Mr. Smith a kedvenc tanárunk. Érthetően magyaráz, humoros megjegyzéseket tesz, és óra után mindig van hozzánk egy-két bátorító szava. Sose fegyelmez, csak visszafogottan terelget minket, és értésünkre adja, hogy a világ több, mint amit a bentlakásos iskola falain belül érzékelünk.
Több, mint a hideg vaságyak, a semmilyen ízű ételek, a kopott tanulópadok.
Pontosan ezért szeretek segíteni neki szerda délutánonként visszahordani a hatalmas kéziszótár-tornyokat az irodájába.
– Új könyvek is jöttek, Hubert – rendezgeti az asztalát, amikor a lábammal megmozdítom a félig nyitott diófa szekrény ajtaját, hogy kinyíljon. – Ha nem fér be minden, akkor inkább az újakból tegyél át párat a könyvespolcra.
Válaszképpen hümmögök, és úgy teszek, ahogy mondja. Négy nagyobb nyelvtankönyvnek már nem találok sehol sem helyet, ezért átviszem őket a szoba túlsó felébe. Az öreg, itt-ott hullámos padló nyikorog a talpam alatt, így köszönt engem.
A Shakespeare kötetek mellett van még egy kis rés az újaknak, de ahogy oda nyúlok, megremeg a kezem. Nem bírok nyelni, sóbálvánnyá dermedtem. Képtelen vagyok nem belenézni a koponya üres szemgödrébe, és elképzelni, hogy valahol a száraz bőröm és a nagyobb kihívásokra váró izmaim alatt ott van az én csontom is. A testemnek fontos része, csakúgy mint a szerveimet alkotó szén, oxigén és hidrogén.
Nem is itt kéne lennie, hanem a falra szerelt vitrinben az íróasztal mögött…
Amikor a Hamletet tanultuk, Mr. Smith minden órára behozta, én pedig a hányingerrel küszködtem. Esélytelen volt, hogy rendesen lejegyezzem a tananyagot. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha már nem leszek, a bőröm összetöpörödik, a szerveimet bűzös gázok feszítik szét, azán lassan lemállik rólam minden az izmaimmal együtt, és csak a csont marad. Egy idő után meg az sem. Győzködtem magamat, hogy műanyag, amit Mr. Smith a tanári asztal közepére tett, hogy mindenki jól lássa, meg szándékosan barnították be kicsit, a fogai a hatásosság kedvéért hiányosak. A tetején lévő jókora repedés látványa azonban nem engedte, hogy higgyek magamnak.
– Ne félj Johnnytól, nem harap! – lép mellém Mr. Smith. A nevetésétől ezúttal megborzongok, holott korábban olyan nagyon szerettem vele és a többiekkel együtt kacagni a viccein.
– Va-van ne-neve is? – hebegek-habogok.
– Persze. – Mr. Smith szája félmosolyra húzódik, amitől az arcán lévő bajusz jobbra húzódik. A koponyáért nyúl, és gondosan a könyvekhez igazítja. – Minden embert elneveznek, amikor megszületik, nem?
A gyomrom liftezik a szívem és a beleim között.
– D-de – dadogok. – Ez valódi?
– Természetesen igen – bólint büszkén Mr. Smith. – Johnny a testvérem volt.
Szavai hideg vízként zúdulnak a nyakamba, az egész testem összerándul. Érzem, ahogy a bőröm és az izmaim összekeményednek, mintha nem akarnák elereszteni egymást – pont úgy, ahogy én sem akarom, hogy egyszer majd leváljanak a csontomról.
Soha nem akarok meghalni! Soha nem fogok meghalni! Még ha ezért nagy árat kell is fizetnem.
A tanár letörli a koponyáról a port, mintha csak egy gyerek fejét simogatná meg. Ha jobban megfigyelem, kisebb is, mint a Shakespeare szonettjeit tartalmazó illusztrált kötetecske.
– Hogyan halt meg? – csúszik ki a számon a kérdés.
– Baleset érte – feleli Mr. Smith. – Egy végzetes baleset.
Egy apró nevetést hallat, nekem pedig feláll a szőr a tarkómon tőle. Egyszerre hasogat a bénító fájdalom, a gyász az ismeretlen iránt, és önt el a hamis magabiztosság, hogy velem aztán ilyesmi soha nem eshet meg.
Én ítéletnapig fogok élni.
És még azután is.