(A kaszás hívószóra írt jelenet folytatása.)
A nap végére minden erőm elfogyott, és csak fekszek, mint egy darab fa. A hold hol besüt a szobám ablakán, hol nem. Percekig csak nézem az előtte elkúszó sötét felhőket, hátha nehezül a szemhéjam, de nem jön az álom. Folyton azon a fazonon agyalok a papírjával, meg a névjegykártyájával…
A takarítás és a rendrakás alatt végig ott voltak az asztalon. Néha rám tört a késztetés, hogy odamenjek, és miután elolvasom, kidobjam a szemétbe. Végül így is tettem. Jobb, ha Anya és Apa előtt nem kell magyarázkodnom. Most az utcára kihúzott kukában várják, hogy reggel elszállítsák a szemetesek.
– Chloe-ra kéne inkább gondolnom – mondom ki hangosan. Délután írt egy üzenetet, hogy ismételjük meg, amit a buli után csináltunk, de fogalmam sincs mi volt az – na, mondjuk ez rohadt gáz, mert lehet, hogy baromira élveztem –, úgyhogy csak dobtam neki egy kacsintós smile-t.
– Miért nem hívod fel? – szólal meg egy hang a szobában, én meg akkorát ugrok ijedtemben, hogy beverem a vállam az ágytámlába. A szívemhez kapok, ami majd kiugrik a helyéről, miközben a fájdalommal küszködök.
– Ki a halál vagy te? – kapkodom a fejemet a sötétben. A látványra mozdulni se bírok: egy lány halvány fénnyel a pongyolába bújt teste körül leül az íróasztalomhoz. A mögötte lévő függöny lebeg, tehát ott bujkált.
– Bocsi, rossz helyen járok? – néz rám kérdőn. Hosszú haja a szemébe hullik, ezért a füle mögé tűri. Aranyos kis kerek arca van, nagy őzike szemekkel. Alig lehet tizenhat. – Leonard Kennard szobájában vagyok?
– Öhm… igen – préselem ki magamból a választ, de jelenleg abban is kételkedem, hogy a való világban vagyok.
– Ó, remek! – könnyebbül meg. – Végre nem tévesztettem el!
Csak pislogok. Észreveszi a döbbenetemet, és magyarázkodásba kezd:
– Vártalak a 71-es főút mellett, és nem jöttél. Gondoltam, megkereslek, de nem igazán tudtam, merre induljak. Azt hiszem, sikerült jól megijesztenem az idősotthon lakóit az utca végén, és a szomszéd gyerek se fog szépeket álmodni pár napig… – kuncog, de nekem nincs kedvem nevetni vele. Főként azért, mert fogalmam sincs, hogy micsoda. Egy szellem? A körvonalai elég élesek, meg fényesek, de közben az alakja mégis olyan elmosódott.
– Ki a franc vagy? – szegezem neki a kérdést talán kicsit élesebben, mint kellene, de nem érdekel. Ez az én szobám, és neki semmi keresnivalója itt.
– Heather – feleli készségesen. – Heather Miller. Nem ismersz. Tegnapelőtt haltam meg.
– Mi? – kerekedik el a szemem. A gyomrom liftezik egyet. Egy halott lány a szobámban? Ha ezt Anya és Chloe tudná…
– Ja, kiugrottam egy kamion elé – bólogat, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy közutakon járművek elé ugrándozunk. – Eléggé véres sztori, úgyhogy nem részletezném.
– És miért? Mármint miért tetted?
– Hát… – vonja meg a vállát. – Már nem bírtam elviselni, hogy annyit bántanak. De vége, felszabadultam, és már nem fáj semmim. – Erőltetett mosoly jelenik meg az arcán. Azt hiszem, mindkettőnknek az az érdeke, hogy ne faggassam tovább, ezért inkább témát váltok.
– Hogy értetted azt, hogy vártál rám?
– Te vagy a Kaszás. El kellett volna kísérned az utolsó utamra.
Tátva marad a szám. Csak át kellett volna olvasnom a munkaköri leírást! A lehető legalaposabban.
– Itt valami tévedés van. Én egyáltalán nem vagyok semmiféle Kaszás, meg Halál, meg Arató…
– Akkor ki az? – vág közbe.
– Senki. Nem tudom. Kérdezd azt az ügyvéd faszit, az biztos tudja – mutatok az ablak felé. A lány is arra fordul, a holdfény miatt áttetszőbb, ragyogóbb. Egyébként cuki. Kár érte…
– Jaj, akkor megint rossz helyre jöttem… – sóhajt fel. Az arca fáradtnak tűnik, a ruhája meg eléggé leharcoltnak, szakadtnak. Ha tényleg balesete volt… Na jó, ahova kéne mennie, ott csak adnak neki egy rendes göncöt!
– Nézd, én nagyon sajnálom, ami veled történt – ülök az ágy szélére –, és ha ismertelek volna, valószínűleg megpróbáltam volna segíteni, de nem tudlak elvinni a mennyországba. Abban sem vagyok biztos, hogy létezik. – Tuti nem létezik, de azért a reményt nem akarom elvenni tőle.
– Ó, nekem nem oda kéne mennem! – néz rám megint az erőltetett mosolyával. – Aki öngyilkos lesz, elvileg a pokolba kerül.
Az ajkamba harapok. Azért ez eléggé meredek…
– Szerintem az sem létezik.
– Várj, akkor hova vinnél Kaszásként? – értetlenkedik.
– Öhm… – Elakad a szavam. Veszek egy mély levegőt, hátha annyi idő elég, hogy valami eszembe jusson, de az agyam lefagyott. – Fogalmam sincs – bököm ki végül.
Most már ezer százalék, hogy át kellett volna olvasnom a munkaköri leírást…
– Jó, de akkor most mit tegyek? – A lány körbefonja a hasán a karját, és összegörnyed. Gyámoltalan, esendő, én meg egy barom vagyok, mert nem olvastam el egy darab papírt.
– Figyelj, menj el ahhoz a Waterstone-hoz. Ügyvéd a városban, valami Waterstone és… jaj, mi is volt a másik név? Bunson! Szóval keresd meg őket, mert biztos, hogy tudnak segíteni.
– Tényleg? – csillan fel a szeme. – Biztos abban az utcában van, ahol azok az üvegablakos ügyvédi irodák vannak.
– Persze – felelem, csak húzzon már el.
A lány hirtelen felpattan, és az ablakhoz megy.
– Köszönöm, Leonard Kennard! Nem is zavarlak tovább. Jóéjt! – int nekem, majd az ablakpárkányra áll, és egyszerűen kirepül az ablakon.
Én meg majdnem behugyozok ijedtemben. Most ez komolyan megtörtént, vagy valaki tett valamit a vacsorához elfogyasztott kólámba? Mi a fészkes franc ez a Kaszás-dolog?
Kiugrok az ágyból, majd alsónadrágban és pólóban kiviharzok a szobából. Aztán le a lépcsőn, ki az utcára. A járda szélén álló szemeteskukához megyek. Ha arra gondolok, hogy tele van ételmaradékokkal – köztük Apa rohadt miniparadicsomjaival, amit elfelejtett elvinni magával –, a felsepert porcicákkal, és büdös-ragacsos sörösdobozokkal, felfordul a gyomrom. De muszáj megkeresnem a papírt.
Felnyitom a kuka fedelét, és legyűrve minden undoromat, beletúrok. Ha jól emlékszek, valamelyik pizzásdobozra dobtam a…
– Nem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz, Leonard Kennard – szólal meg mellettem az a bizonyos dallamos hang, amitől egyszerre áll föl a hátamon a szőr, és néha-néha más is… De Chloe erről jobb, ha nem tud.
– Nem láttál semmit. – Rá se nézek, csak túrom tovább a szemetet. A zöld szemébe nézni alkalmanként végzetes, szóval ha lehet, inkább lejjebb szoktam legeltetni a szememet. Ebben a pillanatban azonban az sem megy.
– Dehogynem! – mondja nevetve Melody Evans, aki a szemben lévő házban lakik. – Visszakapod az összes szivatást, te barom! Mindenkinek elmondom, hogy nyakig voltál a…
– Meg ne próbáld! – förmedek rá a kuka szélének támaszkodva, de ő ekkor már hahotázik. A göndör fürtjei a szabadon hagyott vállát cirógatják, a kezében rázkódik a két tömött szatyra, a belőlük kilógó hatalmas virágfejek pedig egyetértve bólogatnak.
– Tudod mit? Húzz vissza a füveidhez, Mel, aztán szagolgasd őket ájulásig.
– Inkább, mint téged – fintorodik el az a kis fitos orra, amit szeret mindenbe beleütni. Lelép a járdáról, a csípője ring, ahogy átkel az úton. Fogadok, ezt direkt csinálja! Amikor elhalad a roncs autója mellett, még van képe visszaszólni: – Jó kukázást, Leonard! Azért fürödj meg utána!
– Te is, te erdei boszorkány! – kiáltok neki, de addigra már bezáródik mögötte az ajtó.
Idegesítő egy némber…
(Ha érdekel, mi lesz a folytatás, akkor olvasd el az üst hívószóra írt írást is.)