(Leonard története folytatódik. Az előzményekért keresd a kaszás, hold és üst hívószó alatt írt jeleneteket.)
Melodyék otthona kívülről egy átlagos kertvárosi ház zöld gyeppel, fehér kerítéssel és fuksziával beültetett cserepekkel a tornácon. A fuksziát onnan tudom, hogy Anya tavaly velük együtt vette Mr. Grayston kertészetében, és teljesen el volt ájulva Melody botanikai tudásától. Régen persze én is. De csak egy kicsit. Belül azonban már régen jártam, és furcsa nosztalgikus érzés kerít hatalmába, ahogy átvágunk az előszobán a konyha felé. Érett fa, gyógynövény- és fűszerillat terjeng mindenhol, a vállamban lévő izmok lassan ki is engedik a feszültséget. Lepakolunk az ebédlőasztalra, majd Melody elkiáltja magát:
– Nani, megjöttünk! – Nem jön válasz. A lány egyből a kicsi konyhaablakhoz megy, és kiles a fákkal és bokrokkal teli hátsó udvarra: – Á, kint van! Leveleket gereblyézik. – Kopog, integet, mire az öreglány felnéz, és viszonozza.
– Nem fog agyalágyultnak tartani, ha elmondjuk, hogy szellemeket láttam? – kérdezem kissé bizonytalanul.
– Dehogy! Nani tud róluk. Beszélgetni is szokott velük.
– Tiszta spiri… – rázom meg a fejemet, mire Mel ciccegni kezd. Ezt is de rég hallottam már tőle!
Ekkor kinyílik a hátsó ajtó, és megjelenik Mrs. Evans.
– Helló, Leonard! Rég láttalak, drágám! – Hosszú, kinyúlt kardigánja palástként kavarog körülötte, fekete kerti kesztyűjét a konyhapultra dobja. Hátrasimítja őszes göndör haját, majd ahogy elmegy mellettem, finoman belecsíp az arcomba. – Jól sikerült a múltkori buli?
– I-igen – dadogom, mint egy félnótás. Vagy öt éve nem beszéltem Mrs. Evansszel, de mégis úgy fogad, mintha állandó bejárásom lenne ide. Mintha mindig is ide tartoztam volna… – Sa-sajnálom, ha hangosak voltunk. Azért tudott aludni, ugye?
– Ó, ha én megiszom lefekvés előtt az akácmézes tejecskémet, ágyúval se lehetne felébreszteni. – A kuncogása kicsit rekedt, de kellemes. – Melody viszont panaszkodott, hogy sokat forgolódott. Biztosan a telihold volt az oka.
– Aha – motyogom. Melt nézem, aki szándékosan kerüli a pillantásomat. Oké, tényleg hangosak voltunk, meg folyton jöttek-mentek az emberek, de csak aznap tarthattam, mert enyém volt az egész ház. És másnap amúgy sem volt suli. De lehet, hogy mégsem ez a baja?
– Üljetek le a kanapéra – int a nappali felé Mrs. Evans, a karján csilingelnek a karkötők. – Hozok egy kis harapnivalót.
Úgy teszek, ahogy mondja, és belesüppedek a puha párnák ölelésébe. Most érzem csak, mennyire fáradt vagyok ettől az egész szellemesditől. Legyen már vége, baszki! Azért ezen a kényelmes kanapén könnyebb kicsit. És most, hogy belegondolok, nem is olyan büdös ez a ház. Egy-két mély lélegzetet, és tényleg jó illatúnak érzem a házat.
– Szóval kutyák és hörcsögök – huppan le Mel az egyik fotelba.
– Csak egy hörcsög – helyesbítek. Kicsit feljebb tornászom magam a kanapén, és belekezdek: – A buli után volt. Arra keltem, hogy valaki kopogtat. Az a Waterstone fickó volt az. Bejött, hozott valami papírt, és arról hadovált, hogy Leo bácsi örökséget hagyott rám. Meg egy kaszát, mert én vagyok a következő Kaszás. Mekkora baromság már! – Mel erre nem mond semmit, csak bámul rám. Zavarbaejtő a nyugalma. – Elküldtem, mert azt gondoltam, csak viccel. Adott egy névjegykártyát, és elment, aznap este meg megjelent az első szellem.
– Már hozom is a rágcsálnivalót, kedveskéim! – jön be a nappaliba Mrs. Evans dalolászva. Leteszi elénk a tálcát, és végigmutogatja a választékot: – Töltött cukorka, burgonyaszirom és tündérkeksz bodzaszörppel.
– Tündérkeksz? – csillan fel a szemem.
– A specialitásunk. Melody szedi hozzá a tündérvirágot a Suttógó-erdő északi részén – mondja Mrs. Evans. – A fejeket megszárítjuk, ledaráljuk, és azzal fűszerezzük a kekszet. Ha megkóstoltad, rá fogsz jönni, hogy a csokis és fahéjas változatok elbújhatnak mögötte.
– Köszi, Mrs. E. – A tányérhoz nyúlok, és elveszek egyet. Összefut a nyál a számban az illatára, az aranybarna színére. Anya csak muffint tud sütni, üdítő ez a változatosság.
– Waterstone meglátogatta Leonardot – mondja Mel a nagyijának.
– Ó! Ilyen hamar? – döbben meg Mrs. E., majd rám néz: – Szegény Leo! Mikor lesz a temetése? Talán illene nekünk is elmenni.
Lenyelem a falatot, csak utána kérdezem meg:
– Ismerte Leo bácsit?
– Persze, drágám! Nagyon kedves ember volt. Az utóbbi évtizedben eléggé megszaporodtak a feladatai, de a születésnapomat sose felejtette el. Mindig felhívott telefonon, és küldött ajándékkosarat. Ízlik a keksz?
– Igen, nagyon finom – motyogom egy újabb falattal a számban.
– Remek. Leonak is ez volt a kedvence. Én is szoktam küldtem neki a születésnapjára.
Nahát, egy apró morzsa Leo bácsihoz! Úgy tűnik, egy ízlésvilágot örököltünk.
– Nos, bizonyára most eléggé elveszettnek érzed magad, Leonard, de nem kell félned. Készen állsz a feladatra – mondja Mrs. Evans.
– Azért ezt kétlem, Nani! – húzza fel az egyik szemöldökét Mel. Nem tudok vele vitatkozni, főleg mert fogalmam sincs, hogy minek kéne megfelelnem.
– Ne légy ilyen kishitű, Melody – mondja Mrs. E. – Leonardban éppen úgy megvan az a bizonyos szikra, ahogy Leoban is megvolt annak idején. Csak fel kell fedeznie magában. – Felém fordul: – Aláírtad a papírt?
– Hát… nem – vallom be. – Nem is volt benne semmi konkrét. Az a pasas meg nem mondott egyebet.
– Ó, ezek az átkozott ügyvédek… – morgolódik. – Waterstone csapnivaló! Már rég vissza kellett volna mennie oda, ahonnan jött…
– Lehetne, hogy beavat a részletekbe, Mrs. E.? – érdeklődöm kicsit előre dőlve.
– Sajnálom, drágám, de én nem tehetem – sóhajt. – Melody viszont ismer valakit, aki igen.
– Ebenezerre gondolsz? – kérdezi Mel.
Mrs. E. határozottan bólint.
– Ha valaki, akkor ő igazán sokat tud mesélni a Kaszásokról.
– Kaszások? – Hideg kúszik a bőröm alá, a nyakizmaim megfeszülnek.
– Nem te vagy az első, Leonard, és bármennyire is nehéz belegondolni ennyi idősen, nem is az utolsó. Beszéljetek Ebenezerrel, és vigyetek magatokkal egy kis tündérkekszet is. Jó lesz az úton elrágcsálni! – Mosolyogva felém nyújtja a tálat, én pedig elveszek egy újabb korongot. Erre enni kell…
Mrs. E. elcsoszog a konyhába, én pedig Melre nézek, aki kifejezéstelen arccal mered a bodzaszörpjére.
– Hé! – szólítom meg. – Minden rendben?
Mel tovább mereng.
– Az a baj, hogy nem hívtalak el a bulimba? – próbálok vicceset mondani, de ez elég béna volt.
– Ha hívsz, se megyek el – veti oda nekem, majd a térdére csap, és feláll a fotelból. – Kapd össze magadat, és menjünk!
Mondani akarok még valamit, de aztán végül mégis szó nélkül követem. Az előszobában felkap pár ruhadarabot – pulcsi, kalap, kesztyű –, belegyűri egy vászontáskába, és a vállára veszi. Már a csotrogánya előtt vagyunk, amikor Mrs. E. utánunk jön, és a kezembe nyom egy zacskók kekszet. Megköszönöm, elbúcsúzunk, és beülünk a virágszagú kocsiba. A házuk után nem is olyan elviselhetetlen.
– Jé, van biztonsági öv! – húzom át magam előtt a szürke szalagot.
– Miért ne lenne? – csodálkozik Mel. – A sonkakapocsba akadsz be, ne a csatba.
– Sonkakapocs? – pislogok. – Mármint amivel a sonkákat szokták fellógatni?
– Igen – indítja be Mel a járgányt. – Ja, és kapaszkodj az ülésbe. Bubbles néha ráz.
– Bubbles? Te komolyan így hívod? – röhögök.
– Persze. Szeret fürdeni – paskolja meg a motorháztetőt, majd megragadja a kormányt, és lenyomja a gázt. – Irány a Suttogó-erdő!
– Nagyon bizalomgerjesztő név… – fogom meg az ajtó kapaszkodóját, és hátradőlök. Van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz könnyű menet…
(Ha érdekel, Melody kocsija odaér-e a Suttogó-erdőbe, akkor keresd az erdő hívószó alatt írt történetet.)