1857, London
Kinyitom a szememet, de csak homályos foltokat látok. Fehér és szürke foltokat, amik ide-oda libbennek, pakolnak, hajolnak. Mély hangjuktól zeng a fejem. Aztán megérzem a szagokat is. Először a szúrósat, már-már bódítót, utána pedig valamit, amit jól ismerek. Keserű íz önti el a számat. Halottak.
Hol vagyok?
Hason fekszem egy puha, de hányingerkeltő emberszaggal átitatott ágyon. Megpróbálom kézzel feltolni magamat, de tűz hasít a hátamba, az izmaimba. A bőröm úgy feszül, mintha tépnék, a csontjaim sajognak.
– Doktor úr, felébredt! – szólal meg felettem egy kellemesen csengő, de fáradt hang. Nyelek egyet, hogy képes legyek kordában tartani háborgó gyomromat, kavarog, pedig nincs bennem semmi.
– Ideje volt – dörmögi egy érces hang. Cipő kopog a kemény padlón, majd árnyék vetül rám.
– És ezzel mi legyen? – veti oda egy másik élesen. Tehát hárman vannak.
– Takarja le, és vigyék a többi hulla közé, nővér!
Az egész testem megremeg, nem bírok rájuk nézni. Most én következem? Hol vagyok? A tömény húgyszag, ami a torkomra tolakszik, és marni kezdi, eszembe juttatja, mit meséltek a tapasztaltabbak a pokolról. Büdös és meleg, akárcsak itt. De akkor hogy lehet fehér és vakító, mint a felhők felett?
– Szerencsétlen fiú – simogatja meg a hajam egy kicsi, hűvös kéz. Ugyanaz a csengő, immár erőtlen hang. Lehet, hogy egy másik angyal? – Pedig milyen szép szőke… – Nem merek felnézni rá, inkább hagyom, hogy a hajam még jobban a szemembe hulljon, és fátylat borítson erre az ismeretlen világra.
– Valóban jól helyben hagyták.
– Mi történt? – hangzik el a kérdés egészen közel a fülemhez. Érzem a leheletét, akárki is az. Ő is büdös.
– Fogadok, ilyet még sose láttál! Torzszülött lehetett. A két lapockánál megszabadították a csontos, izmos kinövésektől, ennek következtében sok vért veszített. Kész csoda, hogy túlélte. Megmutatná a sebet, nővér?
Még jobban összeszorítom a szememet. Hát, minek hisznek ezek engem? Érzem, ahogy a finom ujjak a bőrömhöz érnek, majd lefejtenek rólam valamit. Annyira fáj, hogy ordítani tudnék. Csak most jövök rá, hogy nincs is rajtam ruha. Az áporodott, gyűrött lepedőbe fúrom az arcomat. Már a gyomrom sem érdekel, csak hagyjanak békén.
– Nahát, milyen gyorsan gyógyul! – mondja a csengő hang.
– Ez elképesztő! Mióta van bent?
– Két napja – válaszol az érces hang. – Kösse be újra, és nézzük meg holnap is.
– Hm, jobban meg kell vizsgálnunk… – motyogja a mély hangú.
– És ha nem ép az elméje?
– Akkor is. Utána majd elküldjük a Bedlambe.
Rossz érzés kerít hatalmába. Nem ép? És mi az a Bedlam? A tapasztaltabbak mindig azt tanították, úgy vagyunk teljesek, ahogy megteremtettek minket. Mit akarnak ezek velem? Ekkor a hűvös kéz újra a bőrömhöz ér, utána pedig forró, csípős érzés fut végig hátamon. Össze kell szorítanom a fogam, hogy kibírjam, de így is kiszakad belőlem egy nyögés. Ösztönösen dolgoznak az izmok a hátamon, de ezúttal nem tudom magam beborítani hófehér tollakkal. Könnyek csípik a szemem, gyorsan pislogok, hogy visszafogjam őket. Legalább nem jöttek rá, hogy mi vagyok valójában. Vagy mi voltam…
– Mi az a vizsgálat? – bukik ki belőlem a kérdés.
– Nem kell félnie – seprik el a hajamat az arcom elől a vékony ujjak. – Csak szeretnénk meggyógyítani.
– És mi az a Bedlam? – folytatom, miközben ő nedves ruhával törli meg a homlokom.
– A bolondok háza.
A levegő bent akad a tüdőmben. Hallottam már róluk pár hírvivő angyaltól, akik a bentlakóknak vittek üzeneteket. Van, aki tényleg elvesztette az eszét, és képtelen felfogni, mit mondanak neki, de van, aki teljesen magánál van. Ők szenvednek a legjobban. A gondolat éppúgy éget, mint a tisztítótűz.
– Nem vagyok őrült – suttogom bele a lepedőbe.
– Tudom – terít rám a kéz valami puhát. – És ők is tudni fogják. Így is kész csoda, hogy él.
Nem tudom megakadályozni, hogy kibuggyanjon egy könnycsepp a szememből, és a lepedőre hulljon. Hogy történhetett ez velem? Még csak nem is emlékszem arra, ami történt.
– Bárcsak inkább meghalnék…
– Ne mondjon ilyet – korhol meglepően kedvesen a hang. – Maga még hitet adhat nekünk, hogy ér valamit a küzdelmünk. Egy ideje már csak nő a halottak száma.
– Hogy mik?
– Halottak… – ismétli elcsukló hangon. – Már egy hónapja küzdünk a tífusszal.
Kinyitom a szemem, és a mellettem lévő ágyra pillantok. A szürke, gyűrött lepedő félig megolvadt hóként takarja be az élettelen testet. Vajon mitől szenvedett? Fohászkodott Istenhez fájdalmában? Várta a halált, vagy gyógyulásban reménykedett?
Neki már úgyis mindegy.
Szégyellem magam, amiért én képes vagyok olyan gyorsan helyre jönni. De akkor miért érzem mégis olyan erősen a fájdalmat? Lehet, hogy a szárnyaimban volt valójában az erőm jelentős része? Görcsbe rándul a gyomrom. Élni akarok.
Olyan emberi érzés, hogy szinte kiszakad a szívem a helyéről. Akkor most mi vagyok: angyal vagy ember? Megrekedtem a két világ között? Egy biztos: nem jöhetnek rá, hogy szárnyaim voltak, mert akkor végérvényesen elzárnak.
Óvatosan megemelem a fejemet, és az ablakra nézek. A nap lassan lopakodik be, rávetül a koszos lepelre, ami a halottat takarja. Egyre erősebb fénybe vonja, mintha fel akarná oldani. A lélek talán már rég az új helyén van.
Nekem is meg kell találnom az enyémet. Itt nem maradhatok.
***
Az épület tetején állok, és a város háztetőit, a kémények rengetegét nézem. Éreztem, hogy egyszerre hív az ég és húz a föld, végül úgy döntöttem, a kettő között keresem a helyemet. Estére békén hagytak, így fogtam magam, és a szűk, levegőtlen folyosókon megszöktem. Némelyik kéményből fekete füst száll fel, szinte táplálja a sűrű fellegeket. Amikor még megvoltak a szárnyaim, csak felröppentem egészen a felhők fölé, és könnyedén olvastam a csillagokban. Mindig utat mutattak nekem, ahogy a folyók, a tavak, és az emberek által épített utak is.
Azon az estén is könnyedén suhantam a széllel, a hömpölygő folyó és a derengő lámpák fénye irányított. Erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam. Meg akartam mutatni, hogy többre vagyok képes, mint ahogy a többiek gondolják. A démon azonban ügyesebb volt.
Benedict, akivel egy csapatban gyakoroltuk a repülést, gyakran figyelmeztetett, hogy ne akarjak többet annál, mint amire éppen képes vagyok, mert baj lehet belőle. Tanuljak és gyakoroljak, ahelyett, hogy állandóan bizonyítani akarnék. Egek, mennyit fújtam rá! Amikor végre kineveztek hírnöknek, Benedict pedig egyből oltalmazó lett, epe marta a torkomat. Azt hittem, én is lehetek az. Hogy egyből megkapom az emberem, és Bennel együtt szeljük majd át az eget. Most meg már azt sem tudok, nemhogy egy élőlényt megvédeni.
Védelem. A szó éles késként hatol a bordáim közé. Szegény lány! Napokig lestem minden mozdulatát, hallgattam minden sóhaját. A hiány, ami a szívében lakott, úgy telepedett rá, mint erre a koszos városra a köd. Nehézsége lehúzta a végtagjait, sűrűségén keresztül a szeme nem látott mást, csak a kilátástalanságot, ami éjszakánként fojtogatta. Egyszer, amikor rosszat álmodott, halkan énekelni kezdtem neki, mire megnyugodott, ettől pedig balga módon azt hittem, képes vagyok őt kimenteni.
Én tényleg csak segíteni akartam.
Meg bizonyítani, hogy több vagyok egyszerű hírvivőnél. Hogy képes vagyok biztonságot teremteni, de túlzásba vittem, ugyanis harcos cseppet sem vagyok. A démon pedig, aki a lányt őrizte, tett róla, hogy angyal se legyek… Ökölbe szorítom a kezemet, és teljes erőből beleütök a mellettem lévő kéménybe. Ordítok a fájdalomtól, de senki sem hall. A bőröm felszakadt, vérzek, és csak magam vagyok.
Körbenézek. Nem látok mást, csak akadályokat.
A házak között mélység húzódik, a cserepek néhol töröttek vagy hiányosak, és éles, fémből készült fogak merednek az ég felé. Fogalmam sincs, hogyan vágjak keresztül rajtuk szárnyak nélkül. Ha a mállott falú épületben nem haltam meg, itt szinte biztos felnyársal valami.
Vissza azonban nem mehetek a kórházba.
Amikor másodjára is meglátogattak, alvást színleltem. A kedves, csengő hang ugyan szólongatott, de nem mertem kinyitni a szememet. Éreztem, ahogy a hátamnál babrál, majd otthagy. Mihelyt rám borult az éjszaka, magamra kaptam a székre hajtogatott ruhákat, és meglógtam.
Pontosan úgy, ahogy akkor éjjel Benedict elől. Szerencsére a szokásosnál is mélyebben aludt a hosszú kiképzés miatt, én azonban friss és tettre kész voltam. Az idősebbek szerint egy hírnöknek semmi szüksége arra, hogy megtanuljon az emberek fegyvereivel bánni, az oltalmazóknak bezzeg… Nem vagyok rá büszke, de elemeltem Ben gyakorlókését, és sietve a lány megmentésére indultam. Korábban már kifigyeltem, hogy időnként egy idegen házba mennek vacsorázni. Fogalmam sem volt, mit kezdek vele, ha kiszabadítottam, de nagyon szembe akartam szállni a démonnal.
A démonnal, aki úgy nézett ki, mint egy öreg, derékfájós ember. Botra támaszkodva kellett átszelnie az utat, és az a törékeny lány kapaszkodott belé, hogy tartsa. Én meg hittem a szememnek… Még mindig cseng a fülem az ütéstől, húzza az izmaimat, ahogy csavart egyet a karomon, és sajognak a bordáim.
Akkor kellett volna elrepülnöm.
A lány halk, ijedt nyöszörgése azonban nem engedett el. Győzni akartam, de végül mindent elvesztettem.
Az épület oldalához megyek, és lenézek a mélybe. A házak közé már kezd bekúszni a tejszerű, nyirkos köd, lassan beborítja a várost. Akkor még kevesebbet fogok látni, mint most. Az égre pillantok, de csak a sötétség néz vissza rám. Mit kezdjek most magammal? A holdat és a csillagokat fekete fellegek vonják körbe. Most még tudom, hol vagyok, de később…
Mégis lépnem kell.
Valamerre.
Akármerre.
***
Egy szeméttel teli, sáros lében úszó sikártorban, a faládák árnyékába bújva mar belém először az éhség. Feszeget a bordáim alatt, alattomos kígyóként kúszik fel, és kaparja a torkomat. Hiába nyelek nagyokat, nem múlik el. Az emberek gyakran mondják, farkaséhesek, vagy megennének egy egész birkát, én azonban csak azt érzem, sorvadok. A sebem is már lassabban gyógyul, gyengébbnek érzem magam. Hogy lehet, hogy angyalként ezt sose éreztem? Ettem pár falat puha kenyeret, ittam a hűvös, friss esővizet, és napokig elvoltam. Egy alma, egy szem szőlő éppen annyi erőt adott, hogy átrepüljem a várost. Az erőm máshonnan jött, azt viszont már senki sem adja vissza…
Előző nap láttam egy üzletet a közelben, ahonnan finom illatok szállingóztak felém, de olyan egyformák az utcák, hogy azóta se tudom, hogyan jutok oda vissza. De ha megtalálnám, mire mennék vele? Nem tudnék venni semmit. Nekem azonban nemhogy pénzem, de még zsebem sincs…
Lopnom kéne.
Pontosan úgy, ahogy azok a kis suhancok teszik, akik pár óránként el-elsurrannak előttem. Néha megnéznek, fintorognak rám, de sose jönnek oda. Hol a nadrágzsebükbe süllyesztik a kezüket, hol pedig bő, foltos és szakadt kabátjuk alá. Biztos, hogy tartanak valamit a markukban. De mit? A gondolat, hogy emberi bűnre vetemedjek, elborzaszt, de a gyomrom túl hangosan korog, elnyomja a lelkiismeretemet.
Vajon ha a túlélésért teszem, akkor bocsánatos bűn?
Felkelek, és szorosan a házak falához simulva elindulok. A sikátor egy forgalmas utcára nyílik, a sarkon pedig áll egy gyümölccsel és zöldséggel megrakott kis taliga. Ha csak egy almát el tudnék csenni, csillapíthatnám az éhségemet egészen estig. Azt, hogy reggelig mit eszek, nem tudom, de az alma egyelőre jó megoldásnak tűnik.
Szerencsémre a kordét sokan állják körbe. Egy nő fonott kosarába szedi éppen a gyümölcsöket, egy gyerek számolja mellette. Ha melléjük lépnék, és elnyúlnék a nő háta mögött, pont elérnék egy hatalmas almát. Vagy kettő kicsit, mert elég nagy hozzá a tenyerem.
Vajon sikerülhet?
A gyomrom megkordul. Nincs más választásom.
Komótosan indulok a taliga felé, minden második lépésnél hol az ég felé pillantok – gyülekeznek a felhők, eső lesz –, hol pedig az embereket figyelem, ahogy átszaladnak az utcán két hintó között. Túl sokan vannak, könnyen elvegyülök. Csak legyen szerencsém!
Pont akkor állok a gyerekét türelemre intő nő mögé, amikor az árus a pénzt számolja. Csörögnek az érmék, ahogy az övére akasztott zsákocskába ejti őket.
– Simon! – ránt egyet az asszony az izgága gyereken.
Úgy teszek, mint aki várja, hogy sorra kerüljön, de közben a nő takarásában rámarkolok egy almára, majd a kabátom ujjába rejtem. Legszívesebben elmosolyodnék, de még túl korai lenne az öröm. Mint aki megunta a várakozást, megkerülöm a kocsit, és elmegyek a sikátor irányába.
Alighogy beérek a ládák takarásába, valaki fejbe kólint. Behúzom a nyakam, de a világ megborul, megszédülök. Üres kezemmel a falnak támaszkodok.
– Ez a mi környékünk! – ordítja a fülembe közelről, és a falnak lök, mire a földre csuklok.
– Ezek után majd meggondolod, hogy itt ólálkodj – jelenti ki egy másik, majd közelebb lép, és teljes erőből rugdosni kezd. Először a bordámat találja el a cipőorra, aztán az üres hasamat, ami így még jobban fáj. Összehúzom magam, ahogy csak bírom, de akkor meg a hátamon húzódó, gyógyuló sebeimet üti a sáros talpa. Felnyüszítek, mint egy kutya, és azért fohászkodom, hogy valaki, segítsen.
Hol vagy, Ben?
Amikor végre abbahagyják, az első mellém lép, és kihúzza a kabátom ujjából az almát. Próbálok utána kapni, de a másik megint megrúg. A kezemmel védem az arcomat, az ujjaim közül lesek rájuk.
– Tűnj innen, mert legközelebb mást kapsz! – villantja meg a kését az, amelyik elvette az almát, majd kettévágja a gyümölcsöt, a felét pedig a társának nyújtja. Hangosan roppan a foguk alatt.
Összeszalad a nyál a számban. Vajon milyen lehet? Édes, omlós, vagy enyhén savanykás, kemény?
– Mit műveltek ti ott? – szólal meg a sikátor végében egy fekete lepelbe bújt alak. Hosszú palástjába meglibben, ahogy bele-belekap a házak között elsuhanó, gyenge szél.
A két fiú felkapja a fejét, aztán rögvest futásnak erednek. Mire felülök a házfal tövébe, és kisöpröm a szememből sáros hajam, más ott sincsenek.
Az alak árnyékot vet rám, én pedig felnézek sötétbarna szemeibe. Még a széles karimájú fekete kalapja alatt is fénylenek, akár a csillagok az égen.
– Mikor ettél utoljára, fiam?
Szégyenkezve húzom magamhoz a lábamat, mintha ezzel megszüntethetném a fájdalmat a gyomromban.
– Három napja – suttogom erőtlenül.
Hosszúkás, ráncokkal teli arca elkomorul, majd feljebb tolja homlokán a kalapot, és még jobban szemügyre vesz.
– Mutasd a kezedet.
Ugyan, minek? Mégis lassan kinyújtom felé. A vonásai ellágyulnak, ahogy szemügyre veszi először a tenyeremet, majd a körmeimet.
– Tudsz olvasni? – kérdezi.
– Igen – felelem, mire egy távoli bolt felé mutat. Az ajtó fölött hatalmas cégéren egy koronás kakas pöffeszkedik.
– Mi van fölé írva?
Hunyorognom kell egy kicsit. Hol éles, hol homályos a látásom, pedig amikor szárnyam volt, nem volt ilyen gondom. Elfog a félelem. Mi lesz, ha visszajön a két fiú, és beváltják a fenyegetésüket? Mi lesz, ha elmegyek másik sikátorba, és ott is így járok? Ha pedig ez a férfi ételt adna nekem…
Addig összpontosítok, amíg a kép tiszta nem lesz előttem:
– Ivó a király kakasához.
Elmosolyodik.
– Gyere velem – int, és elindul.
Óvatosan felállok, és lassú léptekkel követem. Körülbelül két utcányit megyünk, amikor megáll egy szürke falú épület előtt, és szélesre tárja az ajtaját:
– Ez az egyházkerület konyhája. Itt kapsz majd enni.
Beazonosíthatatlan illat csapja meg az orromat. Üres beleim most már követelőzve tekeregnek, csikorognak. Nem bírok ellenállni.
– Gyerünk – noszogat, és a vállamnál fogva bevezet az épületbe.
A küszöbön átlépve a kellemes meleg szinte cirógatja az arcomat. A szakadt kabát, amit egy kapualjban találtam, lekívánkozik rólam. Halk duruzsolás, tányércsörgés tölti be a helyiséget, majdnem minden asztalnál eszik három-négy ember.
– Ülj le ide – mutat a férfi egy üres székre. Csak most érzem, milyen sokáig képes voltam tartani magam, de végre elengedem magam, és leroskadok az ülőhelyre. Még mindig sajog a testem ott, ahol ütés érte. – Gwenda, hozzon kérem egy tányér levest – int a férfi az asztalok között tálcával egyensúlyozó fiatal nőnek.
– Köszönöm, hogy ilyen kedves velem – bököm ki hideg, sebtől vörös kezemet tördelve. Az első, amit megtanultam az angyalok között, hogyan mindig legyek udvarias. A második a repülés volt, de az már nem fog menni, úgyhogy marad az előbbi.
– Ugyan – legyint a névtelen férfi. – Rád fér egy tál meleg étel. Mi a neved?
Hirtelen nem tudok mit felelni. Kutakodok az emlékeimben, de csak egy név jut eszembe:
– Simon.
Végülis megteszi. Jobb, mint a Százhetvennegyedik Számú Hírvivő. Benedict persze ebben is szerencsésebb volt. Ó, hogy irigyeltem érte! A Százkilencedik számú Oltalmazót neki valahogy könnyebben elfelejtették…
– Honnan jöttél?
Na, erre mit mondjak? Nem árulhatom el, és azt sem tudom, az emberek mit szoktak mondani ilyenkor magukról.
– A kiejtésed hasonlít a cornwallira, de írnek nézel ki – húzza össze a szemöldökét.
Nem igazán értem, mit akar ezzel mondani, de mivel az ír szót mély hangon, szinte dühvel ejti ki, úgy döntök, inkább a másikat mondom:
– Cornwallból jöttem.
– Sok halász jön onnan Londonba. Bár… – néz le a kezemre. – Ahhoz nem elég kemény a bőröd, hogy az legyél. Talán valami uraságnál dolgoztál?
Éppenséggel nem téved nagyot. A lehető legnagyobb úrhoz tartoztam, de annak már vége. Örökre.
– Lényegtelen – felelem.
Bővebb választ vár, de Gwenda megment az étellel. Egy tál világos színű folyadékot tesz le elém. A forró gőz csiklandozza az orromat, rögtön összefut a nyál a számban. Kapok mellé egy darabka friss fekete kenyeret is, aminek az illata szinte elbódít. Azonnal nekiállok.
– Miért jöttél Londonba? – érdeklődik tovább a férfi.
Mert azt hittem, elég erős vagyok.
– Levegőváltozásra volt szükségem – felelem két falat között. A folyadék enyhén sűrű, zöldségdarabok úszkálnak benne. Az úszkáló répákat és a hagymagerezdeket felismerem. A színe undorító sárgás, de az íze fenséges.
A férfi felnevet, de kínomban én is. Ugyan ki kívánkozik ebbe a városba? Tulajdonképpen én is csak a képzésem és a lány miatt jöttem ide.
– Aztán mihez értesz?
Megvonom a vállam. Ugyan, mit csinálhatnék szárnyak nélkül?
– Attól tartok, haszontalan vagyok.
– Kötve hiszem – nevet fel. – Látod azt a törpét? – biccent a férfi a szomszéd asztal felé, ahol a rövidlábú alak éppen akkor ereszkedik le a székről. Vékony, és feleakkora, mint én, mégsem egy gyerek arca néz rám, amikor egy pillanatra összeakad a tekintetünk. – Alig tizenhat éves, de a környék legjobb kéményseprője.
Tátva marad a szám. Ez az ember azokon a tetőkön dolgozik, amiken én olyan vakmerőn repkedtem?
– Tudod, pár éve volt az a törvény… – folytatja. – Szerencsére már nem lehet a gyerekekkel csináltatni. Woody viszont nem az, de elég kicsi ahhoz, hogy beférjen a kéménybe. Egy évvel ezelőtt ütötték-verték, mert más, mint a többiek, valaki meg még látványosságnak is el akarta adni. Ma meg csak rá kell nézni!
Más, mint a többiek.
Eszembe jut az izzadságszagú lepedő, a bűzös meleg, és az a szó, amit az a két különös alak mondott: Bedlam. Oda is azok kerülnek, akik mások.
Az alacsony növésű fiú kormos, mégis mindenki örömmel ráz vele kezet. Nagyon hasznos lehet a munkája, ha ennyi ember kedveli érte. Nem úgy, mint az enyém, amit sikerült úgy elszúrnom, hogy a szárnyaimat is elvesztettem. Szinte látom magam előtt Ben dühtől sötét szemeit, vékonyra szorított száját, ökölbe szorult kezét. Jót akart nekem, féltett, én meg így háláltam meg…
– Ő is egyedül van?
– Nem, de abból, amit keres, el tudja tartani a lánytestvéreit, akik így nem kerülnek az utcára. Ennivalóra kevés jut nekik, ezért sokszor eljön a konyhára, de mi úgyis szívesen látjuk.
– Ahogy engem is? – nézek az üres levesestálra. Gyorsan elfogyott, és már a gyomrom sem fáj.
– Igen, téged is – válaszolja a férfi. A szeméből őszinteség süt. – Mi az egyházkerületnél igyekszünk megmenteni az elveszett lelkeket. Tudsz írni, olvasni? Lenne neked munka, ha érdekel, de ahhoz nem elég egy-két szót felismerni egy tábláról.
Bólintok. Angyalként minden nyelvű embert megértek, a szövegeiket pedig muszáj volt megismernem. Ben mindig mondta, mennyire szeretik, ha a könyveikből idézgetsz nekik.
A férfi elővesz a zsebéből egy fekete könyvet, majd találomra felnyitja, és rámutat egy sorra.
– Mi van ide írva? – A hangom kissé remeg, de érthetően felolvasom. Aztán a kezembe nyom egy apró széndarabot, hátralapoz a könyvben, és megkér, hogy írjam le a nevemet. Az új nevem, nem pedig a számomat. Ezt is megteszem.
– Így sokkal könnyebb a dolgom – csúsztatja vissza a zsebébe a könyvet elégedetten. – A nevem Henry Hutton, a Bedford utcai Szent Pál-templom tiszteletese vagyok. Úgy két hete felmondott a segédem, azóta egyedül csinálok mindent. Ma éjjeltől alhatsz a sekrestyében, holnap reggel pedig beállhatsz dolgozni hozzám a parókián. Szükségem van valakire, aki segít vezetni az anyakönyveket, és lekörmöli a levelezést. Az utóbbi években annyi feladat szakadt ránk…
Egy lelkész?
– Köszönöm, tiszteletes uram – rebegem.
Közelebb hajol hozzám, és halkan megkérdezi:
– De ugye nem vagy katolikus?
Megrázom a fejem. Igazából fogalmam sincs, mit jelent ez, mert mi angyalok nem foglalkoztunk soha ilyenekkel, csak azt néztük, jót cselekednek-e. Ez az ember pedig így tesz, innentől kezdve nekem mindegy, minek nevezi magát.
Hirtelen mindent nagyon megbánok. A túlzott önbizalmat, ami a szárnyaim elvesztéséhez vezetett. A figyelmetlenséget, hogy még csak meg sem köszöntem azoknak a hűvös kezeknek, hogy ápoltak. A lopást, mert szembementem az elvekkel, amik mentén korábban éltem. De legfőképp Bennek, hogy a maga módján tanítgatott, és én mégsem hallgattam rá, pedig a javamat akarta.
Vajon keresni fog? Szinte biztos vagyok benne.
De meg is fog találni? Ha egy helyben maradok, talán igen.
És akkor bocsánatot kérhetek.
A legjobb, amit tehetek ebben a helyzetben, hogy a tiszteletes mellett maradok, és addig hasznossá teszem magam. Van egy olyan érzésem, hogy még sokat tanulhatok tőle – és legalább azonnal meg is tudom köszönni.
(2025)
