Tizennyolc lettem.
És a születésnapi bulimon szétcsaptam magamat. Annyira, hogy amikor az ajtón kopogtatnak, úgy érzem, mintha valaki légkalapáccsal verné a fejemet, a halántékom lüktetése pedig kótyagossá tesz. A lépcsőkorlátba és a bútorokban kapaszkodva vánszorgok el a bejárati ajtóhoz, a világ forog velem, de végül sikerül megállnom a lábamon. Túl sok töményet ittam… A gyomrom ég, a sav folyamatosan fel-feltolakszik a torkomig, de igyekszem visszanyelni. A kopogás egyre kimértebb, hangosabb – türelmetlenebb.
– Megyek már! – szólok rekedt hangon. Remegve fordítom el a kulcsot, és kitárom az ajtót. Friss, hideg levegő csapja meg az arcomat, de a szemembe rögtön éles fájdalom nyilall az erős napsütéstől.
Aztán valaki elállja előlem a napot.
– Helló, Leonard!
A mély hangra óvatosan kinyitom csípő, égető szememet. A dohányfüstre se lett volna szükségem az éjjel… Kissé homályos még a látásom, ezért meg is törlöm a pólóm ujjával. Egy szürke öltönyös alak áll előttem barna bőr aktatáskával. Ovális fejű, kopaszodó, nagy kerek szemüveglencsékkel.
– Öhm… helló! – köszöntöm az ajtóba kapaszkodva. Túlságosan jól öltözött ahhoz, hogy házaló legyen. – Honnan tudja a nevemet?
– Gordon Waterstone vagyok, a nagybácsikád, Leonard C. Hall ügyvédje. – Az ujján pecsétgyűrű csillan meg. Bizonytalanul ugyan, de megrázom a kezét.
– Leo bácsi? Akiről a nevemet kaptam? – rökönyödök meg. – Már vagy tíz éve nem hallottam felőle…
– Igen. Nos… – Az alak köhint egyet, majd elmosolyodik: – Sok volt a munkája, de mindig gondolt rád. Szabad lesz? – mutat a nappali irányába.
Átfut az agyamon, hogy fel kéne hívni Anyát, mert ez a tag simán hazudhat, de elutazott egy konferenciára, és meghagyta, hogy csak akkor hívjam, ha életbevágó. Apát is megcsörgethetném, viszont mivel horgászni ment a Heders-tóhoz, nincs térerő a közelében. Ilyen esetben Mabel nénihez kéne fordulnom, aki az utca végén lakik, de az holtbiztos, hogy nem fogok szólni neki. Főleg, hogy szétcsaptuk a haverokkal este a házat, és még nem takarítottam ki a családi ünneplésre. Meg milyen az már, hogy most lettem tizennyolc, aztán rögtön hozzá futok, ha van valami…
– I-igen – állok félre az ajtóból, hogy beengedjem a pasast, de inkább az ebédlőasztalhoz vezetem, mert a kanapét elfoglalják az üres pizzás- és sörösdobozok, a dohányzóasztalon pedig csikkek és a Chloe által sütött csokitorta maradványai. Nagyon hívogató, de nem tudnék enni belőle. A sav viharos tengerként háborog a gyomromban.
Leülünk, de az ügyvéd pár percig szomorúan tördeli az ujjait, nem mond semmit. Végül én töröm meg a csendet:
– Szóval, Leo bácsi gondolt rám? – Ha szülinapi ajándékot is küldött, akkor már megérte beengednem a pasast. Remélem, pénz, mert nagyon nagy hasznát venném egy kocsinak.
Bánatos mosoly jelenik meg az arcán.
– Sajnálom, Leonard, hogy tőlem kell megtudnod, hogy a nagytiszteletű Leonard C. Hall tegnap este meghalt.
– Hogy mi? – És mit jelent az, hogy nagytiszteletű?
– Tudom, hogy ez most hirtelen ért – folytatja –, de egy órát se vesztegethetünk el. Mint a végrendeletének törvényes…
– Várjon! – szakítom félbe. – Hogy érti azt, hogy nem vesztegethetünk el?
– A végrendeletben foglaltak szerint – veszi az ölébe a táskáját, és kinyitja – a halál beálltát követő huszonnégy órán belül fel kell keresnem az örököst, és át kell adnom neki a hivatalos papírok mellett a kaszát is. Remélem, nem gond, hogy a kocsiban hagytam. Kicsit nagy, és tudod… – kuncogva széttárja a két karját, úgy mutatja mekkora.
– Mi a fészkes fenét beszél? – hőkölök hátra a széken ülve. – Milyen kaszát?
Sóhajt egy nagyot, erre nekem leginkább még levegőre lenne szükségem, mert egy csepp oxigén sincs a helyiségben. Vajon hallucinálok? Esküszöm, többet nem szívok semmit! Egy egészen kicsit se.
– Ó, számíthattam volna rá, hogy semmit sem tudsz… – korholja magát. – Elnézést, Leonard! Vagyis Leo.
Hunyorogva méregetem:
– A Leonard jó lesz.
– Rendben – húzza széles vigyorra a száját. Mi a francért ilyen kedves? – Nos, a bácsikád munkája meglehetősen szokatlan szakma, mondhatni egyedülálló. Páratlan. Speciális. Ő volt a Kaszás.
– Mi a tök! – nevetek fel hangosan. – Maga mit szívott?
– Leo C. Hall volt a Kaszás. A Halál, ha úgy tetszik. Vagy más néven az Arató.
– Ez valami rossz vicc, haver? Hol a kandikamera? – nézek szét a lakásban röhögve, mintha bármelyik pillanatban előugrana a sarkokból egy-egy kamerás, de közben borsódzik a hátam.
A fickó nem szól semmit, csak kivesz a táskájából egy dokumentumot, és elém teszi. Hófehér, apró hangyabetűkkel.
– Ez a munkaköri leírásod. Kérlek, minden lapot írj alá az utolsó sor alatt, az oldalszám fölött. – Elém tesz egy kék tollat az ügyvédi irodája feliratával – Waterstone&Bunson –, és még az ujjával is megmutatja, hova kéri a nevemet. Honnan a büdös életből veszi, hogy bármit is aláírok neki? Nem megyek jelmezbálba…
– Maga meg van huzatva! – förmedek rá. – Tűnjön innen!
Csalódottan sóhajt.
– Akkor nagy baj lesz, Leonard.
– Ez most fenyegetés akar lenni? – A fülemben dobol a vér, a kezem ökölbe szorul, az erek kidagadnak az alkaromon. A gyomrom még mindig háborog, de ebben a pillanatban elég jól érzem magam ahhoz, hogy ha kell, kipenderítsem a félbolondot.
– Nem, csak egy jószándékú figyelmeztetés. – A zsebébe nyúl, kihúz egy névjegykártyát, és a munkaköri leírásnak nevezett papírra teszi. Túlságosan is nyugodt. Baromi jó színész a fickó. – Ha meggondolnád magad, vagy kérdésed van, bármikor hívhatsz.
Feláll a székről, és a táskájával együtt távozik. Az ajtó csukódása után még egyszer megnézem a névjegykártyát, de aztán visszadobom a papír mellé, és otthagyom az egészet a francba.
Kaszás, meg Halál, meg Arató… Én nem tudom, mi volt Leo bácsi, de az biztos, hogy nem volt komplett.
(Folytatás következik hold hívószó alatt.)