom, de láttam, amikor bement a konyha melletti szobába.

– Amit nem használunk? – szólt közbe értetlenkedve Peter.

– Igen – erősítette meg Jimmy.

Dawis megcsörgette zsebében a kulcsokat. Az volt az egyetlen helyiség az egész házban, amit nem zártak, ugyanis teljesen üres volt. Vagy mégsem? Otthagyta az inasokat, és elindult, hogy szemrevételezze, hol is üti el az időt Perkins.

A konyhában nagy volt a sürgés-forgás, ezért Dawis óvatosan lopakodott el az ajtó előtt, nehogy Mrs. Wilkinson meglássa, és panaszkodni kezdjen neki. A jelenlegi helyzetben sem ideje, sem pedig ereje nem volt az asszonyhoz.

Benyitott a helyiségbe, mire az a kevés fény egy székre és a rajta heverő könyvre vetült. Közelebb lépett, és kezébe vette a megfakult borítójú könyvet. Mr. és Mrs. Mull kézikönyve a háztartás vezetéséről. A felismerés, hogy Perkins titokban továbbképzi magát, szinte fejbe vágta. Hirtelen fáradtnak és tehetetlennek érezte magát. Az idő múlik, ő egyre idősebb és feledékenyebb lesz, Perkins pedig csak arra vár, hogy a helyére léphessen. Megéri küzdeni? Nem volna egyszerűbb azonnal átadni neki minden felelősséget? Volt egy kis félretett pénze ugyan, megtehette volna, hogy továbbáll, de valahogy mégsem vitte rá a lélek. Szeretett komornyik lenni, annak minden nyűgével-bajával.

Visszatette a könyvet, és már fordult volna ki a szobából, amikor meglátott a sarokban egy kis méretű ládát. Odament, és felnyitotta. A látványtól tátva maradt a szája. A sherrys poharak mértani pontossággal elrendezve feküdtek a puha lepedővel kibélelt dobozban. Dawis ökölbe szorított kézzel meredt a törékeny tárgyakra. Hogy merészelte? Egyre kevésbé bírt nehezet cipelni, és tény, hogy listát kellett írnia a teendőiről, de nem volt agyalágyult. Egyáltalán mikor jutott hozzá a poharakhoz, ha nem volt kulcsa a helyiségekhez? 

Dawis az idegességtől remegő kézzel, görcsbe rándult gyomorral ragadta meg a ládát, majd a saját szobája felé vette az irányt. Csak ekkor jutott eszébe, hogy múlt héten a férfival rendeztette át a vitrineket, amikor a grófné új teáskészlete megérkezett. Perkins tehát egyértelműen a vesztét akarta. Szembesítse a gyarlóságával? Semmit sem ért volna el vele – továbbra is Perkins marad a házban a második legtapasztaltabb munkaerő. Egy biztos: nem engedhette, hogy sherrys poharak helyett konyakosban szolgálják fel az italt.

***

A vacsora látszólag probléma nélkül zajlott le. Dawis annyira koncentrált a bor kitöltése közben, hogy eszébe sem jutott meglesni Perkins arcát. Biztos volt benne, hogy a férfi azt várja, mikor hibázik, hogy kárörvedő félmosolyt villantson felé. Valahogy úgy, ahogy ő is rajta tartotta a szemét Peteren, csak más okból. Az inas bármikor elvéthette a mozdulatot, Dawis pedig azonnal be akart avatkozni, mielőtt visszavonhatatlan károkat okoz, de legnagyobb megelégedésére nem történt semmi ilyesmi. Csak a desszert felszolgálása után döbbent rá arra Dawis, hogy a fiú milyen ügyesen helyt állt. És hogy ő maga is.

 Amikor az urak és hölgyek szétváltak, és két külön szalon felé vették az irányt, odalépett Perkinshez:

– Szolgálja fel velem a portóit – súgta a férfinak.

– Nem a sherryt? – nézett rá a férfi meglepetten.

– Az Peter és Jimmy dolga – válaszolta Dawis, majd a sarokban lévő asztalra mutatott, ahol tálcán sorakozva várták a sherrys poharak, hogy megtöltsék őket: – Hozza azokat utánam!

– Mr. Dawis… – kezdett bele valamibe Perkins, de Dawist nem hatotta meg. Túl jól érezte magát az uniformisban ahhoz, hogy törődjön az inas lelkével. A szalon ajtajához lépett, szélesre tárta, majd egy határozott mozdulattal intett a férfinak, hogy igyekezzen.

***

A vendégek lassan távoztak. Amikor végre az utolsó is elhagyta a házat, Dawis elküldte Jimmyt enni, Petert pedig gyertyákért. A hallban várta a fiút, hogy visszatérjen. Összességében büszke volt rá, ezért megígérte magának, hogy a következő napokban kevésbé nehéz feladatokat fog adni neki. Az ezüstneműk tisztítása viszont továbbra is az ő feladata marad majd. Szívesebben vette volna, ha egy nap Peter követi őt, de ettől még nagyon messze állt a fiú. Ellenben Perkins…

– Mr. Dawis, én… – jelent meg mellette az emlegetett. – A sherrys poharakat nem azért vittem…

– Ne mentegetőzzön. Felesleges – intette le Dawis. – Menjen, és vacsorázzon meg maga is.

– Értem – válaszolt meghunyászkodva Perkins, majd hátat fordított neki, és elment.

Dawis még állt egy darabig a hallban, és a cipője orrát bámulva merengett el a jövőjén. Úgy érezte, fel kell még írnia egy feladatot a listájára, addig pedig nem vonulhat pihenőre. Biztos volt benne, hogy egy nap majd Perkins veszi át tőle a komornyik feladatait, ami némi szomorúsággal töltötte el, addig viszont mindent meg akart tenni, hogy Peter készen álljon az első inas pozíciójára. Elvégre kell valaki, aki Perkins sarkában is ott liheg. Kell valaki, aki emlékezteti a férfit, hogy minden múlandó.

– A gyertya, Mr. Dawis!

Dawis felkapta a fejét. Még ő volt a komornyik, a nap pedig számára ér véget utoljára. Átvette a gyertyatartót Petertől, elküldte őt is vacsorázni, majd megcsörgette zsebében a kulcsokat. Ideje volt körbejárni a házat, és becsukni az összes ajtót, amit csak lehetett.

(A szöveget gondozta: Szikora István.)