Ujjaimat a puhakötésű könyv köré fonom. Különös hő árad belőle: nem perzsel, inkább csak melenget, csiklandozza a bőrömet. A széle recés, mintha valaki késsel vágta volna el a lapokat, a sarkok felpöndörödnek.
– Ne aggódj, vigyázok rád – suttogom a sötétben, a melegség pedig a szívemig ér. Szinte belesüppedek a matracba, az ablakon át besütő sápadt holdfény a plafonra vetül. Odakint üvölt a szél, az ablakomnál hajlongó fák ágainak árnyéka táncot lejt a szemem előtt, meg-megkarcolják az üveget. – Nem vagy egyedül – szorítom még erősebben a mellkasomhoz a könyvet, a tekintetem a roskadozó könyvespolcra téved. Túl sok van, de még mindig nem elég…
Ekkor valami hangosan csattan. A szívem meglódul, azonnal felugrok. A folyosón dobogó léptek zajára kitárom a ruhásszekrény ajtaját, és bebújok. A pulzusom az egekben, a fülembe, a nyakamban lüktet a vér. A könyvet gondosan a pulóverem alá csúsztatom, és hagyom, hogy a hasamhoz simuljon, ott melengessen tovább.
A nehéz tölgyajtó nyikorgásának hangjára az egyik résre tapasztom a szemet. A szívem most már döbörög, szabályosan veri a csontjaimat. Egy fekete ruhát viselő fiú lép be, felkapcsolja a villanyt, a kezében kés pengéje csillan meg. Megemeli a takarómat, félrehajítja, majd az íróasztalomhoz lép. A tankönyveimet egymás után dobálja félre, minden egyes puffanásra összerezzenek.
– Hol vagy, könyvecske? – kérdezi fennhangon, sötét tekintetét végighordozza a szobán. A könyv hirtelen mocorogni kezd a pulóverem alatt, szinte reszket, vele együtt pedig én is. Jaj, ránk fog találni! – Bújj elő, könyvecském! Gyere ide hozzám!
Próbálom minél erősebben szorítani magamhoz a könyvet, de megállíthatatlan. Súrol, élesen és fájón karcol meg a recés széle, amitől egy nyikkanás hagyja el a számat. Próbálok a hosszan lelógó szoknyák mögé bújni, de sikertelenül.
A léptek a szekrényhez közelednek, majd kivágódik az ajtó, a zsanér roppan és feszül. A túlságosan is helyes fiú elégedett mosollyal tekint le rám, pontosabban a ruhámra, és az alatta hirtelen nyugton maradt könyvre. A testem megbénult a félelemtől, pislogni se merek.
– Add ide! – parancsolja a fiú, és a kés lapjával elhúzza a fejem felett lógó selyemblúzokat. Még jó, hogy a fehérneműs fiókot nem kezdte el kirámolni…
– Nem – préselem ki magamból a szót nagy nehezen. – Én találtam.
– Tévedsz – mutat ezúttal felém a késsel. A szépen ívelt a szemöldökű, markáns az állú fiúk a suliban nem szoktak hegyes tárgyakkal fenyegetőzni. – Ő talált téged.
– Akkor hozzám akar tartozni – erősködöm, miközben a tekintete nem ereszt. Nem akarok elveszni a bogárfekete szemében…
Az állkapcsa megfeszül, még erősebben fog rá a kés markolatára.
– Nos, ez esetben érdemes lenne rávenned, hogy inkább hozzám akarjon.
– Ő nem csak egy tárgy – köpöm felé a szavakat. Megvonja a vállát, erősen megragad, és a karomnál fogja kirángat a szekrényből. Sikoltok és kapálózok, olyan erősen tart, majd nyöszörgök, mert a fejem a padlóba ütközik, majd az oldalam, a csípőm és a térdem is oda-odakoccan. Mintha egy zsák liszt volnék, az ágyamra dob, a késsel pedig felhasít egy kis részt a pulóveremből.
Ekkor a könyv megmakacsolja magát, és kiszabadulva rácsap egyet először a kezére, majd a fejére, amitől a fiú hátratántorodik. A kés a szoba egy távoli pontján ér földet. Azonnal cselekszem. Átvetem magam a helyiségen, és felkapom. Könnyű, de mégis idegen az ujjaim között. A könyv tovább üti a betolakodót.
– Mondtam, hogy hozzám akar tartozni – vetem oda a fiúnak két lélegzetvétel között, miközben a kés hegyével felé mutatok.
A könyv abbahagyja a verést, a fiú zihál, az arcát fogja, amit az érdes szélek mélyen megkarcoltak, kicsit vérzik is.
– Mit akarsz vele? – bök a fejével a lebegő könyvre, ami lustán pergeti a lapjait előttünk. Ujjai véresek, ahogy elveszi az arcától, de rá se néz, egyből a nadrágjába törli.
– Vigyázni rá – felem. – Miért, te?
– Visszavinni oda, ahová való.
Összeszalad a szemöldököm.
– És az hol van?
– A mágikus könyvek könyvtárában.
A könyv ekkor kinyílik egy bizonyos oldalon, megmutatva a pecsétjét. Részben már megfakult, de jól kivehető latin szöveg övezi a kúriának tűnő épületet.
– Azt hiszem, szövetségesek vagyunk, szóval akár le is tehetnéd a kést – javasolja a fiú.
– Szétvágtad a kedvenc pulcsimat.
– Nem kár érte… – fintorodik el, nekem pedig kedvem lenne képen törölni. Vagy vágni rá még pár vonalat a késsel. Nem biztos, hogy bármit is akarnék egy ilyen pökhendi alaktól, aki éjnek évadján még nekem is támad.
A könyvre nézek, ami még mindig lebeg. Már-már szomorú lassúsággal csukja be magát, és mutatja felém a gerincét: első kötet. Hogy lehettem olyan bolond, hogy még csak rendesen meg se néztem! Ez van, ha az ember a sötét éjszaka kellős közepén kutakodik a buszmegállókba kihelyezett szabadpolcokon.
– Van egy párod – suttogom. – Haza akarsz menni?
A könyv előre-hátra mozog, bólogat. A szívemet összefacsarodik. Leengedem a kést, és lehuppanok a puha ágyra. A könyvecske mellém telepszik, a párnámon pihen mozdulatlanul.
– Ülj fel, és mondj el mindent – mutatom a fiúnak a forgószékemet. – De még egy beszólás, és beléd mártom a késedet.
– Nagyon félek – imitál borzongást, de cselekszik, és lusta macskaként terpeszkedik el ott, ahol én tanulni szoktam.
Valami azt súgja, ne bízzak benne, a kíváncsiságom azonban sokkal nagyobb.