Vidám nevetés szűrődik be a nappaliból a konyhába. Mivel Eszter napközben elfelejtett elmosogatni, és behűteni a pezsgőt, az utolsó fél órában mentem a menthetőt. A kezem csuklóig habos, ujjbegyeimet szívja a víz, de rendületlenül küzdök a halom pohárral. Vagyis bögrével, mert rendes poharakra egyelőre nincs pénzünk.
Talán a következő fizetés után…
Már az is nagy szó, hogy sikerült albérletet találni a munkahelyünkhöz közel. Minden megtakarításunk elment a kaucióra, és olyan különlegességekre, mint a pezsgőspohár, már nem jutott. Így is tiszta szerencse, hogy csak Eszterrel, a munkatársammal és újdonsült barátnőmmel kell osztoznom a lakáson. És a bátyjával, aki gyakran beugrik hozzánk munka után.
Márk sokat beszélget velem. Ha összetalálkozik a tekintetünk, elmosolyodik. Ha leülünk az asztalhoz, mellém ül. Ha összeér a könyökünk…
– Hol van a pezsgő? – jelenik meg Márk az ajtóban. Mély hangjától rögtön libabőrös leszek, a lábam megremeg. A víz alatt úgy rászorítok a szivacsra, hogy a körmömmel belevájok a tenyerembe. Miért pont neki jutott eszébe? Nem kéne ennyit gondolnom rá.
– Betettem a hűtőbe, de előbb el kell mosogatni – felelem, és közben reménykedek, hogy a hangom nem árul el.
– Ráérsz – legyint, majd a hűtőhöz lép, és kinyitja.
Ketten együtt annyira kitöltjük a kicsi konyhát, hogy nem kizárt, egymás elől szívjuk el a levegőt. Vagy egymásnak hagyjuk meg? A biztonság kedvéért csak aprókat lélegzek. Túlságosan bejön nekem. Alig magasabb nálam, könnyedén át tudnám karolni a nyakát, és magamhoz húzni, miközben beletúrok dús, barna hajába, aztán…
A hűtő tartalmát nézi, és nagyokat hümmög.
Szégyenemben az ajkamba harapok, a kezem mozdulatlan a vízben. Mindössze egy tegnapról maradt pizzaszelet, három kockasajt, és Eszter cukormentes joghurtjai árválkodnak benne. Látom Márk arcán a fintort, de van benne annyi, hogy nem tesz szemrehányást. A húgának persze azonnal megjegyezné, de nekem nem. Ez vajon jó jel?
Megpöccinti a pezsgős üveget:
– Tényleg nem elég hideg. – Beteszi a fagyasztóba, a karóráján pedig beállítja az időzítőt.
Egyre hangosabban hallom a petárdaropogást, a trombitálást. Közeledik az éjfél. Sietni kéne, de nem akarok. Végre úgy vagyunk kettesben, hogy nincs ott Eszter. Vajon mit szólna, ha megtudná, hogy odáig vagyok a bátyjáért? Tuti, megnyúzna…
– Szóval… – néz körbe a koszos tányérokkal és evőeszközökkel teli konyhapulton. – Hol vannak a poharak?
– Itt – emelek ki a mosogatóvízből egy két decis bögrét, amit még Eszterrel a karácsonyi vásáron vettünk. Az első fizetésünket forralt borral ünnepeltük, a bögrét pedig megtartottuk emléknek.
Márk felhúzza a szemöldökét:
– Úgy értem, hogy a pezsgőspoharak.
– Az nincs – teszem a csepegtetőtálcára az olcsó kerámiát, miközben próbálok nem elolvadni Márk csillogó szemétől.
– Akkor felesleges volt ébresztőórát venni a húgomnak karácsonyra, igaz? – sóhajt egy nagyot.
– Ha ez megnyugtat, annak is hasznát veszi – felelem mosolyogva, mire elneveti magát.
– Rendben, legközelebb pohárkészletet kaptok. De most segítek – azzal belenyúl a kihűlt mosogatóvízbe, és vadul keresni kezdi a poharakat. Addig kavarja a vizet, míg rá nem lel valamire…
A kezemre.
Még a víz alatt is bizserget az érintése, pedig már az egész tenyerem ráncos. Nem merek megmozdulni. Előfordult már, hogy Márk megérintett.
Egy óvatos, meleg kézfogás.
Egy apró mozdulat a hajamnál.
Egy finom érintés a karomon.
Márkra nézek, a tekintete most más. A szemem és a szám között ugrál, mintha vacillálna. Belülről feszít a kérdés, vajon mit akar tenni? És én mit akarok? Átlépni a határt, és megtudni, mi vár rám a túloldalon. Talán Esztert se zavarná…
Remélem.
Az ereimben forróság száguld végig, a gyomrom remeg. Közelebb hajolok, és megcsókolom Márkot. A szája puha, csokoládéízű, a bőre enyhén borostás, mégis kellemesen cirógat.
Egyszer csak elengedi a kezem a vízben, és magához húz. Vizes ujjaim az ingébe kapaszkodnak, eláztatva azt, de az övé ugyanezt teszik a derekamnál. A konyhapultnak nyom, én pedig még szorosabban vonom magamhoz. A külvilág megszűnik, már nem hallom a petárdák pukkanását, a hangos hahotázást, a lüktető zenét. Még egy határt átlépünk – együtt. Ajkaink szétnyílnak, és elveszünk egymásban, most már türelmetlenül, éhesen.
Az órája csipogása töri meg a pillanatot.
– A pezsgő – kap észbe.
– A poharak – jut eszembe, és már mozdulunk is.
Gépiesen mozgok, még mindig a csók hatása alatt állok. Vadul forgatom fel a mosogatótálcáról a bögréket, kávéscsészéket, miközben ő a pezsgőt próbálja felbontani. Halk pukkanás, majd az üveg szája a pohárhoz koccan.
– Mikor lesz éjfél? – kérdezem, miközben a karácsonyi bögrét tartom, hogy könnyebb legyen neki önteni.
– Még öt perc – pislant Márk az órájára. – Annyi elég lesz.
– Mire? – nézek rá kérdőn.
– Még egy csókra.
Összemosolygunk.
Hamarosan új év – új kezdet.
(2024)