(Ha érdekel, hová tűnhetett a temető hívószó alatt írt történetben eltűnt Simi, akkor olvasd el ezt a részletet.)
Óvatos léptekkel haladt a sárszagú, víztócsákkal teli járatban. Simi ki akart jutni. Mindenáron. A bokája környékén feszültek az inak, a térdkalácsa sajgott, de volt benne annyi erő, hogy apránként haladjon. Jó nagyot esett, amikor egy nagy kéz belökte a sötétségbe, a végtelen semmibe. Még a vékony farmerdzsekije is csupa sár lett, a tenyerét meg felhorzsolta valami kemény.
Csak a kezében tartott faggyúgyertya fénye mutatta pislákolva az utat. A füstös, orrfacsaró avas szagot képtelen volt megszokni. Mint amikor ég a bőr… Ugyan ki használ ilyet? Az is furcsa, hogy az a valaki ott hagyta neki meggyújtva, majd rázárta a nehéz vasajtót, amit Simi ütött, minden erejével rúgott, de az nem nyílt ki. Várt egy darabig – bár nem tudta, meddig, mert az órája betörött az eséskor –, hátha megesik fogvatartója szíve rajta, a csend pedig elhozza a szabadulás lehetőségét, de nem történt semmi.
A gyertya pedig égett.
Fogyott, olvadt a rézedényen, apró lángja lengedezett attól az enyhe fuvallattól, ami a mélységből jött, Simiben pedig nőtt a félelem, hogy ha elalszik vagy elfogy, ráborul a sötétség, és örökre elveszett.
Márpedig azt nem hagyhatta. Ha van légmozgás, van kijárat is.
Grétára gondolt, és arra, hogy a lány mindig bizonnyal aggódik miatta, szólt már a szüleinek, és a fél rokonság a keresésére indult. Az öreg Simon meg minden, a kapuja előtt elhaladónak elmondja, hogy az unokája eltűnt, nem látták-e.
De senki sem látta Simit aznap. Egyedül indult el a temetőbe, az úton senkivel sem találkozott, és a kápolna mellett is csak a fekete varjak figyeltél őt.
Ekkor a büdös viasz rácsöppent az egyik ujjára, erre hangosan felkiáltott, a hevenyészett gyertyatartó pedig megremegett a kezében. A láng majdnem kialudt, a szíve talán meg is állt egy pillanatra. Ne, kérlek, ne!, ordított legbelül, mert a rémülettől nem jött ki hang a torkán, annyira vágyott arra, hogy kiszabaduljon a földbe vájt, faoszlopokkal megtámogatott járatból. A levegő nehéz volt, és egyre párásabb, ami aggódalommal töltötte el. Mi lesz vele a fény nélkül? Mi lesz Grétával nélküle?
Beugrott neki Koni arca, ahogy a lányt nézi. A szabad keze ökölbe szorult, a fogai összekoccantak, az állkapcsa megfeszült. Legszívesebben megütötte volna a fiút, rátaposott volna a pótszemüvegére, de még a cuccait is szétszórta volna a nedves avaron. Nevetett volna rajta, amiért akár csak egy pillanatra is elhitte, hogy egy olyan lánynak, mint Gréta, tetszhet.
Azóta nem tartotta a barátjának, bár igyekezett megjátszani. És soha többé nem is lesz az, mert Gréta csak Simié.
Konit pedig vigye el az ördög…