(A tündér hívószó alatt írt történet folytatása.)
Fogalmam sincs, hogy értünk ki élve a városból. Rémlenek a piros lámpák, amiken Melody szemrebbenés nélkül hajt át, a dudáló hangok mögöttünk, mert bizonyos szakaszokon túl lassan ment, és aztán a káromkodó gyalogosok, akiket nem engedett át a zebrán. Volt egy pont, amikor már majdnem felkiáltottam, hogy átveszem a kormányt, mielőtt lekapcsol minket egy rendőr, de elhaladtunk a Cypress Grove visszavár! tábla mellett, és lenyugtattam magamat. Az erdő felé tartó úton viszont Mel egyszer csak lassítani kezdett.
– Menj már el az útból! – szűri meg a fogai között a szavakat.
Erre én is felkapom a fejemet. Az alak előttünk mozdulatlan. Gyanúsan mozdulatlan a kihalt úton.
– Valami baja van? – kérdezem Melt, de ő nem válaszol. A kocsi megáll, de a motor továbbra is jár.
A fickó fura, de nem ismerős. Nagydarab, széles vállakkal, a testre feszülő fekete ruhája alatt tekintélyes izomtömeggel. Kis terpeszben áll az út közepén, és kifejezéstelen arccal, karba tett kézzel bámul minket. Nagyon rossz előérzetem van. Olyan, ami először a torkomban gyűlik fel, majd leereszkedik a mellkasomba, onnan pedig beeszi magát a csontjaimba, és átjár mindenhol.
Mel letekeri az ablakot, kihajol, és megszólítja a férfit:
– Hé, haver! Rossz helyen vagy!
A reakció egy gonosz félmosoly, amitől megborzongok. Ez a csaj a végzetét keresi? Lázasan kutakodok elmém rejtett zugaiban – igen, vannak ilyenek! –, hogy ilyenkor mégis mi történhet, és mi mit tehetünk, de a tudat, hogy vézna fiúcska vagyok a faszihoz képest, megbénít. Mel meg kábé a mellkasa közepéig érne a pasinak, aki fél kézzel fel tudná emelni, és megforgatni. Hogy ezt miért nem látja?
– Hallod már, balfék! – Leáll a motor. Mel meglehetősen zabos, nekem meg minden idegszálam megfeszül, annyira koncentrálok a fazonra.
Aki csak engem néz. Belém lát, az agyamba hatol. A lelkem házának mélyére, a szívem rejtett sarkaiba akar bejutni. Oda, ahol senki sem járhat rajtam kívül, ahonnan mindenkit kizárok, mert csak az enyém. És ő ott áll a küszöbömön, és rárúgja az ajtót a titkos félelmeimre. Olyan, mint egy hívatlan vendég: nem veszi le a sáros cipőjét, leeszi a pizzádról a pepperónit, és használja a fogkefédet. Rámarkolok a biztonsági övre, és összeszorítom az állkapcsomat. Megpróbálom kizárni, de nagyon nehéz.
Ki vagy te, és mit akarsz?, ordítom legbelül, de nem jön válasz, csak trappol előre az idegszálaim autópályáján.
– Állj már el az útból, vagy elütlek, barom! – kiabálja teli torokból Melody mellettem, ami kizökkent engem és a férfit is.
– Leonard Kennard! – szólal meg fennhangon a pasas, majd feltűri a ruhaujját egészen a könyökéig, a háta mögé nyúl, és kihúz egy kardot. – Szállj ki, és küzdj meg velem!
Mi a jó büdös franc! Nem éppen az a verekedős fajta vagyok, inkább az első alkalommal lelépős. De ez az átkozott kardozni akar!
Hirtelen bevillannak azok a béna akciófilmek, amikben először késekkel mennek egymásnak, majd autóba pattannak a szereplők, és egy egész városon át üldözik egymást, míg az egyikük le nem zuhan valami szakadékba. Nincs nálam kés. Mel csotrogánya csoda, ha eljut az erdőig, és nem a Grand Canyonnál lakunk. Hát, nem egy James Bond-filmben vagyunk, az biztos…
Ezt jól megszívtuk.
– Te ismered? – fordul felém Melody. A tekintetéből értetlenség süt, nem pedig félelem. Hogy nincs betojva?
– Dehogy! – tiltakozok. A penge élesen villan a napfényben, a szemembe fájdalom nyilall.
– Leonard Kennard! Szállj ki, és küzdj meg velem! – ismétli magát a fickó, és továbbra is mozdulatlanul áll.
– Mi lenne, ha egyszerűen kikerülném, és elhajtanánk? – veti fel Mel.
– És szerinted nem követne minket? – Távolabb az út szélén áll egy eléggé új darabnak látszó Subaru, ami felé intek. A lány az ajkába harap. Lépnem kell. Vagyis muszáj lesz kezembe vennem a dolgokat, mert Mel simán kétszázra viheti a pasi vérnyomását. Ha pedig bepöccen… – Megkérdezem, mit akar.
– Leon… – Melody megragadja a karomat, de finoman lerázom magamról:
– Nyugi, tanultam asszertív kommunikációt!
Nem törődök Mel morrantásával, és a fickó elé sétálok. Remeg a térdem, a szívem a torkomig kúszott, a fülemben vér dobol. Fél kézzel le fog csapni. A kardjával meg a fejemet választja le a testemről…
– Hahó! – intek neki mindkét kezemmel egyszerre, hogy lássa, nincs nálam fegyver. – Szerintem összekever valakivel, mert mi csak két átlagos tizenéves vagyunk a város szélén – nevetek erőltetetten. A pasi mordul egyet. Nem túl bíztató. – Csak furikázunk kicsit, mert a barátnőm éppen vezetni tanul. Tudja, még van mit gyakorolnia…
– Hé! – kiált ki a kocsiból Mel, de intek neki, hogy nyugodjon le.
– Hol a kaszád? – bök egyet előre a karddal a faszi.
– Öhm… – Nem tudom, mit mondjak. Waterstone-nál? Lehet, hogy nem is ismeri, de akár bajba is keverhetem az ügyvédet. Az nem lenne jó dolog, főleg mert még nekem is van vele elszámolnivalóm. – A csomagtartóban – bököm ki végül. Csak kell lennie valaminek a mélyén, ami segít…
– Leonard! – kiáltja Melody, de most csak a fickóra figyelek. El kell hinnie, hogy tényleg ott van. És valahogy el kell érnem, hogy letegye azt a francos kardot.
Egészen közel jön hozzám, a kardot kissé lejjebb engedi. Körülbelül a válláig érek, szinte összemegyek mellette. Erősen megragadja a pólómat, és ránt rajtam egyet. A nyakam megfeszül, a számon ijedt nyögés szakad ki. Most fog lecsapni…
– Gyerünk! – lök rajtam egyet, de olyan erősen, hogy oldalra esek, és jól beverem a kemény betonba a kezemet. A bőr felszakad, vér serken ki rajta, de a tompa fájdalmak ellenére is felpattanok, és az autóhoz húzódok. – Rajta! – mutat a kocsi mögé megint a karddal.
Odamegyek, és kitapogatom a nyitógombot – közben Mel a hátsó ülésnél nézelődik, mocorog. Csak ki ne szállj, csajszi! Kicsit akad, háromszor is próbálkoznom kell, de végül enged, és felnyitom. Tátva marad a szám. Mindössze egy rohadt elsősegély-doboz van benne. Máskor meg minden baromsággal tele van. A francba, itt fogunk meghalni!
A faszi közelebb lép, felém tartja a kardját, és noszogat:
– Vedd ki!
– Mindjárt, oké? – Előrehajolok, és úgy csinálok, mintha kutakodnék. A biztonság kedvéért azért közelebb húzom az elsősegély-dobozt, és rámarkolok. – Kicsit nehéz.
Nem tetszik neki a piszmogásom, mert türelmetlenül sóhajt egyet, majd arrébb lök a dobozzal együtt, és behajol a csomagtartóba. Még így sem merek moccanni a rám szegezett kard miatt, és van egy olyan sejtésem, hogy csukott szemmel is képes lenne szétkaszabolni.
Ekkor Melody kiszáll az autóból, és odajön. Hevesen integetni kezdek, hogy ne tegye, de egyszerűen csak előkap egy palacsintasütőt a háta mögül, és meglendíti. A fickó éppen akkor néz fel, amikor Melody teljes erőből fejbe vágja. A csattanásra az egész testem megremeg.
Egy élő The Tom and Jerry Show.
A pasas megtántorodik, és a fenekére huppan. Úgy dülöngél, mint egy keljfeljancsi. A kardot elejti, én meg gyorsan felkapom. Hű, de rohadt nehéz!
– Ülj be gyorsan! – csapja le a csomagtartó tetejét Melody.
Mozdulnék, de a tag kezdi visszanyerni a stabilitását. Felemelem az elsősegély-dobozt, és hozzávágom, majd két kézzel megragadva a kardot az anyósülés oldalára futok. Mel hátradobja a palacsintasütőt, és beül, én pedig a kardot, mielőtt a biztonsági övvel szenvedek rémületemben. Nem merek hátranézni, csak imádkozom, hogy Bubbles ne most akarjon végleg az örök roncsmezőkre költözni…
Melody kétszer próbálkozik, mire a kocsi felmordul. A lány a gázra tapos, a kocsi pedig meglódul. Amikor messzebb érünk, már hátra merek nézni. A pasi a dobozzal a kezében fut egy darabig, aztán megtántorodik, és elesik. Lehet, hogy agyrázkódása van. Vajon amit tettünk, bűncselekmény?
Viszont a kardjával fogalmam sincs, hogy mi a fenét fogunk csinálni. És ez is az? Ma nagyon törvényszegős napunk van…
– Ezt lehet, hogy nem kellett volna elhoznom – mutatok a hátsó ülésen pihenő fegyverre.
– Dobj rá egy pokrócot – javasolja Mel, és növeli a sebességet. Bubbles ráz, nyekereg, csikorog, de bámulatos gyorsasággal halad a Suttogó-erdő felé, aminek a fái már ott magasodnak az út bal oldalán.
– Honnan volt a kocsidban palacsintasütő? – kérdezem, amikor lekanyarodik, és behajtunk az erdőbe, az erdészek és a vadászok által használt földútra.
– El akartam vinni a vastelepre pár lábassal együtt, de az üst beszerzése fontosabb volt. Végülis jó, hogy így alakult – mosolyog elégedetten. – Itt vagyunk a Suttogó-erdőben. Ide már nem fog bejönni.
– Remélem is. És úgy mellékesen: ki az az Ebenezer? Ugye, ő nem akar majd szétlapítani? – érdeklődöm.
– Egy polgárháborús szellem.
– Hogy micsoda? – fordulok felé.
– A déli oldalon harcolt, de ezt ne ródd fel neki. Kicsit nehezen viseli, ha előítélettel viseltetnek iránta, mert sokat változott azóta a véleménye. Jó arc. Ja, és ne emlegesd neki az appomatoxi csatát – figyelmeztet Mel.
Esküszöm, nem merem megkérdezni, hogy miért. Ez az egész egyre bizarrabb…
(Bár a jelenlegi történet csak nyomokban tartalmazott erdőt, és Leonard története az Inktober keretében véget ért is, de ha érdekel, mi lesz vele és Melodyval, akkor jó hírem van: érkezik a Hatóságilag engedélyezett hamarosan.)