A távolban tornyosuló szürke viharfelhők és az arcunkat csapkodó hűvös szellő nem tart minket vissza attól, hogy bebarangoljuk Loughton Hill több hektáros kertjét. A virágok illata betölti a párás levegőt, a csipkebogyóbokrok megszaggatják kicsit a ruhámat, amikor pedig Jeremyvel a málnabokrok utolsó termését érleljük be, és szakítjuk le, a kusza ágak sebesre karcolják a kezünket. Mégsem akarok hazamenni, mert ez a kert maga a varázslat.
Jeremy odaadja a monogramos zsebkendőjét, én pedig rákötöm a kézfejemre.
– Egy darabig jó lesz – nézek hálásan a szemébe. Elmosolyodik, nekem pedig nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne piruljak el. Nem mintha az ilyet képes volnék irányítani, főleg ha a közelében vagyok…
– Hé, gyertek! – kiált nekünk a bátyám, Oliver távolabbról. – Itt a labirintus!
Jeremyvel összenézünk, a szemében aggodalom csillan meg. Alig bírok nyelni, ha arra gondolok, mi mindent mondanak a tanáraink Loughton Hill híres, ám annál rejtélyesebb sövényrengetegéről. A jó két méter magas, gondosan szögletesre nyírt bokrok állítólag élnek. Nem úgy, mint a málnabokor, ami nyaranta csak úgy ontja magából a termést, és nekünk az utolsó szemeket kell felhízlalnunk, hanem valóban mozognak: nőnek és visszahúzódnak, kinyílnak, akár egy ajtó, vagy elnyelnek, mint egy sötét pince.
Az olyan bizonytalan erejű ifjaknak, mint mi, semmi keresnivalójuk ott.
– Oliver tiszta bolond – rázza meg a fejét Jeremy, én pedig egyetértően bólogatok. Képesek vagyunk a rózsabimbót arra sarkallni, hogy kibontsa puha szirmait, és azt is tudjuk, hogy az apró eperszemből hogy növesszünk nagyot, de egész fákat, magasra nőtt bokrokat még nem tudunk befolyásolni, a gyökereikre hatni meg végképp nem.
– Meg kéne állítanunk – vetem fel, bár semmi kedvem Oliver után eredni. Mindig csak a bajt keresi. Többször mondtam már neki, hogy ne feszegesse a határait, mert az ereje ellene fordul, de ő hajthatatlan: előrébb akar lépni, hogy Graves professzor különórákat adjon neki, mert egyike akar lenni a híres Ötöknek, akik az ökoszisztéma egyensúlyát felügyelik. Ha Oliver oda bekerül, az szerintem katasztrófa lesz. Mindenkinek…
– Igen – feleli némi vonakodás után Jeremy, majd kézen fog, és a bátyám után futunk. A szoknyám száll a szélben, a hajam lobog, ahogy lépést próbálok tartani vele. Pontosan úgy, ahogy tanórák során is.
A labirintus messziről hívogató zöld rejtekhely, ahol el lehetne bújni a másik elől, hogy aztán jó alaposan ráijesszünk, a bejáratnál állva azonban megremegek. Ez nem gyerekeknek való játszótér… Jeremy bátorításképpen megszorítja a kezemet, de én inkább a karjába belekapaszkodok.
– Pólyások vagytok, ha nem jöttök be – nevet Oliver, holott pontosan egy idősek vagyunk vele, ráadásul még az eredményeink is jobbak. Magabiztosan áll a roppant nagy fal mellett, ujjaival meg-megcsipkedi az apró leveleket. Most komolyan, ki akarja vívni maga ellen a sorsot? Valahogy ehhez rendkívül nagy tehetsége van – ha tanulásról van szó, akkor is.
– Menjünk vissza a házba, hamarosan úgyis vacsoraidő – mondom neki, ő azonban legyint felém – pontosan úgy, ahogy mindig is szokott –, és beleveti magát a labirintus sűrűjébe.
– Oli… – Jeremy hangja megakad. Érzem, ahogy a karján az izmok megfeszülnek. Vesz egy mély levegőt, úgy folytatja: – Utána kell mennünk, még a végén baja esik.
– Szerintem is.
Egyszerre lépünk a baljós bejárat felé, és Oliver nevetésének zaját követjük. Jeremy magabiztosabbnak tűnik, én azonban csak kapkodom a fejemet, mert hol fentről, hol a hátunk mögül hallom a bátyámat. Ha egyedül lennék, rögtön egy tanárhoz futnék, de Jeremyben megbízok. Közben fölénk értek a szürke felhők, amitől a labirintus még sötétebb lett. A szelet itt nem érezni, a párás levegőt annál inkább, ami szabályosan beszorult a roppant nagy falak közé, a kívülről jövő süvítés azonban nem sok jót ígér. Vihar közeleg.
Féltem Olivert. És magunkat is.
– Erre – int egy elágazásnál Jeremy balra, én pedig követem. Egy pillanatra se akarom szem elől téveszteni, de meglep, mennyire ügyesen tájékozódik. Én két forduló után elvesztem a fonalat a nagy egyformaságban, és ráhagyom.
– Oliver! – szólongatom, de továbbra is csak a nevetését halljuk. A lassacskán elhaló öblös nevetést, ami mintha már nem is az övé volna. Csak a szél játszik velünk? Vagy Oliver megint kifundált valamit. Mégis mi a fészkes fenéért kellett ide bejönnünk?
– Várj! – torpan meg Jeremy egy zsákutcánál. – Ez mögött van – mutat előre. A zöld fal körbezár minket. Letaglózva sóhajtok egyet, mert semmi kedvem visszamenni, és még jobban eltévedni.
– És mégis hogy jutunk át rajta? – nézek rá kérdőn.
Jeremy felém fordul, majd egészen közel lép hozzám. Érzem az ingéből áradó levendulaillatot – egész délelőtt a növények szárításával volt elfoglalva az üvegházban. Oliver mindig cukkol, hogy mit leskelődök ott, de mégsem tudom megállni, hogy ne nézzem, ahogy Jeremy ráncos homlokkal, összeszűkült szemmel vonja ki a vizet a növényekből. Egyszer megsúgta nekem, hogy előtte mindig bocsánatot kér a virágoktól.
Most is olyan arcot vág, mint akkor, amit megosztotta velem a titkát.
– Elárulok valamit, de nem mondhatod el senkinek, rendben? – tartja fogjul a tekintetemet, pislogni se merek. Egy újabb titok.
– Rendben.
– Jártam már itt egy hete – kezd bele. – Pontosabban végigmentem a labirintuson.
– Hogy mi? – csodálkozok. – És nem tévedtél el?
– Először megijedtem, hogy nem találok ki, már majdnem fel is adtam, de akkor megnyílt egy út. – Nyel egy nagyot. Ilyenkor az ádámcsutkája elmozdul, majd vissza. Szinte már zavarba ejtő, mennyire szeretem őt megfigyelni. – És még egy, és még egy. Egészen addig, amíg ki nem bújtam az oldalán, a kert túlsó végén.
– Ezt nem értem. Kiengedett a labirintus?
Egyik lábáról a másikra áll, én ugyancsak.
– Először azt hittem, de aztán másnap visszajöttem, és akkor már nem csinálta. Megint kész voltam feladni. Megvolt az esélye, hogy itt töltöm az egész éjszakát, de nagyon ki akartam jutni, szinte elképzeltem, ahogy megint megnyílik előttem az út. És képzeld, valósággá vált.
A számhoz kapok, suttogni merem csak:
– Szintet léptél.
A nagyobb növények befolyásolására csak az idősebb, tapasztaltabb diákok képesek, akiknek az érzékelése is jóval finomabb.
Jeremy az ujját az ajkamra helyezi, a bőre érintésére jóleső bizsergés fut végig rajtam.
– Nem akarom, hogy Oliver megtudja, oké? Tudom, hogy nem viselné jól. De neked el merem mondani.
A bizsergés megállapodik a hasamban, és tanyát ver. Remélem, örökre ott marad.
– És a tanárok?
– Még nem mertem Graves professzor elé állni. Talán ideje lenne… – Kelletlenül elhúzza a száját, ami több, mint árulkodó.
– De nem akarsz.
– Nem.
Egy kicsit közelebb lépek hozzá, az arcunk már vészesen közel van egymáshoz. Tudom, hogy Oliver nem örülne neki, de nem érdekel. Már a nevetését is elnyelte a labirintus.
– Miért? – kérdezem.
Jeremy a fülem mögé igazít egy hajtincset, a mozdulata lágy, cirógató.
– Mert akkor külön választanak tőletek, és azt nem akarom. – Az orrunk szinte összeér. Érzem a leheletét, a málnaillatú ajkait, és csak arra gondolok, vajon még mindig olyan íze van-e.
– Én sem.
Hagyom, hogy a köztük lévő apró távolság eltűnjön, és megcsókolom.