A busz lassan zötyög velem végig a városon. Az állott, büdös szagok miatt csak kicsiket lélegezek, teljesen beleizzadok a vastag kabátomba. Szerencsére jutott ülőhely, de így is csak egy szűk a sofőr mögött, ezért a csordultig töltött bevásárlószatyrot az ölembe fogtam.
Utálom a pénteket.
Amíg az osztálytársaim az utolsó óra után felszabadultan rohannak ki az iskola kapuján, az én vállamat az előttem álló dolgos hétvégi napok nyomják. Most is bevásárlással kezdtem a hatodik óra után. Kenyér, tej, friss zeller és sárgarépa, omlós keksz, bulvármagazin… És még sok más vitéz Homokvári Sebestyénnek, a Magyar Varázslótársaság elnökének listájáról.
Aki a hűbéruram.
Hetedikes korom óta dolgozok neki, mert az apám annak idején az ő apjánál kezdte, a nagyapám meg az ő nagyapjánál, és így tovább… Először apró-cseprő feladatokat adott nekem pénzért, amiből suli után csokit, később új cipőt vehettem magamnak, tizedikre ez már állandó hétvégi munkavégzéssé vált. Nem kevés veszéllyel. Bizony, leégett már párszor a szemöldököm, a többiek meg jól kiröhögtek érte a suliban.
Beletúrok a szatyorba, és kiveszem az eladó által közepesen vastagra szeletelt, és gondosan becsomagolt párizsit, a kedvencét, majd a mellettem húzódó vékony radiátorra teszem.
Remélem, jól megromlik, mire odaérünk…