1853. London, Anglia
Éles késem vajként vágja ketté a puha húst a díszes porcelántányéron, de ahelyett, hogy ennék belőle, csak még jobban szétnyomom. A felszálló gőz halszagot tol az orromba, rögtön elfintorodok. Ki nem állhatom, ha az apró darabkák összekeverednek a többi étellel, és azonosíthatatlan masszává válnak. Miért kell minden héten ezt ennünk?
– Talán nem ízlik, Rose? – töri meg a csendet Lady Trevelyan. Forróság önti el az arcomat, legszívesebben lecsúsznék a vaskos asztallap alá, hogy ne lásson. Kisgyerekként kezel, pedig már elmúltam tizenöt.– Köszönöm, jól laktam – teszem le a lében megmártózott kést, majd hátradőlök a párna nélküli széken. Éppúgy nyomaszt az ebédlő létére kicsi, gyertyafénnyel alig világított helyiség, mint érkezésünkkor, de nem hagyom magam. Hamarosan úgy is szabadulok.
– Vékony vagy, akár a rigó. Egyél még! – szól rám élesen a nő, mire összerezzenek. Mikor hagy már békén? Pedig a kedvéért minden héten a nyári kék eget idéző selyemruhámat veszem fel, mert állítólag az kiemeli a szememet, kontyomba apró virágba végződő hajtűket, fülembe édesanyám egyik zafír fülbevalóját teszem.
– Késő van, Evelyn – szólal meg mély, dörmögő hangján gyámom, Sir Paul Trevelyan, aki vele szemben foglal helyet a kerek asztalnál. Az ő tányérján is ott maradt a hal javarésze, ami némi elégedettséggel tölt el. Csak jelent valamit, hogy neki sem ízlik…– Legalább a desszertet várd meg, Paul – erősködik az asszony.
A férfi először hezitál, majd megadón bólint. A ház asszonya int az inasnak, aki meglepő gyorsasággal hozza az utolsó fogást. Mintha alig várná, hogy távozzunk… Sokáig azt hittem, én vagyok az oka, de pár alkalom után rájöttem, hogy Sir Paullal van bajuk.
Félnek tőle.
És én is tartok Lady Trevelyantől. Minden egyes itt töltött perc nyugtalanabbá tesz. Vajon mi nem tetszik még neki rajtam? Legutóbb a sápadt bőrömet kifogásolta, előtte pedig a tartásomat. A megjegyzései elől sosincs menekvés. A kényelmetlen szék és a nehéz tölgyfaasztal között örökké bezárva érzem magam, a kristályoktól szikrázó csillár rám akar szakadni, a falakat zsúfolásig betöltő, aranykeretes portrék árgus szemekkel figyelik minden mozdulatomat.
Amíg a csokoládéval bőségesen leöntött gyümölcsös süteményt esszük, Lady Trevelyan folyamatosan beszél. A legtöbbször pletykálkodik Sir Paullal közös ismerőseikről, ezúttal viszont a London utcáin kószáló zsebtolvajokról és erőszaktevőkről panaszkodik. Nem igazán értem, miért, amikor alig teszi ki a lábát a csecsebecséivel teli házából, ha pedig rászánja magát, saját, bársonypárnás hintón utazik, és mindig magával viszi az egyik jól megtermett inasát. Valamiért abban a tudatban él, hogy a napilapokból szerzett tudása felbecsülhetetlen értékű, ám ezúttal valódi aggodalom cseng a hangjában, ami engem is megrémít.– Én mondom neked, jobban tennéd, ha magad is tartanál fenn saját hintót – mondja az asszony, majd bekap egy falat süteményt, és gyorsan megrágja.
– Pénzkidobás volna. Annyit nem használnám – feleli Sir Paul a villájával piszkálva a desszertjét. Ebből sem eszik.
– Rose-ra is gondolnod kéne – sandít a tányéromra Lady Trevelyan, majd kelletlenül elhúzza a száját. Az övé félig tele, az enyém üres. Az utolsó falatot forgatom a számban, alig bírom lenyelni. Ha a halat nem is, az édességet azért szeretem. Ezzel ugyan mi baja?
– Amíg velem van, nincs mitől félteni – feleli gyámom, majd megtörli a száját a szalvétájával. – Késő van, Evelyn, hazamegyünk – jelenti ki, és feláll.
Lady Trevelyan tiltakozásra nyitja a száját, de mivel Sir Paul már az ajtónál jár, nem ellenkezik. Egy határozott kézmozdulattal int nekem, én pedig megkönnyebbülve követem őket. Végre elhagyhatom a házát.
A rövid, formális búcsúzkodást követően, melynek része, hogy megígérjük, jövő héten is eljövünk, pedig egyáltalán nem akarunk, a nő pedig erősen megcsipkedi a kerek arcomat, Sir Paullal kilépünk az éjszakába, a westminsteri Vine Street lámpák fényében úszó köveire. A halszagtól és rosszallástól terhes Trevelyan-ház után jól esik beleszippantani az esőáztatta, ítélkezéstől mentes London levegőjébe.
Belekarolok Sir Paulba, és elindulunk. A cipőm sarka kopog a köveken, ez az egyetlen hang, ami betölti az utcát.
– Csodálom, hogy nincs itt egy bérkocsi se – szólal meg egy kis idő múlva a gyámom. – Máskor összevesznek az emberen, most meg…
– Talán egy utcával arrébb – intek a fejemmel jobbra, mire Sir Paul egyetértően bólint, de nem arra vezet, hanem az ellenkező irányba, egyenesen a Temzéhez.
A fekete égboltot uraló Hold fényétől csillog a lassan hömpölygő víz. Gyönyörű, fenséges látvány, ahogy a lámpák szentjánosbogarakként világítják meg a két partját. Valahogy mégis rettegés kúszik a bőröm alá. Ilyen gyorsan elvonult volna az eső? A házak nagy fekete árnyékként őrzik a folyópartot. Hirtelen megmozdul valami az egyik tetőn, mire rászorítok Sir Paul karjára. Talán egy eltévedt madár vagy macska – nyugtatom magam.
– Gyorsabban – mondja Sir Paul, és hosszúra nyújtja lépteit. Alig bírom tartani vele az iramot, jóformán szaladok mellette. A kabát ujján keresztül is érzem, hogy Sir Paul milyen feszült lett. Már a nyelvem hegyén van a kérdés, amikor váratlanul megtorpan, én pedig majdnem elesek. Gyámom nem mozdul, csak figyel. A szeme a folyópartot kémleli, ami engem is arra késztet, hogy keressek a szememmel valamit.
De mit? Nem hallok, nem látok semmit.
Az ütés a bal fülemnél ér. Megszédülök, rögtön a nedves macskakőre esek. Csak a saját sikoltásomat hallom, aztán Sir Paulét:
– Fuss!
Felnézek, mire a testem fogjuk ejt, lemerevedik. A lélegzetem elakad, a szívem dübörög a mellkasomban: a gyámom tokának egy angyal szegez kést. Álmodom, vagy ez a valóság? A torkomra forr a szó.
– Fuss, ha mondom! – Sir Paul éles hangjára valami megmozdul bennem, és ösztönösen cselekszek. Felpattanok, és szaladni kezdek. A kesztyűm átázott, sáros lett, a ruhám elszakadt, de most csak az érdekel, hogy a dulakodástól minél messzebb kerüljek. Nem látok mást magam előtt, csak a folyót és a házakat. Hova tovább? Két épület között egy szűk sikátort pillantok meg, rögvest befutok.
A kormos falnak vetem a hátam, és levegőért kapkodok. Még mindig érzem az ütés erejét, de fáj a térdem és a jobb karom is.
Mi történik itt?
Még jobban a falhoz simulok, majd kilesek. Ez hihetetlen! Egy valódi angyalt látok. Sudár termete éppen a földön fekvő Sir Paul fölé magasodik, hófehér tollakkal borított szárnyát kitárja, és számomra érthetetlen nyelven beszélni kezd. Mintha imádkozna. Kése megcsillan a holdfényben, mire a számhoz kapom a kezem. Nem sikíthatok, mert rájön, hova bújtam. Mégis segítséget kéne hívnom, de mégis hogyan?
Az angyal keze lendül, mire Sir Paul legyint egyet, a kés pedig kirepül a teremtmény kezéből, pattan kettőt a kövön, majd elnyeli egy sötét zug az egyik ház tövében. Ez meg hogy lehet? Hiszen Sir Paul hozzá se nyúlt a késhez!
Gyámom ekkor teljes erejével veti magát az angyal felé. Korát meghazudtolva, gyermeki fürgeséggel pattan fel. Most mit tegyek?
Könnyek homályosítják el a szemem, a szám olyan száraz, hogy nyelni sem bírok. Tehetetlenség húzza a lábamat, a döbbenet pedig még jobban a falhoz szegez. Rávethetném magam az angyalra, de túl kicsi és könnyű vagyok hozzá. Vegyem fel a kést, és próbáljam a kezébe adni, vagy kiáltsak segítségért?
A verekedés hangjai hirtelen elhalnak. A csend szinte pofon vág. Mi van, ha Sir Paul meghalt? Akkor mi lesz velem? Engem is küldenek Gregory után?
Óvatosan kilesek a sikátorból. Látom, ahogy a gyámom felveszi a kést a földről, az angyalhoz lép, letérdel. Talán csak meg akar bizonyosodni róla, hogy eszméletlen az ellenfél. Talán csak tudni akarja, ki ez. A kés megvillan az egyik lámpa fényében, majd Sir Paul megemeli kissé az egyik szárnyat, és elkezdi tőből levágni.
A gyomrom kavarogni kezd, a kezem az ajkam elé kapom. Elfordulok, és mélyeket lélegzek, de a hangokat így sem tudom kizárni a fejemből. Miért ilyen csendes ez az átkozott utca? Ruha szakad, csont törik, mire a falhoz lépek, és öklendezni kezdek. A korábban megevett édesség és a keserű epe marja a számat, a szeme egy pillanatra homályba borul.
– Rose – szólít meg Sir Paul, én pedig erőt véve magamon kiegyenesedek, és a gázlámpa fényére lépek. Próbálok erősnek tűnni, de félek, megint elfog a gyengeség. Gyámom lassan leengedi megfeszült vállait, majd előkap egy zsebkendőt, beletekeri a kést, és elteszi. Szédülök, de próbálom tartani magam. Nem merek közel menni hozzá, de ő sem hív magához. A keze vérben úszik, apró tollpihék borítják. A látványra és a fémes vérszagra megint kavarogni kezd a gyomrom, de már nincs minek távozni belőlem.
A közénk ereszkedett némaság szinte fojtogat. Ordítani szeretnék, jó alaposan megütni, hogy miért tette, és egyáltalán hogyan, de képtelen vagyok. Gregoryra gondolok, és arra, hogy milyen egyszerű volt őt kiiktatni az életünkből.
Sir Paul mozdul elsőként. A testhez lép, felemeli a földről az ázott, sártól szürke angyalszárnyakat, majd egy hajítással a mocskos Temzébe dobja őket. Erősen pislognom kell, hogy a szemem könnybe ne lábadjon. Csak rá számíthatok. Ha ő nem lenne, az utcára kerülnék. Vagy oda, ahova Gregory. Még ha egy csodálatosan szép, de veszélyes teremtményt pusztított is el, le kell nyelnem a könnyeimet, és rá hagyatkoznom. De vajon meddig leszek képes ezt tenni?
A kemény macskakövön fekvő alakra pillantok. Színtelen bőrtömeg, vérző, tehetetlen test, amit itt-ott törött, sáros tollak borítanak. Honnan jött? Mit akart? De legfőképp: miért pont minket támadott meg?
– Menjünk – ragadja meg Sir Paul a karomat, majd magával húz a sikátorba. Hagyom magam, bár a csuklóm fáj a szorításától. Nem bírok az arcára nézni, csak a lépteit figyelem, és hogy tartani tudjam vele az iramot. A vér szaga árad belőle, az én bőrömből meg a rettegésé. Másodpercről másodpercre távolodunk a hátrahagyott testtől, de így is hallom a mögöttünk felharsandó rendőrségi síp hangját, a kiabálásokat. A füsttől koromfekete, de nyirkos házfalak között megállt a levegő. Csak aprókat tudok lélegezni, mintha ezzel ellensúlyozhatnám a cipőm kopogását, a szoknyám susogását. Ugye, nem követnek?
– Szükségszerű volt – motyogja Sir Paul, amikor kiérünk egy szélesebb, jobban megvilágított utcára. Elcsattog mellettünk egy bérkocsi, mire Sir Paul felemeli a karját, int, és közben suttog valamit. Rögtön felkapom a fejem. Milyen nyelv ez? A hintó azonnal lassítani kezd, majd megáll. Gyorsan odahúz, kinyitja előttem az ajtót, mire reszketve felkapaszkodok. Alig helyezkedünk el az ülésen, már indul is a kocsis. Sir Paul nem mondja meg a férfinak, hová tartunk, de mintha a lovak maguktól tudnák, merre menjenek, melyik sarkon forduljanak le.
Mi folyik itt? Lázasan kutatok az emlékeim között, előfordult-e már hasonló, de nem rémlik. Egész eddig Sir Paul egy teljesen hétköznapi ember volt számomra, de most azt sem tudom, mi. Eszembe jutnak a holdfényben csillogó, hófehér szárnyak. Az ő létezéséről sem tudtam… A rendőrök hisznek majd a szemüknek? Arra, hogy mi lesz szerencsétlen megcsonkított teremtménnyel, nem is merek gondolni. Azt se tudom, lélegzett-e egyáltalán. Ó, Gregory! Ha itt lennél, te tudnád a választ?
– Mi lesz azzal a… – bukik ki belőlem, Sir Paul azonban azonnal rám ripakodik:
– Maradj csendben!
Rögtön elönti az arcom a forróság. Vonásai kemények, szeme villanásából is érzékelem, jobb, ha engedelmeskedek. Zavaromban kinézek a kocsiból, de csak gyanús alakot látok. Sötét foltok a tetőkön, a házfalakon. Lassan dülöngélő emberek, siető léptek a járdán. Egyiknek sincs szárnya, de az árnyékaik egyre hosszabbak és sötétebbek. Pislogok párat, de csak ugyanazt látom.
Alighogy kiszállunk a Trevelyan-ház előtt, és a cipőm a követ érinti, a bérkocsi fizetés nélkül tovább is áll. Kérdőn Sir Paulra nézek, de nem zavartatja magát. Korábbi ráncai kisimulnak, és gyengéden rászorít a kezemre:
– Örülök, hogy nem esett bajod.
Ahogy átlépem a küszöböt, kissé enyhül a gyomromban a szorítás. Ez egy biztonságos ház. Itt nem történhet baj.
– Vedd le a kalapodat és a kesztyűdet, aztán gyere utánam – szólal meg a hátam mögött Sir Paul, mire végigfut a hátamon a hideg. A világot elzárja tőlünk az ajtó, de a gyámomat tőlem nem.
Eszembe jut, mikét repült ki a kés az angyal kezéből. Biztos, hogy nem képzelődtem. Kiveszem a kalaptűket, és leteszem a kalapomat az egyik asztalkára. A lovak anélkül találtak haza, hogy elhangzott volna az utcánk neve. Lehet, hogy a kocsis ismert minket korábbról? De akkor nyájasan üdvözölt volna némi borravaló reményében, nem gubbaszt viaszszoborként a bakon. Remegő kézzel szabadulok meg a kesztyűmtől, miközben küzdök a bennem viaskodó félelemmel és kíváncsisággal. Tulajdonképpen micsoda Sir Paul?
Óvatosan benyitok a szalonba, ahol gyámom éppen egy pohár italba kortyol bele. Int, hogy kerüljek beljebb, én pedig a biztonság kedvéért a legtávolabbi széket választom. Apró mosoly jelenik meg a szája szegletében, ahogy leteszi a poharat, de nem mond semmit. Csomóba ugrik a gyomrom. Legszívesebben kiordítanám magamból, magyarázatot követelve, mégsem merem. Én ebben a házban sohasem leszek több egy hosszú ideig itt tartózkodó vendégnél. Mi van ha megbűvöl engem is, mint a kocsist? Az angyal véres kése ráadásul még mindig a zsebében lapul. Akaratlanul is oda irányul a tekintetem.
– Kérdésed van, Rose?
Igen. Mi folyik itt?
Megrázom a fejem, és a szőnyegre meredek. Gregory jut eszembe, és az a sok történet, amit előadott nekem arról, hogy több van a világon, mint gondolnám. Egy harcról beszélt, ami soha nem ér véget, és itt zajlik a fejünk felett. Kisgyerekként úgy hallgattam, mint az esti mesét, de nem gondoltam többnek. A bátyám szerint suhanó szárnyakon, bűvölettel vívják, nekünk, egyszerű embereknek pedig fogalmunk sincs róla, mert titkolják előlünk. Volt idő, amikor azt gondoltam, csak szórakoztatni akar, ezért jól ki is nevettem, de aztán elvitték az intézetbe. És akkor minden megváltozott… A bátyám megháborodott, és én csak Sir Paulra számíthattam. Bárcsak itt lennél, Gregory, és megkérdezhetném tőled, igaz volt-e minden!
– Nincs mitől tartanod – töri meg a közénk ült csendet Sir Paul. – Többé nem bánthat senki.
Felnézek rá, éppen egy könyvet vesz fel az asztaláról, majd kinyitja. Nyugodt, kiegyensúlyozott úr látszatát kelti, arcán az öregség és nem a bosszúság ráncaival. Bármennyire szeretném, a csomó nem oldódik bennem.
– Meghalt? – kérdezem remegő hangon.
– Sajnos nem.
A tehetetlen test emlékére könnytől homályosul el a szemem. Én is fekhetnék ott, de Sir Paul tett róla, hogy ne így legyen. Furcsa mód mégsem érzek hálát.
– Ami történt, megtörtént. Jobb lesz elfelejteni – jelenti ki Sir Paul, majd becsukja a könyvet, visszateszi a polcra.
– És ha én meg akarom érteni?
– Nincs mit, Rose – vágja rá gyorsan. – Egy éhes, hajlék nélkül maradt csavargó a pénzemet akarta, de nem kapott mást, csak egy kiadós verést.
A szék karfájába markolok.
– Vérző sebekkel.
Elém lép, farkasszemet nézünk. Feszülten várom, hogy elárulja magát, újra megmutassa a képességét, de csak a zavaróan nyugodt hangját hallatja:
– Szerencsésebb volna törölni az emlékeink közül, hogy még véletlenül se járjunk úgy, mint Gregory, nem igaz?
A csomó a gyomromból a torkomba ugrik, szétfeszíti azt. A körmöm a karfája váj, az izmaim megmerevednek. Sir Paul megfenyeget?
– Bizonyára rémlik, miket szokott régebben a bátyád beszélni magában. Nos, alighanem akkor kezdett el romlani az állapota. Ugye, nem akarod, hogy egy ilyen szörnyű élmény belőled is hasonló tüneteket váltson ki?
Éles késként hasít belém a gondolat, hogy eddigi kényelmes, tudatlan életem Sir Paul házában véget ért.
– Természetesen nem – válaszolok egészen halkan
– Helyes – bólint – Akkor felejtsük el.
Remegő térdekkel állok fel, és az ajtóhoz megyek. A mai naptól fogva Sir Paul nem kezel másként, mint Gregoryt. Többet tudok, mint kellene, és ha nem vigyázok, abból baj lehet.
Már a kilincsen van a kezem, amikor gyámom még utánam szól:
– Ha valaki kérdezősködni kezd, tudod, mit kell mondanod.
– Igen, tudom – felelem, majd elhagyom a szalont, és amilyen gyorsan lehet, a szobámba futok.
(Ez az írás az Angyalszárny és démonszív c. készülő kéziratom részlete. Ha érdekel a hosszabb nyitás, nézd meg a Beleolvasók fület is. Ha pedig az érdekel, túlélte-e az angyal, akkor vár a Széttört világom novella.)