Reszketve állok a nedves avarral borított ösvényen, a tejfehér, fojtogató köd falat képez körülöttem. A telefonom kijelzője halványan világít, de így se látok semmit, csak emlékezetből tudom, hogy a nehéz fátyol mögött elvadult bokrok és sűrűn egymás mellé nőtt fák vannak.
Az erdő mintha halkan suttogna. Vagy csak egy gyenge szellő az? Nem kéne itt lennem.
– Ki van ott? – kapkodom a fejemet, de ekkor rálépek egy ágra, ami nagyot roppan a talpam alatt. Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni, a szívem őrültként veri a mellkasomat. Szabadulni akar, de ez lehetetlen. – Nem kellett volna idejönnöm – motyogom, miközben teszek előre három lépést. Az ázott levéltakaró kissé csúszik a bakancsom alatt, a fény pedig ugrál előttem, mert remeg a kezemben a telefon.
Suhanó hang üti meg a fülemet, amit a levelek zizegése kísér. Ledermedek, minden további apró neszre figyelek.
– Nincs itt – bizonygatom magamnak.
– Dehogynem – jön a válasz az erdő mélyéről a lepelként rám telepedő fehérségen keresztül.
Félelem fut végig a gerincemen, kiáltás tör fel a torkomból. Szaladni akarok, akárcsak a szívem ki a testemből, de elcsúszok az ösvényen, és elvágódok a nyirkos leveleken. Fájdalom hasít a csípőmbe, majd a vállamba. A telefonom valahol nem messze tőlem ér talajt, zihálva kutakodok utána a sötétben. Föld és enyészet szaga tolakszik az orromba, a számban megkeseredik a nyál. Amikor végre a koszos tenyeremben tartom a mobilomat, és már fordítanám a hang irányába, újra megszólal:
– Mit keresel itt? – Ezúttal azonban felismerem.
Hirtelen eláraszt a nyugalom, és felnevetek.
– Hol vagy, Lina?
Nem felel.
– Ne szórakozz velem! Nem vagy te boszorkány…
Semmi reakció.
Nagy nehezen lábra állok, és ugyan fáj, de teszek pár lépést.
– Csak a fogadás miatt vagy itt, igaz? – A hangja fáradt, kicsit talán szomorú is. A gyomrom a földig süllyed. Tagadni nem tudom, így inkább nem mondok semmit. Nem akarom megbántani azt, aki nem érdemli meg. – Menj haza, és mondd azt nekik, hogy láttál, és mondd, hogy az vagyok.
– De nem láttalak, és nem vagy – nézek farkasszemet a köddel. Nyelnem kell, de túl száraz a torkom. Tudom, hogy ott van valahol. – Bújj elő!
– Jobb így. – A hangja ezúttal durva, csiszolópapírként sérti fel a bőrömet. – Menj!
Újabb susogás, zizegés, roppanás, aztán a csend, amit belélegzek, ami újra és újra kitölti a tüdőmet, majd beszivárog az ereimbe, és éppúgy legyengít, mint a csípőmből egyre erősebben kisugárzó fájdalom.
Soha többé nem fogadok senkivel. Lina kárára meg végképp nem.