A kanapén ülünk a nappaliban. Közelebb hajolok Klauhoz, és megcsókolom. Az ajka puha, cseresznyeillatú és -ízű a szájfénytől. Nem tudom, minek keni magára, amikor úgyse marad fent fél percnél tovább…
De végre kettesben vagyunk.
A lakás csendes, csak a lélegzetvételét hallom, meg a saját dübörgő szívverésemet. Hosszú ujjaival a hajamba túr, mire jóleső borzongás fut le a gerincemen. Végigsimítok a combján, a tenyeremet kellemesen dörzsöli a farmerja, de amikor elérek a csípőjéig, megszakítja a csókot, és felnevet:
– Van időnk bőven. Nem kell sietni.
Könnyű azt mondani. Megfogom a derekánál, és az ölembe ültetem. Most, hogy szemtől szemben van velem, jobban szemügyre tudom venni a sokat ígérő dekoltázsát, a selymes bőrét, és a füle mögött a tarkójára kunkorodó göndör hajszálakat. Megfogom a formás fenekét, és annyira közel húzom magamhoz, hogy könnyedén bele tudjak csókolni a vékony nyakába.
Mindössze egy pillanatra nézek fel, de rögtön megakad a tekintetem a vitrinben ülő porcelánbabán. Az arca természetellenesen kerek, élénk rózsaszín színek játszanak rajta, fehér-pöttyös ruháját megsárgította az idő múlása. Valószínűleg az anyjáé. Csak egy dísz, nyugtatom magamat, miközben Klau lenge blúza alá nyúlok, és elindulok felfelé az oldalán. Az érintésemtől azonnal libabőrös lesz.
A baba üveges szeme ekkor rám néz. Lefagyok. Az ajkam elválik Klau bőrétől, az izmaim megfeszülnek, a kezem visszakozik, és rámarkol a csípőjére.
– Valami baj van? – dől egy kicsit hátra Klau, de nem ereszti el a vállamat. Csak képzelődtem. Nem hagyhatom, hogy egy képzelgés elrontsa a napunkat.
– Nem, semmi – felelem, és visszahúzom magamhoz.
A kezem újra útnak indul, és már a melltartójánál jár, amikor a válla felett elnézve megint összefonódik a tekintetem a babáéval. És az ezúttal elmosolyodik. Gonoszul, élvezettel húzza el a száját, és azt üzeni, hogy tudom, mire készülsz.
A gyomrom összerándul, remegve ejtem le a karom a kanapéra.
– Mi az? – Klau döbbenten néz rám.
– Menjünk át a másik szobába – javaslom. Bár látszik rajta, hogy furcsállja a kérést, de bólint.
Mielőtt kimegyünk a nappaliból, visszanézek a vitrinre. A baba már nemcsak mosolyog, hanem a szája körül apró fekete repedések jelentek meg. Konkrétan nevet rajtam. Mintha azt akarná, hogy jól felsüljek Klau előtt… Én meg bolond lennék, ha hagynám.