Novellák

Tizennyolc lettem.

És a születésnapi bulimon szétcsaptam magamat. Annyira, hogy amikor az ajtón kopogtatnak, úgy érzem, mintha valaki légkalapáccsal verné a fejemet, a halántékom lüktetése pedig kótyagossá tesz. A lépcsőkorlátba és a bútorokban kapaszkodva vánszorgok el a bejárati ajtóhoz, a világ forog velem, de végül sikerül megállnom a lábamon. Túl sok töményet ittam… A gyomrom ég, a sav folyamatosan fel-feltolakszik a torkomig, de igyekszem visszanyelni. A kopogás egyre kimértebb, hangosabb – türelmetlenebb.

– Megyek már! – szólok rekedt hangon. Remegve fordítom el a kulcsot, és kitárom az ajtót. Friss, hideg levegő csapja meg az arcomat, de a szemembe rögtön éles fájdalom nyilall az erős napsütéstől.

Aztán valaki elállja előlem a napot.

– Helló, Leonard!

A mély hangra óvatosan kinyitom csípő, égető szememet. A dohányfüstre se lett volna szükségem az éjjel… Kissé homályos még a látásom, ezért meg is törlöm a pólóm ujjával. Egy szürke öltönyös alak áll előttem barna bőr aktatáskával. Ovális fejű, kopaszodó, nagy kerek szemüveglencsékkel.

– Öhm… helló! – köszöntöm az ajtóba kapaszkodva. Túlságosan jól öltözött ahhoz, hogy házaló legyen. – Honnan tudja a nevemet?

– Gordon Waterstone vagyok, a nagybácsikád, Leonard C. Hall ügyvédje. – Az ujján pecsétgyűrű csillan meg. Bizonytalanul ugyan, de megrázom a kezét.

– Leo bácsi? Akiről a nevemet kaptam? – rökönyödök meg. – Már vagy tíz éve nem hallottam felőle…

– Igen. Nos… – Az alak köhint egyet, majd elmosolyodik: – Sok volt a munkája, de mindig gondolt rád. Szabad lesz? – mutat a nappali irányába.

Átfut az agyamon, hogy fel kéne hívni Anyát, mert ez a tag simán hazudhat, de elutazott egy konferenciára, és meghagyta, hogy csak akkor hívjam, ha életbevágó. Apát is megcsörgethetném, viszont mivel horgászni ment a Heders-tóhoz, nincs térerő a közelében. Ilyen esetben Mabel nénihez kéne fordulnom, aki az utca végén lakik, de az holtbiztos, hogy nem fogok szólni neki. Főleg, hogy szétcsaptuk a haverokkal este a házat, és még nem takarítottam ki a családi ünneplésre. Meg milyen az már, hogy most lettem tizennyolc, aztán rögtön hozzá futok, ha van valami…

– I-igen – állok félre az ajtóból, hogy beengedjem a pasast, de inkább az ebédlőasztalhoz vezetem, mert a kanapét elfoglalják az üres pizzás- és sörösdobozok, a dohányzóasztalon pedig csikkek és a Chloe által sütött csokitorta maradványai. Nagyon hívogató, de nem tudnék enni belőle. A sav viharos tengerként háborog a gyomromban.

Leülünk, de az ügyvéd pár percig szomorúan tördeli az ujjait, nem mond semmit. Végül én töröm meg a csendet:

– Szóval, Leo bácsi gondolt rám? – Ha szülinapi ajándékot is küldött, akkor már megérte beengednem a pasast. Remélem, pénz, mert nagyon nagy hasznát venném egy kocsinak.

Bánatos mosoly jelenik meg az arcán.

– Sajnálom, Leonard, hogy tőlem kell megtudnod, hogy a nagytiszteletű Leonard C. Hall tegnap este meghalt.

– Hogy mi? – És mit jelent az, hogy nagytiszteletű?

– Tudom, hogy ez most hirtelen ért – folytatja –, de egy órát se vesztegethetünk el. Mint a végrendeletének törvényes…

– Várjon! – szakítom félbe. – Hogy érti azt, hogy nem vesztegethetünk el?

– A végrendeletben foglaltak szerint – veszi az ölébe a táskáját, és kinyitja – a halál beálltát követő huszonnégy órán belül fel kell keresnem az örököst, és át kell adnom neki a hivatalos papírok mellett a kaszát is. Remélem, nem gond, hogy a kocsiban hagytam. Kicsit nagy, és tudod… – kuncogva széttárja a két karját, úgy mutatja mekkora.

– Mi a fészkes fenét beszél? – hőkölök hátra a széken ülve. – Milyen kaszát?

Sóhajt egy nagyot, erre nekem leginkább még levegőre lenne szükségem, mert egy csepp oxigén sincs a helyiségben. Vajon hallucinálok? Esküszöm, többet nem szívok semmit! Egy egészen kicsit se.

– Ó, számíthattam volna rá, hogy semmit sem tudsz… – korholja magát. – Elnézést, Leonard! Vagyis Leo.

Hunyorogva méregetem:

– A Leonard jó lesz.

– Rendben – húzza széles vigyorra a száját. Mi a francért ilyen kedves? – Nos, a bácsikád munkája meglehetősen szokatlan szakma, mondhatni egyedülálló. Páratlan. Speciális. Ő volt a Kaszás.

– Mi a tök! – nevetek fel hangosan. – Maga mit szívott?

– Leo C. Hall volt a Kaszás. A Halál, ha úgy tetszik. Vagy más néven az Arató.

– Ez valami rossz vicc, haver? Hol a kandikamera? – nézek szét a lakásban röhögve, mintha bármelyik pillanatban előugrana a sarkokból egy-egy kamerás, de közben borsódzik a hátam.

A fickó nem szól semmit, csak kivesz a táskájából egy dokumentumot, és elém teszi. Hófehér, apró hangyabetűkkel.

– Ez a munkaköri leírásod. Kérlek, minden lapot írj alá az utolsó sor alatt, az oldalszám fölött. – Elém tesz egy kék tollat az ügyvédi irodája feliratával – Waterstone&Bunson –, és még az ujjával is megmutatja, hova kéri a nevemet. Honnan a büdös életből veszi, hogy bármit is aláírok neki? Nem megyek jelmezbálba…

– Maga meg van huzatva! – förmedek rá. – Tűnjön innen!

Csalódottan sóhajt.

– Akkor nagy baj lesz, Leonard.

– Ez most fenyegetés akar lenni? – A fülemben dobol a vér, a kezem ökölbe szorul, az erek kidagadnak az alkaromon. A gyomrom még mindig háborog, de ebben a pillanatban elég jól érzem magam ahhoz, hogy ha kell, kipenderítsem a félbolondot.

– Nem, csak egy jószándékú figyelmeztetés. – A zsebébe nyúl, kihúz egy névjegykártyát, és a munkaköri leírásnak nevezett papírra teszi. Túlságosan is nyugodt. Baromi jó színész a fickó. – Ha meggondolnád magad, vagy kérdésed van, bármikor hívhatsz.

Feláll a székről, és a táskájával együtt távozik. Az ajtó csukódása után még egyszer megnézem a névjegykártyát, de aztán visszadobom a papír mellé, és otthagyom az egészet a francba.

Kaszás, meg Halál, meg Arató… Én nem tudom, mi volt Leo bácsi, de az biztos, hogy nem volt komplett.

(Folytatás következik hold hívószó alatt.)

Mr. Smith a kedvenc tanárunk. Érthetően magyaráz, humoros megjegyzéseket tesz, és óra után mindig van hozzánk egy-két bátorító szava. Sose fegyelmez, csak visszafogottan terelget minket, és értésünkre adja, hogy a világ több, mint amit a bentlakásos iskola falain belül érzékelünk.

Több, mint a hideg vaságyak, a semmilyen ízű ételek, a kopott tanulópadok.

Pontosan ezért szeretek segíteni neki szerda délutánonként visszahordani a hatalmas kéziszótár-tornyokat az irodájába.

– Új könyvek is jöttek, Hubert – rendezgeti az asztalát, amikor a lábammal megmozdítom a félig nyitott diófa szekrény ajtaját, hogy kinyíljon. – Ha nem fér be minden, akkor inkább az újakból tegyél át párat a könyvespolcra.

Válaszképpen hümmögök, és úgy teszek, ahogy mondja. Négy nagyobb nyelvtankönyvnek már nem találok sehol sem helyet, ezért átviszem őket a szoba túlsó felébe. Az öreg, itt-ott hullámos padló nyikorog a talpam alatt, így köszönt engem.

A Shakespeare kötetek mellett van még egy kis rés az újaknak, de ahogy oda nyúlok, megremeg a kezem. Nem bírok nyelni, sóbálvánnyá dermedtem. Képtelen vagyok nem belenézni a koponya üres szemgödrébe, és elképzelni, hogy valahol a száraz bőröm és a nagyobb kihívásokra váró izmaim alatt ott van az én csontom is. A testemnek fontos része, csakúgy mint a szerveimet alkotó szén, oxigén és hidrogén.

Nem is itt kéne lennie, hanem a falra szerelt vitrinben az íróasztal mögött…

Amikor a Hamletet tanultuk, Mr. Smith minden órára behozta, én pedig a hányingerrel küszködtem. Esélytelen volt, hogy rendesen lejegyezzem a tananyagot. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha már nem leszek, a bőröm összetöpörödik, a szerveimet bűzös gázok feszítik szét, azán lassan lemállik rólam minden az izmaimmal együtt, és csak a csont marad. Egy idő után meg az sem. Győzködtem magamat, hogy műanyag, amit Mr. Smith a tanári asztal közepére tett, hogy mindenki jól lássa, meg szándékosan barnították be kicsit, a fogai a hatásosság kedvéért hiányosak. A tetején lévő jókora repedés látványa azonban nem engedte, hogy higgyek magamnak.

– Ne félj Johnnytól, nem harap! – lép mellém Mr. Smith. A nevetésétől ezúttal megborzongok, holott korábban olyan nagyon szerettem vele és a többiekkel együtt kacagni a viccein.

– Va-van ne-neve is? – hebegek-habogok.

– Persze. – Mr. Smith szája félmosolyra húzódik, amitől az arcán lévő bajusz jobbra húzódik. A koponyáért nyúl, és gondosan a könyvekhez igazítja. – Minden embert elneveznek, amikor megszületik, nem?

A gyomrom liftezik a szívem és a beleim között.

– D-de – dadogok. – Ez valódi?

– Természetesen igen – bólint büszkén Mr. Smith. – Johnny a testvérem volt.

Szavai hideg vízként zúdulnak a nyakamba, az egész testem összerándul. Érzem, ahogy a bőröm és az izmaim összekeményednek, mintha nem akarnák elereszteni egymást – pont úgy, ahogy én sem akarom, hogy egyszer majd leváljanak a csontomról.

Soha nem akarok meghalni! Soha nem fogok meghalni! Még ha ezért nagy árat kell is fizetnem.

A tanár letörli a koponyáról a port, mintha csak egy gyerek fejét simogatná meg. Ha jobban megfigyelem, kisebb is, mint a Shakespeare szonettjeit tartalmazó illusztrált kötetecske.

– Hogyan halt meg? – csúszik ki a számon a kérdés.

– Baleset érte – feleli Mr. Smith. – Egy végzetes baleset.

Egy apró nevetést hallat, nekem pedig feláll a szőr a tarkómon tőle. Egyszerre hasogat a bénító fájdalom, a gyász az ismeretlen iránt, és önt el a hamis magabiztosság, hogy velem aztán ilyesmi soha nem eshet meg.

Én ítéletnapig fogok élni.

És még azután is.

A kopár dombon álló templom bejárata annyira kicsit volt, hogy le kellett hajolnom, mert különben bevertem volna a fejemet, lévén két méter magas. Odabent kopott fapadok, dohos szőnyegek és viaszgyertyák szagának ismerős egyvelege csapta meg az orromat. Furcsán otthonos, bizsergető.

A református templom egyszerűsége lenyűgözött, ritkán jártam ilyen helyen. Az alig négyszáz lelket számláló faluban a többség a főtéren álló, csúcsos tornyú katolikus templomba járt – én is –, ebbe azonban alig két tucat hívő. Pont ezért volt alkalmas arra, hogy itt alakítsák ki a titkos alagútba vezető lejáratot: a heti egy órás istentiszteleten kívül nem járt ide senki.

Már csak azt kellett kitalálnom, hogy hol lehet.

Lassan haladtam a padok között, az új csizmám csikorgott a kikoptatott szőnyegen. A hideg levegő bekúszott a kabátom alá, végigszántott a hátamon, meg is mozgattam a karom és a lapockáimat, de csak óvatosan, nehogy szétszakadjon rajtam a kabát. Mivel a gyertyák nem égtek, a fehérre meszelt falak is szürkeségbe borultak, a kicsi ablakokon át kevés fény jutott be. Megbántam, hogy nem hoztam magammal zseblámpát.

Minden apró részletre próbáltam figyelni: két sor között nagyobb a távolság, a túlsó falnál üres bemélyedés, a szószék alatt lakattal lezárt ajtó. A csontjaimban éreztem, hogy nem az, mert túlságosan egyértelmű, a démonok pedig nem szokták ennyire szem előtt hagyni a dolgaikat. Pont ezért jól lehet velük hideg-meleget játszani. Már ha van kedvük hozzá…

A kétszemélyes asztalnak beillő oltár – akarom mondani, az Úr asztala – körül viszont más volt a kövezet. Az egész templomban világosszürke, ott azonban sárgásbarna. Vajon csak a helyét jelölték ki, vagy ez több, mint aminek látszik?

Odamegyek, megtámaszkodok rajta, és kissé eltolom. A széle beleváj a tenyerembe, ujjbegyeim a friss lakkrétegre tapadnak. A tömör fa elmozdult, de nem eléggé, hiába feszítettem az izmaimat. A kövön lévő hajszálrepedések azonban árulkodóak voltak. Letérdeltem, és megérintettem őket. Furcsa melegséget éreztem, mintha alulról fűtötték volna. A ruharéteg alatt a tollaim megrezzentek.

A lélegzetem egy pillanatra elakadt, a gyomromba csomó költözött.

Ez az átjáró!

Teljes erőből nekirugaszkodtam az oltárnak, majd nyomtam, ahogy csak bírtam. A fájós térdem kattant is egyet. Mindössze egy méterrel sikerült arrébb taszítani, de ennyi is elég volt, hogy farkasszemet nézzek a sötét mélységgel, a tátongó lyukkal, az ismeretlennel.

Fogalmam sem volt, mi vár odalent. Nem is álltam rá készen.

Mégis mennem kellett.

Mert én voltam az egyetlen.

Az utolsó angyal.

1853. London, Anglia

Éles késem vajként vágja ketté a puha húst a díszes porcelántányéron, de ahelyett, hogy ennék belőle, csak még jobban szétnyomom. A felszálló gőz halszagot tol az orromba, rögtön elfintorodok. Ki nem állhatom, ha az apró darabkák összekeverednek a többi étellel, és azonosíthatatlan masszává válnak. Miért kell minden héten ezt ennünk?

– Talán nem ízlik, Rose? – töri meg a csendet Lady Trevelyan. Forróság önti el az arcomat, legszívesebben lecsúsznék a vaskos asztallap alá, hogy ne lásson. Kisgyerekként kezel, pedig már elmúltam tizenöt.– Köszönöm, jól laktam – teszem le a lében megmártózott kést, majd hátradőlök a párna nélküli széken. Éppúgy nyomaszt az ebédlő létére kicsi, gyertyafénnyel alig világított helyiség, mint érkezésünkkor, de nem hagyom magam. Hamarosan úgy is szabadulok.

– Vékony vagy, akár a rigó. Egyél még! – szól rám élesen a nő, mire összerezzenek. Mikor hagy már békén? Pedig a kedvéért minden héten a nyári kék eget idéző selyemruhámat veszem fel, mert állítólag az kiemeli a szememet, kontyomba apró virágba végződő hajtűket, fülembe édesanyám egyik zafír fülbevalóját teszem.

– Késő van, Evelyn – szólal meg mély, dörmögő hangján gyámom, Sir Paul Trevelyan, aki vele szemben foglal helyet a kerek asztalnál. Az ő tányérján is ott maradt a hal javarésze, ami némi elégedettséggel tölt el. Csak jelent valamit, hogy neki sem ízlik…– Legalább a desszertet várd meg, Paul – erősködik az asszony.

A férfi először hezitál, majd megadón bólint. A ház asszonya int az inasnak, aki meglepő gyorsasággal hozza az utolsó fogást. Mintha alig várná, hogy távozzunk… Sokáig azt hittem, én vagyok az oka, de pár alkalom után rájöttem, hogy Sir Paullal van bajuk.

Félnek tőle.

És én is tartok Lady Trevelyantől. Minden egyes itt töltött perc nyugtalanabbá tesz. Vajon mi nem tetszik még neki rajtam? Legutóbb a sápadt bőrömet kifogásolta, előtte pedig a tartásomat. A megjegyzései elől sosincs menekvés. A kényelmetlen szék és a nehéz tölgyfaasztal között örökké bezárva érzem magam, a kristályoktól szikrázó csillár rám akar szakadni, a falakat zsúfolásig betöltő, aranykeretes portrék árgus szemekkel figyelik minden mozdulatomat.

Amíg a csokoládéval bőségesen leöntött gyümölcsös süteményt esszük, Lady Trevelyan folyamatosan beszél. A legtöbbször pletykálkodik Sir Paullal közös ismerőseikről, ezúttal viszont a London utcáin kószáló zsebtolvajokról és erőszaktevőkről panaszkodik. Nem igazán értem, miért, amikor alig teszi ki a lábát a csecsebecséivel teli házából, ha pedig rászánja magát, saját, bársonypárnás hintón utazik, és mindig magával viszi az egyik jól megtermett inasát. Valamiért abban a tudatban él, hogy a napilapokból szerzett tudása felbecsülhetetlen értékű, ám ezúttal valódi aggodalom cseng a hangjában, ami engem is megrémít.– Én mondom neked, jobban tennéd, ha magad is tartanál fenn saját hintót – mondja az asszony, majd bekap egy falat süteményt, és gyorsan megrágja.

– Pénzkidobás volna. Annyit nem használnám – feleli Sir Paul a villájával piszkálva a desszertjét. Ebből sem eszik.

– Rose-ra is gondolnod kéne – sandít a tányéromra Lady Trevelyan, majd kelletlenül elhúzza a száját. Az övé félig tele, az enyém üres. Az utolsó falatot forgatom a számban, alig bírom lenyelni. Ha a halat nem is, az édességet azért szeretem. Ezzel ugyan mi baja?

– Amíg velem van, nincs mitől félteni – feleli gyámom, majd megtörli a száját a szalvétájával. – Késő van, Evelyn, hazamegyünk – jelenti ki, és feláll.

Lady Trevelyan tiltakozásra nyitja a száját, de mivel Sir Paul már az ajtónál jár, nem ellenkezik. Egy határozott kézmozdulattal int nekem, én pedig megkönnyebbülve követem őket. Végre elhagyhatom a házát.

A rövid, formális búcsúzkodást követően, melynek része, hogy megígérjük, jövő héten is eljövünk, pedig egyáltalán nem akarunk, a nő pedig erősen megcsipkedi a kerek arcomat, Sir Paullal kilépünk az éjszakába, a westminsteri Vine Street lámpák fényében úszó köveire. A halszagtól és rosszallástól terhes Trevelyan-ház után jól esik beleszippantani az esőáztatta, ítélkezéstől mentes London levegőjébe.

Belekarolok Sir Paulba, és elindulunk. A cipőm sarka kopog a köveken, ez az egyetlen hang, ami betölti az utcát.

– Csodálom, hogy nincs itt egy bérkocsi se – szólal meg egy kis idő múlva a gyámom. – Máskor összevesznek az emberen, most meg…

– Talán egy utcával arrébb – intek a fejemmel jobbra, mire Sir Paul egyetértően bólint, de nem arra vezet, hanem az ellenkező irányba, egyenesen a Temzéhez.

A fekete égboltot uraló Hold fényétől csillog a lassan hömpölygő víz. Gyönyörű, fenséges látvány, ahogy a lámpák szentjánosbogarakként világítják meg a két partját. Valahogy mégis rettegés kúszik a bőröm alá. Ilyen gyorsan elvonult volna az eső? A házak nagy fekete árnyékként őrzik a folyópartot. Hirtelen megmozdul valami az egyik tetőn, mire rászorítok Sir Paul karjára. Talán egy eltévedt madár vagy macska – nyugtatom magam.

– Gyorsabban – mondja Sir Paul, és hosszúra nyújtja lépteit. Alig bírom tartani vele az iramot, jóformán szaladok mellette. A kabát ujján keresztül is érzem, hogy Sir Paul milyen feszült lett. Már a nyelvem hegyén van a kérdés, amikor váratlanul megtorpan, én pedig majdnem elesek. Gyámom nem mozdul, csak figyel. A szeme a folyópartot kémleli, ami engem is arra késztet, hogy keressek a szememmel valamit.

De mit? Nem hallok, nem látok semmit.

Az ütés a bal fülemnél ér. Megszédülök, rögtön a nedves macskakőre esek. Csak a saját sikoltásomat hallom, aztán Sir Paulét:

– Fuss!

Felnézek, mire a testem fogjuk ejt, lemerevedik. A lélegzetem elakad, a szívem dübörög a mellkasomban: a gyámom tokának egy angyal szegez kést. Álmodom, vagy ez a valóság? A torkomra forr a szó.

– Fuss, ha mondom! – Sir Paul éles hangjára valami megmozdul bennem, és ösztönösen cselekszek. Felpattanok, és szaladni kezdek. A kesztyűm átázott, sáros lett, a ruhám elszakadt, de most csak az érdekel, hogy a dulakodástól minél messzebb kerüljek. Nem látok mást magam előtt, csak a folyót és a házakat. Hova tovább? Két épület között egy szűk sikátort pillantok meg, rögvest befutok.

A kormos falnak vetem a hátam, és levegőért kapkodok. Még mindig érzem az ütés erejét, de fáj a térdem és a jobb karom is.

Mi történik itt?

Még jobban a falhoz simulok, majd kilesek. Ez hihetetlen! Egy valódi angyalt látok. Sudár termete éppen a földön fekvő Sir Paul fölé magasodik, hófehér tollakkal borított szárnyát kitárja, és számomra érthetetlen nyelven beszélni kezd. Mintha imádkozna. Kése megcsillan a holdfényben, mire a számhoz kapom a kezem. Nem sikíthatok, mert rájön, hova bújtam. Mégis segítséget kéne hívnom, de mégis hogyan?

Az angyal keze lendül, mire Sir Paul legyint egyet, a kés pedig kirepül a teremtmény kezéből, pattan kettőt a kövön, majd elnyeli egy sötét zug az egyik ház tövében. Ez meg hogy lehet? Hiszen Sir Paul hozzá se nyúlt a késhez!

Gyámom ekkor teljes erejével veti magát az angyal felé. Korát meghazudtolva, gyermeki fürgeséggel pattan fel. Most mit tegyek?

Könnyek homályosítják el a szemem, a  szám olyan száraz, hogy nyelni sem bírok. Tehetetlenség húzza a lábamat, a döbbenet pedig még jobban a falhoz szegez.  Rávethetném magam az angyalra, de túl kicsi és könnyű vagyok hozzá. Vegyem fel a kést, és próbáljam a kezébe adni, vagy kiáltsak segítségért?

A verekedés hangjai hirtelen elhalnak. A csend szinte pofon vág. Mi van, ha Sir Paul meghalt? Akkor mi lesz velem? Engem is küldenek Gregory után?

Óvatosan kilesek a sikátorból. Látom, ahogy a gyámom felveszi a kést a földről, az angyalhoz lép, letérdel. Talán csak meg akar bizonyosodni róla, hogy eszméletlen az ellenfél. Talán csak tudni akarja, ki ez. A kés megvillan az egyik lámpa fényében, majd Sir Paul megemeli kissé az egyik szárnyat, és elkezdi tőből levágni.

A gyomrom kavarogni kezd, a kezem az ajkam elé kapom. Elfordulok, és mélyeket lélegzek, de a hangokat így sem tudom kizárni a fejemből. Miért ilyen csendes ez az átkozott utca? Ruha szakad, csont törik, mire a falhoz lépek, és öklendezni kezdek. A korábban megevett édesség és a keserű epe marja a számat, a szeme egy pillanatra homályba borul.

– Rose – szólít meg Sir Paul, én pedig erőt véve magamon kiegyenesedek, és a gázlámpa fényére lépek. Próbálok erősnek tűnni, de félek, megint elfog a gyengeség. Gyámom lassan leengedi megfeszült vállait, majd előkap egy zsebkendőt, beletekeri a kést, és elteszi. Szédülök, de próbálom tartani magam. Nem merek közel menni hozzá, de ő sem hív magához. A keze vérben úszik, apró tollpihék borítják. A látványra és a fémes vérszagra megint kavarogni kezd a gyomrom, de már nincs minek távozni belőlem.

A közénk ereszkedett némaság szinte fojtogat. Ordítani szeretnék, jó alaposan megütni, hogy miért tette, és egyáltalán hogyan, de képtelen vagyok. Gregoryra gondolok, és arra, hogy milyen egyszerű volt őt kiiktatni az életünkből.

Sir Paul mozdul elsőként. A testhez lép, felemeli a földről az ázott, sártól szürke angyalszárnyakat, majd egy hajítással a mocskos Temzébe dobja őket. Erősen pislognom kell, hogy a szemem könnybe ne lábadjon. Csak rá számíthatok. Ha ő nem lenne, az utcára kerülnék. Vagy oda, ahova Gregory. Még ha egy csodálatosan szép, de veszélyes teremtményt pusztított is el, le kell nyelnem a könnyeimet, és rá hagyatkoznom. De vajon meddig leszek képes ezt tenni?

A kemény macskakövön fekvő alakra pillantok. Színtelen bőrtömeg, vérző, tehetetlen test, amit itt-ott törött, sáros tollak borítanak. Honnan jött? Mit akart? De legfőképp: miért pont minket támadott meg?

– Menjünk – ragadja meg Sir Paul a karomat, majd magával húz a sikátorba. Hagyom magam, bár a csuklóm fáj a szorításától. Nem bírok az arcára nézni, csak a lépteit figyelem, és hogy tartani tudjam vele az iramot. A vér szaga árad belőle, az én bőrömből meg a rettegésé. Másodpercről másodpercre távolodunk a hátrahagyott testtől, de így is hallom a mögöttünk felharsandó rendőrségi síp hangját, a kiabálásokat. A füsttől koromfekete, de nyirkos házfalak között megállt a levegő. Csak aprókat tudok lélegezni, mintha ezzel ellensúlyozhatnám a cipőm kopogását, a szoknyám susogását. Ugye, nem követnek?  

– Szükségszerű volt – motyogja Sir Paul, amikor kiérünk egy szélesebb, jobban megvilágított utcára. Elcsattog mellettünk egy bérkocsi, mire Sir Paul felemeli a karját, int, és közben suttog valamit. Rögtön felkapom a fejem. Milyen nyelv ez? A hintó azonnal lassítani kezd, majd megáll. Gyorsan odahúz, kinyitja előttem az ajtót, mire reszketve felkapaszkodok. Alig helyezkedünk el az ülésen, már indul is a kocsis. Sir Paul nem mondja meg a férfinak, hová tartunk, de mintha a lovak maguktól tudnák, merre menjenek, melyik sarkon forduljanak le.

Mi folyik itt? Lázasan kutatok az emlékeim között, előfordult-e már hasonló, de nem rémlik. Egész eddig Sir Paul egy teljesen hétköznapi ember volt számomra, de most azt sem tudom, mi. Eszembe jutnak a holdfényben csillogó, hófehér szárnyak. Az ő létezéséről sem tudtam… A rendőrök hisznek majd a szemüknek? Arra, hogy mi lesz szerencsétlen megcsonkított teremtménnyel, nem is merek gondolni. Azt se tudom, lélegzett-e egyáltalán. Ó, Gregory! Ha itt lennél, te tudnád a választ?

– Mi lesz azzal a… – bukik ki belőlem, Sir Paul azonban azonnal rám ripakodik:

– Maradj csendben!

Rögtön elönti az arcom a forróság. Vonásai kemények, szeme villanásából is érzékelem, jobb, ha engedelmeskedek. Zavaromban kinézek a kocsiból, de csak gyanús alakot látok. Sötét foltok a tetőkön, a házfalakon. Lassan dülöngélő emberek, siető léptek a járdán. Egyiknek sincs szárnya, de az árnyékaik egyre hosszabbak és sötétebbek. Pislogok párat, de csak ugyanazt látom.

Alighogy kiszállunk a Trevelyan-ház előtt, és a cipőm a követ érinti, a bérkocsi fizetés nélkül tovább is áll. Kérdőn Sir Paulra nézek, de nem zavartatja magát. Korábbi ráncai kisimulnak, és gyengéden rászorít a kezemre:

– Örülök, hogy nem esett bajod.  

Ahogy átlépem a küszöböt, kissé enyhül a gyomromban a szorítás. Ez egy biztonságos ház. Itt nem történhet baj.

– Vedd le a kalapodat és a kesztyűdet, aztán gyere utánam – szólal meg a hátam mögött Sir Paul, mire végigfut a hátamon a hideg. A világot elzárja tőlünk az ajtó, de a gyámomat tőlem nem.

Eszembe jut, mikét repült ki a kés az angyal kezéből. Biztos, hogy nem képzelődtem. Kiveszem a kalaptűket, és leteszem a kalapomat az egyik asztalkára. A lovak anélkül találtak haza, hogy elhangzott volna az utcánk neve. Lehet, hogy a kocsis ismert minket korábbról? De akkor nyájasan üdvözölt volna némi borravaló reményében, nem gubbaszt viaszszoborként a bakon. Remegő kézzel szabadulok meg a kesztyűmtől, miközben küzdök a bennem viaskodó félelemmel és kíváncsisággal. Tulajdonképpen micsoda Sir Paul?

Óvatosan benyitok a szalonba, ahol gyámom éppen egy pohár italba kortyol bele. Int, hogy kerüljek beljebb, én pedig a biztonság kedvéért a legtávolabbi széket választom. Apró mosoly jelenik meg a szája szegletében, ahogy leteszi a poharat, de nem mond semmit. Csomóba ugrik a gyomrom. Legszívesebben kiordítanám magamból, magyarázatot követelve, mégsem merem. Én ebben a házban sohasem leszek több egy hosszú ideig itt tartózkodó vendégnél. Mi van ha megbűvöl engem is, mint a kocsist? Az angyal véres kése ráadásul még mindig a zsebében lapul. Akaratlanul is oda irányul a tekintetem.

– Kérdésed van, Rose?

Igen. Mi folyik itt?

Megrázom a fejem, és a szőnyegre meredek. Gregory jut eszembe, és az a sok történet, amit előadott nekem arról, hogy több van a világon, mint gondolnám. Egy harcról beszélt, ami soha nem ér véget, és itt zajlik a fejünk felett. Kisgyerekként úgy hallgattam, mint az esti mesét, de nem gondoltam többnek. A bátyám szerint suhanó szárnyakon, bűvölettel vívják, nekünk, egyszerű embereknek pedig fogalmunk sincs róla, mert titkolják előlünk. Volt idő, amikor azt gondoltam, csak szórakoztatni akar, ezért jól ki is nevettem, de aztán elvitték az intézetbe. És akkor minden megváltozott… A bátyám megháborodott, és én csak Sir Paulra számíthattam. Bárcsak itt lennél, Gregory, és megkérdezhetném tőled, igaz volt-e minden!

– Nincs mitől tartanod – töri meg a közénk ült csendet Sir Paul. – Többé nem bánthat senki.

Felnézek rá, éppen egy könyvet vesz fel az asztaláról, majd kinyitja. Nyugodt, kiegyensúlyozott úr látszatát kelti, arcán az öregség és nem a bosszúság ráncaival. Bármennyire szeretném, a csomó nem oldódik bennem.

– Meghalt? – kérdezem remegő hangon.

– Sajnos nem.

A tehetetlen test emlékére könnytől homályosul el a szemem. Én is fekhetnék ott, de Sir Paul tett róla, hogy ne így legyen. Furcsa mód mégsem érzek hálát.

– Ami történt, megtörtént. Jobb lesz elfelejteni – jelenti ki Sir Paul, majd becsukja a könyvet, visszateszi a polcra.

– És ha én meg akarom érteni?

– Nincs mit, Rose – vágja rá gyorsan. – Egy éhes, hajlék nélkül maradt csavargó a pénzemet akarta, de nem kapott mást, csak egy kiadós verést.

A szék karfájába markolok.

– Vérző sebekkel.

Elém lép, farkasszemet nézünk. Feszülten várom, hogy elárulja magát, újra megmutassa a képességét, de csak a zavaróan nyugodt hangját hallatja:

– Szerencsésebb volna törölni az emlékeink közül, hogy még véletlenül se járjunk úgy, mint Gregory, nem igaz?

A csomó a gyomromból a torkomba ugrik, szétfeszíti azt. A körmöm a karfája váj, az izmaim megmerevednek. Sir Paul megfenyeget?

– Bizonyára rémlik, miket szokott régebben a bátyád beszélni magában. Nos, alighanem akkor kezdett el romlani az állapota. Ugye, nem akarod, hogy egy ilyen szörnyű élmény belőled is hasonló tüneteket váltson ki?

Éles késként hasít belém a gondolat, hogy eddigi kényelmes, tudatlan életem Sir Paul házában véget ért.

– Természetesen nem – válaszolok egészen halkan

– Helyes – bólint – Akkor felejtsük el.

Remegő térdekkel állok fel, és az ajtóhoz megyek. A mai naptól fogva Sir Paul nem kezel másként, mint Gregoryt. Többet tudok, mint kellene, és ha nem vigyázok, abból baj lehet.

Már a kilincsen van a kezem, amikor gyámom még utánam szól:

– Ha valaki kérdezősködni kezd, tudod, mit kell mondanod.

– Igen, tudom – felelem, majd elhagyom a szalont, és amilyen gyorsan lehet, a szobámba futok.

(Ez az írás az Angyalszárny és démonszív c. készülő kéziratom részlete. Ha érdekel a hosszabb nyitás, nézd meg a Beleolvasók fület is. Ha pedig az érdekel, túlélte-e az angyal, akkor vár a Széttört világom novella.)

A busz lassan zötyög velem végig a városon. Az állott, büdös szagok miatt csak kicsiket lélegezek, teljesen beleizzadok a vastag kabátomba. Szerencsére jutott ülőhely, de így is csak egy szűk a sofőr mögött, ezért a csordultig töltött bevásárlószatyrot az ölembe fogtam.

Utálom a pénteket.

Amíg az osztálytársaim az utolsó óra után felszabadultan rohannak ki az iskola kapuján, az én vállamat az előttem álló dolgos hétvégi napok nyomják. Most is bevásárlással kezdtem a hatodik óra után. Kenyér, tej, friss zeller és sárgarépa, omlós keksz, bulvármagazin… És még sok más vitéz Homokvári Sebestyénnek, a Magyar Varázslótársaság elnökének listájáról.

Aki a hűbéruram.

Hetedikes korom óta dolgozok neki, mert az apám annak idején az ő apjánál kezdte, a nagyapám meg az ő nagyapjánál, és így tovább… Először apró-cseprő feladatokat adott nekem pénzért, amiből suli után csokit, később új cipőt vehettem magamnak, tizedikre ez már állandó hétvégi munkavégzéssé vált. Nem kevés veszéllyel. Bizony, leégett már párszor a szemöldököm, a többiek meg jól kiröhögtek érte a suliban.

Beletúrok a szatyorba, és kiveszem az eladó által közepesen vastagra szeletelt, és gondosan becsomagolt párizsit, a kedvencét, majd a mellettem húzódó vékony radiátorra teszem.

Remélem, jól megromlik, mire odaérünk…

A zeneszobából lágy zongoraszó szűrődött ki, ugyanaz a dallam, amit minden este játszott. Tam-taram-tam-tam. Remegett a kezem, amikor a pipettát a pohár fölé emeltem, így az első csepp a szélét érte el. Lustán csúszott le az oldalán, sárga csíkot hagyva maga után. A lélegzetemet is visszafojtottam, talán még a szívem is kihagyott egy ütemet.

Ugye, az nem fog számítani? Attól még hatni fog a méreg?

Gyorsan a papírtörlő után kaptam, és óvatosan letöröltem róla. A többi cseppnél már nagyon figyeltem. A tekintetem a borostyánszínű whiskeyvel nézett farkasszemet, miközben újra a pohár fölé emeltem a kezemet.

Egy apró nyomás a műanyag fogón – eggyel kevesebb lélegzetvétel neki. És akkor felszabadulok.

Nem leszek többé a szolgája. Elhagyhatom a kúriát, tanulhatok, élhetem az életem. Talán még szerelmes is leszek. Tam-taram-tam-tam.

A remény belülről csiklandozza a mellkasomat, a szám mosolyra húzódik. Az ajkaim feszülnek, elszoktak ettől a mozdulattól.

Leteszem a pipettát, remegve nyúlok a pohár után. Hamarosan a végére ér, ez az utolsó tétel ebben a házban.

Mindkettőnknek.

A rozsdás fémkapu csikorgó hangja karistolja a füljárataimat, a kezemre lepattogzott festékdarabok ragadnak.

Nem kellene bemennem. Hátranézek, a többiek az utca túlsó végéről figyelnek.

A magasra nőtt fűben kell átgázolnom a félig nyitott ajtóhoz. Minden lépésem nehéz, a zsebemben lévő telefont úgy markolom, mintha biztos támasz volna. Vagy fegyver az ismeretlennel szemben. Ez a ház régóta el van átkozva – tartják a városban. Aki ide belépett, nem jött ki – mondják az öregek. Nekem mégis muszáj.

Átlépve a küszöböt, penész szaga csap meg, facsarja az orromat. Csak egy tárgyra van szükségem. Valamire, amiből elhiszik, hogy végigjártam érte a lakást. De mindent vastagon borít a por, ahogy pedig teszek pár lépést, reccsen alattam az ősöreg fapadló. Itt-ott még hiányzik is belőle.

– Csak egy apróságot viszek el – suttogom, mintha a régmúlt szellemeit akarnám megnyugtatni vele.

Forgolódok, körbenézek. A falról megsárgult, foltos tapéta lóg le, egy szúette könyvespolc összeroskadt a sarokban. Valaha valakinek ez az otthona volt. A hely, ahol megpihent, én pedig betolakodtam ebbe a síri csendbe, magammal hozva a veszett vadként dobogó szívemet, hogy megcsonkítsam az örökkévalóságnak itt hagyott érintetlen világot.

Csak egy apróság. Egy icipici valami, ami elhiteti a többiekkel, hogy…

A felismerés villámként hasít belém: ez róluk szól. A hatalmukról, és arról, hogy miként befolyásolnak engem kedvükre. Miért akarom ennyire, hogy elfogadjanak? Minek nekem az?

A nap besüt a kitörött ablakon át, fénye árnyékot vet a falra: az én remegő alakom.

– Nem félhetek örökké – mondom ki hangosan, de senki sem felel rá. Akkor is el kell engednem, hogy bizonyítani akarjak nekik.

Veszek egy nagy levegőt, és a hátsó ajtóhoz megyek. Nem kell innen semmi, csak én magam, és az a porszemnyi bátorságom, ami most apró bogárként csücsül a vállamon, hogy képes legyek véghez vinni a hirtelen jött ötletet.

Kilépek a kopár, elszáradt bokrokkal és korhadt fákkal teli udvarra, és a kiszáradt pázsiton átvágva elhagyom a telket. Nem érdekelnek a többiek. Higgyék azt, hogy eltűntem, hogy elnyelt a ház. Ijedjenek meg ők, érezzék legalább egy éjszaka erejéig, milyen az, ha valakinek a lehetséges halála a kezükön szárad.

Aztán majd úgyis rájönnek, hogy nincs semmi bajom. De addig nálam van a hatalom.

A távolban tornyosuló szürke viharfelhők és az arcunkat csapkodó hűvös szellő nem tart minket vissza attól, hogy bebarangoljuk Loughton Hill több hektáros kertjét. A virágok illata betölti a párás levegőt, a csipkebogyóbokrok megszaggatják kicsit a ruhámat, amikor pedig Jeremyvel a málnabokrok utolsó termését érleljük be, és szakítjuk le, a kusza ágak sebesre karcolják a kezünket. Mégsem akarok hazamenni, mert ez a kert maga a varázslat.

Jeremy odaadja a monogramos zsebkendőjét, én pedig rákötöm a kézfejemre.

– Egy darabig jó lesz – nézek hálásan a szemébe. Elmosolyodik, nekem pedig nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne piruljak el. Nem mintha az ilyet képes volnék irányítani, főleg ha a közelében vagyok…

– Hé, gyertek! – kiált nekünk a bátyám, Oliver távolabbról. – Itt a labirintus!

Jeremyvel összenézünk, a szemében aggodalom csillan meg. Alig bírok nyelni, ha arra gondolok, mi mindent mondanak a tanáraink Loughton Hill híres, ám annál rejtélyesebb sövényrengetegéről. A jó két méter magas, gondosan szögletesre nyírt bokrok állítólag élnek. Nem úgy, mint a málnabokor, ami nyaranta csak úgy ontja magából a termést, és nekünk az utolsó szemeket kell felhízlalnunk, hanem valóban mozognak: nőnek és visszahúzódnak, kinyílnak, akár egy ajtó, vagy elnyelnek, mint egy sötét pince.

Az olyan bizonytalan erejű ifjaknak, mint mi, semmi keresnivalójuk ott.

– Oliver tiszta bolond – rázza meg a fejét Jeremy, én pedig egyetértően bólogatok. Képesek vagyunk a rózsabimbót arra sarkallni, hogy kibontsa puha szirmait, és azt is tudjuk, hogy az apró eperszemből hogy növesszünk nagyot, de egész fákat, magasra nőtt bokrokat még nem tudunk befolyásolni, a gyökereikre hatni meg végképp nem.

– Meg kéne állítanunk – vetem fel, bár semmi kedvem Oliver után eredni. Mindig csak a bajt keresi. Többször mondtam már neki, hogy ne feszegesse a határait, mert az ereje ellene fordul, de ő hajthatatlan: előrébb akar lépni, hogy Graves professzor különórákat adjon neki, mert egyike akar lenni a híres Ötöknek, akik az ökoszisztéma egyensúlyát felügyelik. Ha Oliver oda bekerül, az szerintem katasztrófa lesz. Mindenkinek…

– Igen – feleli némi vonakodás után Jeremy, majd kézen fog, és a bátyám után futunk. A szoknyám száll a szélben, a hajam lobog, ahogy lépést próbálok tartani vele. Pontosan úgy, ahogy tanórák során is.

A labirintus messziről hívogató zöld rejtekhely, ahol el lehetne bújni a másik elől, hogy aztán jó alaposan ráijesszünk, a bejáratnál állva azonban megremegek. Ez nem gyerekeknek való játszótér… Jeremy bátorításképpen megszorítja a kezemet, de én inkább a karjába belekapaszkodok.

– Pólyások vagytok, ha nem jöttök be – nevet Oliver, holott pontosan egy idősek vagyunk vele, ráadásul még az eredményeink is jobbak. Magabiztosan áll a roppant nagy fal mellett, ujjaival meg-megcsipkedi az apró leveleket. Most komolyan, ki akarja vívni maga ellen a sorsot? Valahogy ehhez rendkívül nagy tehetsége van – ha tanulásról van szó, akkor is.

– Menjünk vissza a házba, hamarosan úgyis vacsoraidő – mondom neki, ő azonban legyint felém – pontosan úgy, ahogy mindig is szokott –, és beleveti magát a labirintus sűrűjébe.

– Oli… – Jeremy hangja megakad. Érzem, ahogy a karján az izmok megfeszülnek. Vesz egy mély levegőt, úgy folytatja: – Utána kell mennünk, még a végén baja esik.

– Szerintem is.

Egyszerre lépünk a baljós bejárat felé, és Oliver nevetésének zaját követjük. Jeremy magabiztosabbnak tűnik, én azonban csak kapkodom a fejemet, mert hol fentről, hol a hátunk mögül hallom a bátyámat. Ha egyedül lennék, rögtön egy tanárhoz futnék, de Jeremyben megbízok. Közben fölénk értek a szürke felhők, amitől a labirintus még sötétebb lett. A szelet itt nem érezni, a párás levegőt annál inkább, ami szabályosan beszorult a roppant nagy falak közé, a kívülről jövő süvítés azonban nem sok jót ígér. Vihar közeleg.

Féltem Olivert. És magunkat is.

– Erre – int egy elágazásnál Jeremy balra, én pedig követem. Egy pillanatra se akarom szem elől téveszteni, de meglep, mennyire ügyesen tájékozódik. Én két forduló után elvesztem a fonalat a nagy egyformaságban, és ráhagyom.

– Oliver! – szólongatom, de továbbra is csak a nevetését halljuk. A lassacskán elhaló öblös nevetést, ami mintha már nem is az övé volna. Csak a szél játszik velünk? Vagy Oliver megint kifundált valamit. Mégis mi a fészkes fenéért kellett ide bejönnünk? 

– Várj! – torpan meg Jeremy egy zsákutcánál. – Ez mögött van – mutat előre. A zöld fal körbezár minket. Letaglózva sóhajtok egyet, mert semmi kedvem visszamenni, és még jobban eltévedni.

– És mégis hogy jutunk át rajta? – nézek rá kérdőn.

Jeremy felém fordul, majd egészen közel lép hozzám. Érzem az ingéből áradó levendulaillatot – egész délelőtt a növények szárításával volt elfoglalva az üvegházban. Oliver mindig cukkol, hogy mit leskelődök ott, de mégsem tudom megállni, hogy ne nézzem, ahogy Jeremy ráncos homlokkal, összeszűkült szemmel vonja ki a vizet a növényekből. Egyszer megsúgta nekem, hogy előtte mindig bocsánatot kér a virágoktól.

Most is olyan arcot vág, mint akkor, amit megosztotta velem a titkát.

– Elárulok valamit, de nem mondhatod el senkinek, rendben? – tartja fogjul a tekintetemet, pislogni se merek. Egy újabb titok.

– Rendben.

– Jártam már itt egy hete – kezd bele. – Pontosabban végigmentem a labirintuson.

– Hogy mi? – csodálkozok. – És nem tévedtél el?

– Először megijedtem, hogy nem találok ki, már majdnem fel is adtam, de akkor megnyílt egy út. – Nyel egy nagyot. Ilyenkor az ádámcsutkája elmozdul, majd vissza. Szinte már zavarba ejtő, mennyire szeretem őt megfigyelni. – És még egy, és még egy. Egészen addig, amíg ki nem bújtam az oldalán, a kert túlsó végén.

– Ezt nem értem. Kiengedett a labirintus?

Egyik lábáról a másikra áll, én ugyancsak.

– Először azt hittem, de aztán másnap visszajöttem, és akkor már nem csinálta. Megint kész voltam feladni. Megvolt az esélye, hogy itt töltöm az egész éjszakát, de nagyon ki akartam jutni, szinte elképzeltem, ahogy megint megnyílik előttem az út. És képzeld, valósággá vált.

A számhoz kapok, suttogni merem csak:

– Szintet léptél.

A nagyobb növények befolyásolására csak az idősebb, tapasztaltabb diákok képesek, akiknek az érzékelése is jóval finomabb.

Jeremy az ujját az ajkamra helyezi, a bőre érintésére jóleső bizsergés fut végig rajtam.

– Nem akarom, hogy Oliver megtudja, oké? Tudom, hogy nem viselné jól. De neked el merem mondani.

A bizsergés megállapodik a hasamban, és tanyát ver. Remélem, örökre ott marad.

– És a tanárok?

– Még nem mertem Graves professzor elé állni. Talán ideje lenne… – Kelletlenül elhúzza a száját, ami több, mint árulkodó. 

– De nem akarsz.

– Nem.

Egy kicsit közelebb lépek hozzá, az arcunk már vészesen közel van egymáshoz. Tudom, hogy Oliver nem örülne neki, de nem érdekel. Már a nevetését is elnyelte a labirintus.

– Miért? – kérdezem.

Jeremy a fülem mögé igazít egy hajtincset, a mozdulata lágy, cirógató.

– Mert akkor külön választanak tőletek, és azt nem akarom. – Az orrunk szinte összeér. Érzem a leheletét, a málnaillatú ajkait, és csak arra gondolok, vajon még mindig olyan íze van-e.

– Én sem.

Hagyom, hogy a köztük lévő apró távolság eltűnjön, és megcsókolom.

Az egész konyha egy káosz. Az asztalon zsírtól átázott dobozok, megrágott pizzaszélek, a pulton kibontott gumicukros, vaníliás karikás és chipses zacskók. Minden csupa morzsa, üdítőcsepp, csokifolt. A mosogatóban egy törött pohár fekszik a szilánkjai között.

A többi helyiségbe nem is merek bemenni…

– Lilla, hol van még vécépapír? – ordít ki a bátyám, Samu a nappaliból.

Felszökik a szemöldököm.

– Mondjuk a WC-ben? – kiáltom vissza, de nem érkezik válasz. Valami rosszat sejtek, és egyenesen a bőröm alá kúszik. Már az is elég nagy kihívás, hogy a szüleink egy teljes estére egyedül hagytak minket.

– Ott nincs több – szól ki Sebi, szintén a bátyám, Samu ikertestvére.

Hát, ez nem igaz! Mérgesen toppantok egyet, majd odamegyek hozzájuk.

Ha a konyha káosz, a nappali maga a pokol. A kanapéról ledobálták a párnákat, a hároméves öcsém, Bence ugrál rajtuk, közben nagyokat sikongat. Vele mit sem törődve ücsörög Márk, a harmadik bátyám ördögszarvakkal a fején, és a haverja, Patrik mágusjelmezben. Teljesen belemerültek a mobiljukba. De a legszörnyűbb, hogy vécépapír van mindenhol. Lóg a tévéről, a könyvespolcról, a dohányzóasztalról, de még a szőnyegen is apró cafatokban.

– Mi a fene folyik itt? – förmedek rájuk. Ha anya tízkor telefonál, hogy minden rendben van-e, ezt nem mondhatom el neki, mert képes lenne hazafutni.

– Hát, nem látod? – mutat Sebi a szőnyegen ácsorgó Áronra, Patrik öccsére, akit már derékig vécépapírba csomagolva várja, hogy folytassák a megkezdett munkát. Samu nem rest, az üresen maradt gurigát a háta mögé dobja, és már bontja is a következőt. – Múmia lesz belőle.

– Múmia? – A kezem ökölbe szorul, a nyakamon az izmok megfeszülnek. – Minek?

– Ez egy Halloween-parti, nem tudtad? – nevet Samu, és ezzel megint elintézi, hogy tudatlannak érezzem magam. Mintha az lenne a dolgom, hogy olvasok a gondolataiban… – Ide jelmezt kell felvenni.

– Rajtad sincs. – Ha csak a kopott farmer, meg a vállánál lyukas póló nem az neki. – Meg Sebin se.

Bencére pillantva a fekete-sárga csíkos póló elmegy méhecskének, de csak erős jóindulattal.

– Majd, de előbb Áron jön – mutat végig a srácon, aki szólni sem mer, csak félszegen ácsorog. Szegény! Biztos, ő húzta a rövidebbet…

– Komolyan, nem tudtatok volna valami mást kitalálni?  

– Nem, mert ma van Halloween – mondja Sebi, miközben Áron karját tekeri be éppen.

Ekkor Bence hirtelen megáll, abbahagyja a sikongatást is.

– Lilla, kaki – mondja, mire mindenki rám néz. Márk befogja az orrát, Patrik elfintorodik, Sebi valósággal hátrahőköl, mivel ő áll a legközelebb Bencéhez.

– Lilla, kaki – ismétli meg gonosz hangon Samu.

– Gyere gyorsan – intek Bencének, aki el is fut a vécé irányába.

Samu és Sebi elröhögi magát, erre már tényleg felmegy bennem a pumpa. Megragadom az immár Áron mellkasáig tekert vécépapírt, és megrántom. Kettészakad rajta, mire az ikrek felhördülnek:

– Hogy tehetted?

– Most kezdhetjük előről! És már nincs elég vépé se!

Megvonom a vállamat, felveszek egy nagyobb darabot, és Bence után megyek.

Egy horror ezekkel egy családban élni…

Ujjaimat a puhakötésű könyv köré fonom. Különös hő árad belőle: nem perzsel, inkább csak melenget, csiklandozza a bőrömet. A széle recés, mintha valaki késsel vágta volna el a lapokat, a sarkok felpöndörödnek.

– Ne aggódj, vigyázok rád – suttogom a sötétben, a melegség pedig a szívemig ér. Szinte belesüppedek a matracba, az ablakon át besütő sápadt holdfény a plafonra vetül. Odakint üvölt a szél, az ablakomnál hajlongó fák ágainak árnyéka táncot lejt a szemem előtt, meg-megkarcolják az üveget. – Nem vagy egyedül – szorítom még erősebben a mellkasomhoz a könyvet, a tekintetem a roskadozó könyvespolcra téved. Túl sok van, de még mindig nem elég…

Ekkor valami hangosan csattan. A szívem meglódul, azonnal felugrok. A folyosón dobogó léptek zajára kitárom a ruhásszekrény ajtaját, és bebújok. A pulzusom az egekben, a fülembe, a nyakamban lüktet a vér. A könyvet gondosan a pulóverem alá csúsztatom, és hagyom, hogy a hasamhoz simuljon, ott melengessen tovább.

A nehéz tölgyajtó nyikorgásának hangjára az egyik résre tapasztom a szemet. A szívem most már döbörög, szabályosan veri a csontjaimat. Egy fekete ruhát viselő fiú lép be, felkapcsolja a villanyt, a kezében kés pengéje csillan meg. Megemeli a takarómat, félrehajítja, majd az íróasztalomhoz lép. A tankönyveimet egymás után dobálja félre, minden egyes puffanásra összerezzenek.

– Hol vagy, könyvecske? – kérdezi fennhangon, sötét tekintetét végighordozza a szobán. A könyv hirtelen mocorogni kezd a pulóverem alatt, szinte reszket, vele együtt pedig én is. Jaj, ránk fog találni! – Bújj elő, könyvecském! Gyere ide hozzám!

Próbálom minél erősebben szorítani magamhoz a könyvet, de megállíthatatlan. Súrol, élesen és fájón karcol meg a recés széle, amitől egy nyikkanás hagyja el a számat. Próbálok a hosszan lelógó szoknyák mögé bújni, de sikertelenül.

A léptek a szekrényhez közelednek, majd kivágódik az ajtó, a zsanér roppan és feszül. A túlságosan is helyes fiú elégedett mosollyal tekint le rám, pontosabban a ruhámra, és az alatta hirtelen nyugton maradt könyvre. A testem megbénult a félelemtől, pislogni se merek.

– Add ide! – parancsolja a fiú, és a kés lapjával elhúzza a fejem felett lógó selyemblúzokat. Még jó, hogy a fehérneműs fiókot nem kezdte el kirámolni…

– Nem – préselem ki magamból a szót nagy nehezen. – Én találtam.

– Tévedsz – mutat ezúttal felém a késsel. A szépen ívelt a szemöldökű, markáns az állú fiúk a suliban nem szoktak hegyes tárgyakkal fenyegetőzni. – Ő talált téged.

– Akkor hozzám akar tartozni – erősködöm, miközben a tekintete nem ereszt. Nem akarok elveszni a bogárfekete szemében…

Az állkapcsa megfeszül, még erősebben fog rá a kés markolatára.

– Nos, ez esetben érdemes lenne rávenned, hogy inkább hozzám akarjon.

– Ő nem csak egy tárgy – köpöm felé a szavakat. Megvonja a vállát, erősen megragad, és a karomnál fogja kirángat a szekrényből. Sikoltok és kapálózok, olyan erősen tart, majd nyöszörgök, mert a fejem a padlóba ütközik, majd az oldalam, a csípőm és a térdem is oda-odakoccan. Mintha egy zsák liszt volnék, az ágyamra dob, a késsel pedig felhasít egy kis részt a pulóveremből.

Ekkor a könyv megmakacsolja magát, és kiszabadulva rácsap egyet először a kezére, majd a fejére, amitől a fiú hátratántorodik. A kés a szoba egy távoli pontján ér földet. Azonnal cselekszem. Átvetem magam a helyiségen, és felkapom. Könnyű, de mégis idegen az ujjaim között. A könyv tovább üti a betolakodót.

– Mondtam, hogy hozzám akar tartozni – vetem oda a fiúnak két lélegzetvétel között, miközben a kés hegyével felé mutatok.

A könyv abbahagyja a verést, a fiú zihál, az arcát fogja, amit az érdes szélek mélyen megkarcoltak, kicsit vérzik is.

– Mit akarsz vele? – bök a fejével a lebegő könyvre, ami lustán pergeti a lapjait előttünk. Ujjai véresek, ahogy elveszi az arcától, de rá se néz, egyből a nadrágjába törli.

– Vigyázni rá – felem. – Miért, te?

– Visszavinni oda, ahová való.

Összeszalad a szemöldököm.

– És az hol van?

– A mágikus könyvek könyvtárában.

A könyv ekkor kinyílik egy bizonyos oldalon, megmutatva a pecsétjét. Részben már megfakult, de jól kivehető latin szöveg övezi a kúriának tűnő épületet.

– Azt hiszem, szövetségesek vagyunk, szóval akár le is tehetnéd a kést – javasolja a fiú.

– Szétvágtad a kedvenc pulcsimat.

– Nem kár érte… – fintorodik el, nekem pedig kedvem lenne képen törölni. Vagy vágni rá még pár vonalat a késsel. Nem biztos, hogy bármit is akarnék egy ilyen pökhendi alaktól, aki éjnek évadján még nekem is támad.

A könyvre nézek, ami még mindig lebeg. Már-már szomorú lassúsággal csukja be magát, és mutatja felém a gerincét: első kötet. Hogy lehettem olyan bolond, hogy még csak rendesen meg se néztem! Ez van, ha az ember a sötét éjszaka kellős közepén kutakodik a buszmegállókba kihelyezett szabadpolcokon.

– Van egy párod – suttogom. – Haza akarsz menni?

A könyv előre-hátra mozog, bólogat. A szívemet összefacsarodik. Leengedem a kést, és lehuppanok a puha ágyra. A könyvecske mellém telepszik, a párnámon pihen mozdulatlanul.

– Ülj fel, és mondj el mindent – mutatom a fiúnak a forgószékemet. – De még egy beszólás, és beléd mártom a késedet.

– Nagyon félek – imitál borzongást, de cselekszik, és lusta macskaként terpeszkedik el ott, ahol én tanulni szoktam.

Valami azt súgja, ne bízzak benne, a kíváncsiságom azonban sokkal nagyobb.