Először csak egy sötét folt volt a folyosó végén, a két ajtó között egy üres sarokban, egy formátlan paca a világos falon. Ha valaki elment volna mellette, és észreveszi, megjegyezhette volna, hogy lám, penészedik a sarok. Hívott volna egy takarítót, aki öt perc próbálkozás után kijelentette volna, hogy ide már festő kell, nem Szavó, a gondnok meg, hogy ellenőrizze a takarítót, arra járt volna, és ha unalmában feltekint, megjegyezte volna, hogy új neoncső kell, de nem tett volna semmit, mert mire a elfordult volna a folyosó végén, ki is ment volna a fejéből.
Így a sötét folt maradt.
Időnként mélyült az árnyalata, és egyre határozottabb körvonalakat húzott maga köré. Nőtt és erősödött, míg el nem érte az egyik, majd a másik ajtófélfát. Egy korai estén aztán, amikor a sokáig dolgozatokat javító tanár – mindig ugyanaz – végigment kopogós cipőjével a kövezett folyosón, a neon is kiégett.
A folt pedig megindult.
Csak a rácsos ablakokon beszüremkedő holdfény volt a tanúja az útnak, amit megtett. Először a repedezett plafonra kúszott fel, majd az évtizedek óta a falon porosodó tablók között lavírozott el, míg el nem érte a lépcsőfordulót. Dönthetett, hogy le vagy fel. Végül az emeletet választotta, és egészen a tetőtéri könyvtárig osont a kongó ürességben, a vastagon rátelepedő csendben.
És ott vert tábort magának.
Egy üres sarokban, két roskadásig megrakott polc között, ahol ismét egy formátlan, de meglehetősen nagy paca lehetett a világos falon, amikor pedig reggel megérkezett a könyvtáros, még a villódzó neonfényt is megkapta. Aztán a könyvtáros körbejárt, észrevette, megjegyezte, hogy lám, penészedik a sarok. Hívott egy takarítót, aki öt perc próbálkozás után kijelentette, hogy ide már festő kell, nem Szavó, a gondnok meg…