(A kaszás és a hold hívószó alatt írt történet folytatása.)
Miután kikukáztam a zsíros, gyűrött papírt és a szakadt névjegykártyát, alaposan átrágtam magamat minden egyes betűn. Nem mentem vele sokra. Szerintem kb. a fele hiányzik. Üres frázisok felelősségről, hagyományokról, egy lista pár hatóságilag engedélyezett használati eszközről (mi a pokol?), és a munkaruha jellegének pontos ismertetése (kizárólag fekete?).
Kösz, bazdmeg…
Az íróasztalom fiókjába rejtettem a papírokat, és folytattam az életemet. Vagyis próbáltam. Az egész helyzetet három napig bírtam. Heather, a cuki kiscsaj elment ugyan megkeresni ügyvédbarátunkat, és azóta nem is láttam, de jött helyette egy karattyoló vénasszony, valami Mrs. Carson, egy faszi, Willy, a fejével a kezében, két fogatlan kutya, meg egy hörcsög.
Konkrétan nem merek bemenni a szobámba.
A szüleim azt hiszik, meghibbantam. Anya szerint Chloe van rám rossz hatással, és nem kéne annyit lógnom vele – spoiler: nem is lógok –, Apa szerint pedig egyszerűen csak el kéne mennem vele horgászni, hogy kieresszem a gőzt. Én inkább buliba mennék. Meg jó lenne, ha a szobám nem változott volna szellemek átjárójává…
De a legfurább, hogy Leo bácsi halála egyáltalán nem rázta meg a szüleimet. Különc volt az öreg, legyintett Apa. Ő döntött úgy, hogy nem keres minket, közölte Anya. Én meg közben szégyellem magam, amiért nem emlékszem rá eléggé élénken. Rémlik, hogy magas volt, kicsit kopaszodott a feje tetején, és mindig kockás inget viselt. Egyszer kaptam tőle egy Billy és Mandy kalandjai a kaszással pólót, de hamar kinőttem. Kezdem érteni, miért…
Egyszer olvastam valami Mexikóról szóló könyvben, hogy az ember akkor hal meg másodjára, amikor utoljára ejtik ki a nevét. Lehet, hogy Leo bácsi amolyan családi fekete bárány volt, de mégis csak gondolt rám, szóval megérdemli, hogy néha emlegessem.
Leonard C. Hall. Leonard C. Hall.
Viszont ez a szellemes helyzet tarthatatlan! Valamit ki kell találnom, mert tényleg meg fogok bolondulni, és különben sem költhetem minden zsebpénzemet új ruhákra. Már Chloe-t se merem áthívni.
Most is a tornácon ülök, bele-beleszívok a cigimbe, és várom, hogy jöjjön a megoldás. A szemközti ház elé pont ekkor parkol le Mel csotrogánya. Esküszöm, fogalmam sincs, hogy van egyben még az a kocsi… Zörög, ráz, pattogó hangot ad ki, és szerintem még biztonsági öv sincs benne. Meg büdös is. Mel azzal viszi a füveit, na de nem azt, amit el kell szívni! Melody és a habókos nagyanyja kencéket gyártanak gyógyfüvekből és virágokból. És olyan kis miniszappanokat, amik pont elférnek az ember tenyerének a közepében. Maguk gyűjtik a hozzávalókat, a padláson szárítják a növényeket, és a garázsban van a műhelyük. Anya imádja a házukból áradó illatokat, van, hogy titokban átmegy egy kosár csokis muffinnal, csak hogy jobban érezhesse. Irtó gáz.
Jó, túlzok a büdösséggel, mert amúgy Melnek mindig jó illata van. Vanília és fahéj. A karácsonyi sütikre emlékeztet.
Mel a csomagtartóban keresgél valamit, amikor beugrik, hogy amilyen furák a nagymamájával, talán tudnak segíteni. De ha segítséget kérek tőlük, akkor meg kedvesnek kell lennem vele… A francba!
Szívok egy utolsót a cigiből, és elnyomom a lépcsőn. Anya nem tudja, hogy dohányzok (Apa meg jótékonyan félrenéz, ha észreveszi), ezért a puha földbe szúrom a csikket, tavaszig úgyse ássák fel a kertet. Addig meg csak lebomlik…
– Hé, Mel! – kiáltok oda a lánynak, mire beveri a fejét a csomagtartóba. Hangosan sziszeg, mint egy kígyó, de nem néz rám. Tudom, hogy szándékosan csinálja.
Elképzelem, ahogy megharap az éles kis fogaival stratégiai pontokon – és ettől megmozdul bennem valami –, de aztán rögtön eszembe jut, hogy Melody olyan mint a méreg. Lassan hat, megbabonáz, aztán a végén arra eszmélsz, hogy bénultan szagoltatja veled a büdös füveit… Amikor kicsik voltunk, folyton azzal jött, hogy szippantsak bele a mezei virágaiba. Aztán meg azzal, hogy random pillanatokban virágokat dörzsölt a fülem mögé vagy a csuklómra. Állította, hogy csak kísérletezik, de baromira ciki volt az egész a haverok előtt, ezért lekoptattam. Na, és azóta irgalmatlan nagy seggfejnek tart. Meg azért is, mert utána csúfoltam a virágai és a haja miatt a suliban. Jó, elismerem, elég éretlen egy viselkedés volt, de igazából sose tudtam, hogy hozzam helyre. Lehet, hogy most itt az alkalom.
– Hé, Melody Pepper Evans! – szólok rá újra, és most már felém néz.
– Mit akarsz, kukás?
– Azóta megfürödtem már párszor, és tiszta ruha van rajtam – mutatok az új pólómra.
– Bagó szagod van. – Hoppá, elfelejtettem, hogy Melody orra kiváló. Szerintem kenterbe veri Mózest, az utca végén lakó nyomkereső németjuhászt is.
– Neked meg szappan – vetem oda neki, de azért ez elég vérszegény beszólás volt részemről. Mel csak hümmög egyet, aztán lehajol, pakol tovább.
Oké, tudtam, hogy nehéz lesz vele, de talán ő tényleg segíthet. Veszek egy mély levegőt, és hagyom, hogy a szavak csak úgy kibukjanak belőlem:
– Szellemek vannak a szobámban.
– Micsoda? – kapja fel a fejét, majd megint beüti. Újabb szisszenés, meg egy elmotyogott átok. A gyomrom görcsbe is rándul. Remélem, nem rám szórta… – Hogy kerültek oda?
– Öhm… nem tudom.
– Többesszámban mondtad. Mennyi van?
– Hát… volt egy csaj, de az elment – számolok az ujjaimon. – Aztán jött az öregasszony, meg Willy, viszont ők is elmentek. Most két kutya van fent. Meg a szekrénybe bebújt egy hörcsög. Legalább nem piszkítanak sehova, nem igaz? – nevetek erőltetetten, közben a tarkómat vakarom, Mel arckifejezése azonban túlságosan komoly.
– Ennek van köze a kukázásodhoz? – vonja össze a szemöldökét.
– Ja – vallom be. – Szóval sajnálom, hogy mindig beszólogatok…
– Általánosságban véve is irgalmatlan nagy paraszt vagy – vág közbe.
Ebben igaza van, de attól még olyan, mintha kést forgatna a szívemben. Nyolcévesen még olyat mondott rám, hogy Hiperszuper Leonard Kapitány. Fura, de Chloe se ilyennek, se olyannak nem tart.
– Szóval sajnálom – ismétlem magam –, de segítség kéne. Arra gondoltam, hogy talán a nagymamád… Tudod, ő olyan spiri alkat. Hátha tud valami hókuszpókuszt.
– Nani természetgyógyász és kineziológus, nem szellemidéző.
– Akkor talán ismer valakit, aki az? – tördelem a kezemet. – Csak egy név és egy telefonszám kéne.
– Miért segítsünk neked, Leonard Kukázós Kennard? – teszi csípőre a kezét, nem pislog.
Én igen. Sokszor.
– Mert bajban vagyok!?
– Szakadj meg! – veti oda nekem, és folytatja a pakolást.
Hirtelen elfog a félelem. Most akkor mit fogok csinálni a kutyákkal és a hörcsöggel? És mi lesz, ha jön még melléjük valaki? Anyám meg fog ölni. Vagy szívrohamot kap. Vagy megöl, mielőtt szívrohamot kap, és aztán Apa is, mert meghaltunk. Nem baj, legalább maradhatunk kísérteni Mabel nénit. Mind. Basszus…
– Melody, kérlek! – fakadok ki. – Könyörgök, esdeklek, rimánkodok!
– Nem vagy vicces, Leonard – közli velem hidegen.
– Oké, de most tényleg segítségre van szükségem, mert jelenleg rohadtul egyedül vagyok a problémával, és még ott az a papír is, amit az ügyvéd faszi hozott…
– Milyen ügyvéd faszi?
– Valami Waterstone.
– Járt nálad Waterstone? – A szeme elkerekedik, a szája nyitva marad. Jé, váratlan fordult!
– Öhm, igen. Honnan ismered? – Nem válaszol, ami gyanús. – Hozott valami papírt, meg arról hadovált, hogy én vagyok a Kaszás. Szerintem be volt nyomva a tag.
– Miért nem mondtad hamarabb, hogy járt nálad? – ripakodik rám. Kapkodni kezd, gyorsan a táskájába dobálja a csomagtartóban lévő cuccokat. – Gyere, segíts behordani ezeket, aztán mesélj el mindent!
– Jó, add a nehezet – nyújtom a kezemet. Mel elővesz egy üstöt, és átadja nekem.
– Ebben szoktatok csontokat kifőzni? – kérdezem.
– Nem vagy abban a helyzetben, Leonard, hogy vicceskedj! – Az ellentmondást nem tűrő hangjára rögtön felfut a nyakamon a forróság, zsibbadok és lángol a fejem.
– Tényleg nem. Bocsi.
– Ebben virágokat fogok áztatni – mondja –, de fog kelleni még egy. Szóval miután beavattál a részletekbe, eljössz velem a Schuster’sbe, és segítesz venni egy másikat is. Egy nagyobbat.
– Számíthatsz rám, hercegnő! – szalutálok a szabad kezemmel, pont úgy, ahogy nyolcévesen az iskolai színdarabban tettem. Az olvasópróbán találkoztunk Melodyval először, aztán egyre többször az előadásig. Kicsit reménykedek, hogy ez jelent még valamit.
– Nyomuljon előre, kapitány! – mosolyodik el, mint a régi szép időkben, amikor még nem utált.
Ahogy megindulok az ajtó felé, belém hasít a felismerés, hogy mennyire szerettem azokat a próbákat, és hogy Melodyval mennyire egy hullámhosszon pendültünk. Befejeztük egymás mondatait, meg ilyenek… Nem véletlenül kaptuk meg a főszerepeket. Emlékszem, Anya sírt az előadás alatt, ahogy Mel nagyanyja is. Fura, belegondolni, hogy alakulhatott volna máshogy is. Ha nem rontom el azzal, hogy gonoszkodok vele.
(Folytatás következik tündér hívószó alatt.)