Ne merészkedj a holtághoz, de legfőképp ne kutakodj az iszapban ott, ahol alacsony a víz, mert megjárod!
Egy Bence nevű fiú is azt hitte, hogy kincset talált. Már az ősz derekán járt az idő, de még mindig langymeleg volt, így csak egy vékony dzsekit viselt a srác, könyékig feltűrve az ujja, nehogy sáros legyen, és az édesanyja megszidja érte. Kagylókat, lapos köveket gyűjtött, néha még pénzérmét is talált. Azon a napon egy kristály akadt a kezébe. Áttetsző, éles szélű, csillogó volt. Szívből örült neki, és hazavitte, hogy az íróasztalán sorakozó kavicsok éke legyen.
Azon az estén, amikor a követ simogatva nyugovóra tért, különös álmot látott. Egy arctalan gyerek állt a parton, és azt suttogta, „az enyém”.
Bence ettől nagyon megijedt. Másnap reggel kivitte a kertbe a kristályt, elásta az egyre kopárabb orgonabokrok tövében, és úgy ment az iskolába. A napja jól telt, és kivételesen hazafelé nem ment le az ösvényen a holtághoz.
Éjjel aztán megint azt álmodta, hogy az arctalan fiú suttogja:
– Az enyém. – Az íróasztalán volt a kristály, koszosan, földesen, és izzott, akár egy darab parázs.
Másnap bemondta a rádió, hogy egy tizenöt éves fiú holttestét találták meg a holtágnál az iszapba nyomva. Az arcát szétverték, a ruháját ismeretlen éles tárggyal szaggatták meg. A helyi rendőr felismerte Bence dzsekijét.
Amikor a fiú anyukája hónapokkal később a szobáját rendezgette, talált egy szép kristályt. Emlékezett rá, hogy Bence mennyire örült a különlegességnek. Úgy döntött, elmegy a holtághoz, ahol megtalálták a gyermekét, és a vízbe dobta a követ. Hazafelé hallott egy suttogó hangot, ami azt mondta, „az enyém”, de aztán megnyugtatta magát, hogy csak a szél fütyül a fák között.
Akár igaz a történet, akár nem, inkább ne merészkedj a holtághoz, de legfőképp ne kutakodj az iszapban…