1855. London
Alighogy Dawis, a komornyik odakanyarította az utolsó betűt is teendőinek hosszú listájára, meghallotta a csörömpölést. Összerezzent, mire egy hatalmas fekete tintafolt csöppent a lap aljára, majd lefolyt a szélén. Rányomta gyorsan az itatóst, de az sem segített. Inkább hagyta az egészet. Előkapta zsebóráját, és felpattintotta a fedelét. Kilenc óra múlt húsz perccel,és máris felfordulás van a házban? Felállt, szokásához híven megcsörgette zsebében a kulcsokat, és elindult megnézni, mi folyik az alagsorban.
Ahogy közeledett a díszvacsora napja, egyre több ősz hajszálat fedezett fel a feje tetején. A kis dorseti kúria, ahol az inaskodást kezdte fiatalon, nyomába se ért jelenlegi munkahelyének. A remeteként élő baronet mellett alig volt tennivaló, de a pénz se volt sok. A hosszú évek alatt azonban megtanulta megbecsülni jól fizető állását egy gróf londoni házában, ugyanakkor a felelősség is nyomta a vállát. És a sok teendő. Lord Templeton egyértelművé tette, mennyire fontos a közelgő esemény, és hogy nem tűr el hibát. Dawis értette a célzást: aki elront valamit, az hamar az utcán találja magát.
Az első útja Peterhez, a második inashoz vezetett, aki az egyik szomszédos szobában tisztogatta az ezüstöt.
– Mr. Dawis, már majdnem kész vagyok – mosolygott elégedetten a fiú. Dawis a szószos tálak fölé hajolt, amelyeken hemzsegtek az ujjnyomok. A nagyfülű fiú húsz éves létére rendkívül ügyetlen volt, Dawisnek mégsem akaródzott kiadni az útját, pedig számos alkalommal megtehette volna. Erősen emlékeztette valakire, aki ennyi idősen szintén hibát hibára halmozott, de aztán belejött. Elvégre mindenkinek jár még egy esély.
– Vegyél fel kesztyűt, és kezd újra – mutatott a foltokra. A fiú céklavörös lett szégyenében.
Ekkor a konyha felől újabb zaj ütötte meg Dawis fülét. Kifordult a szobából, és elindult a hang irányába. Az ablaktalan folyosó sötét volt, tíz év után azonban csukott szemmel is betalált volna bármelyik helyiségbe. Amikor átlépte a konyha küszöbét, a meglehetősen alacsony Mrs. Wilkinsonnal találta szembe magát.
– Mr. Dawis, megkapta már a grófnétól a végső létszámot? Jimmy most szed elő még több edényt.
Dawis lenézett. Az új inast gyakorlatilag elnyelte a konyhaszekrény, csak a cipője látszott ki. Mivel Dawis nem válaszolt, az asszony folytatta:
– Nekem azonnal tudnom kell, mennyi emberre főzzek! Melyik ház az, ahol a díszvacsora reggelén nem tudják a pontos létszámot? Én nem holmi szegénykonyhát vezetek, ahová boldog-boldogtalan betérhet…
– Tisztában vagyok a csalódottságával, Mrs. Wilkinson – szakította félbe Dawis. – Mindannyiunknak kihívás…
– Kihívás? – förmedt rá a nő. – Eddig mindig tudtam, mire számítsak. Ez a szakma pontos előkészületeket, gondos és precíz kivitelezést igényel. Hát, nem tudja?
– Sajnálom, Mrs. Wilkinson. – Dawis nyelt egyet, nehogy kicsússzon a száján egy sértés. A gyomra nem bírta volna el, ha mérgében a szakácsnő túlsózza az ételt. – Vigasztalja a tudat, hogy félig már el is készült. A gróffal és a grófnéval együtt huszonhatan lesznek.
Mivel a szakácsnő újabb megjegyzést készült tenni, Dawis gyorsan kifordult a konyhából. Még véletlenül sem akarta, hogy megfájduljon a feje. Nem értette, miért vele veszekszik a nő. Tehet ő arról, hogy a gróf utólag meghívott még pár vendéget? Van bármi köze ahhoz, hogy a grófné másik desszertet akart?
– Mr. Dawis! – Az egyik szobalány futott elé.
– Jenny! Megmondtam, hogy a házban nem szaladgálunk – korholta Dawis. A lány fürgesége saját bajait juttatta eszébe. Az utóbbi időben egyre gyakrabban hasogatott a háta, fájt a dereka. – Mrs. Hudson küldte?
– Igen – bólintott egy nagyot a kipirosodott arcú lány. – Kitakarítottuk az ebédlőt, Patsy pedig kivasalta a terítőket.
– Jöjjön utánam – intett Dawis az egyik elzárt helyiség felé.
Amikor benyitott, enyhe dohszag ütötte meg az orrát. Megint elfelejtette kiadni valakinek a szellőztetést. A hatalmas vitrin roskadozott a porcelánoktól. Elővette zsebéből kulcscsomóját, és kikereste a megfelelőt. A zár szerencsére tökéletesen működött, pedig már jó ideje rá fért a csere. Egy újabb feladat a hosszú lista aljára.
Nyílt a szekrény, Jenny az egyik tányérért nyúlt, ám Dawis elkapta a kezét:
– Ha végzett, szóljon! Megszámolom őket – sandított a lányra, aki megilletődve biccentett egyet, mire Dawis engedett a szorításán. Ha a porcelánnak baja esik, ajánlólevél nélkül teszem ki a szűrét…
A gondolatra összerándult a gyomra. Ugyan mit ér az ember ebben a világban ajánlólevél nélkül? Semmit. Ha a kis Jenny hibázik, elsőként a komornyikot vonják felelősségre. Ösztönösen a derekához kapott. Ötven felett aligha válogathat a lehetőségek közül. Jenny pár nap alatt talál új munkát magának bármelyik előkelő háznál, de Dawis… Milyen megalázó lenne újra inasnak lenni! De komornyiknak meg ki alkalmazná? A feladatokra kell összpontosítania, akkor nem lesz gond.
– Mr. Dawis, megjött a szesz! – Az első inas szóhasználatától felállt a hátán a szőr. A férfi még a fáradtságot sem vette, hogy odajöjjön hozzá, ehelyett bekiabált. Dawis többek között ennek tulajdonította egyre növekvő ráncainak számát.
– Bor, Perkins, méghozzá egyenesen Franciaországból – helyesbített Dawis fennhangon, miközben otthagyta Jennyt.
Nagy léptekkel követte Perkinst a hátsó ajtóhoz, ahol már várt rá két rekesz bordeaux-i. Megszámolta a palackokat, átvette a számlát, majd a férfival levitték az árut a borospincébe. Amikor a kellemesen hűvös levegő megcsapta az arcát, és letette a ládát, rögtön megbánta, hogy nem Perkinssel vitette le mindkettőt. Öreg volt ő már ehhez.
– Ez aztán jóféle lehet – kapott fel egy üveget Perkins, és forgatni kezdte a gyertya pislákoló fénye mellett.
– Tegye le – rivallt rá Dawis. – Az skót whisky, ráadásul őlordsága kedvence.
– A helyében én is szeretném – villantotta meg hófehér fogsorát a férfi. Visszatette a polcra, és elindult a kijárat felé.
– Tartsa magában a megjegyzéseit, ha jót akar – kiáltotta utána Dawis, de Perkins addigra már felment a lépcsőn.
Dawis rámarkolt a kezében lévő kulcsokra. Nem bízott benne. Rendkívül idegesítette, hogy Perkins időnként el-eltűnik tíz percre, és nem tudja, hova. Már csak az kéne, hogy engedély nélkül lejusson pincébe! Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, megigazította az üveget. Sajnos nagy szüksége volt Perkins tapasztalatára. Egyenesen egy márki háztartásából sikerült átcsábítani magasabb bérért, majdnem annyiért, amit Dawis is kapott, a következő lépés pedig a komornyik pozíciója lett volna neki.
Dawis nyújtózkodott egy kicsit, mire roppant egyet a nyaka. Néha napján engedélyezett magának egy rövid álmodozást egy csendes kis vidéki házikóról, de aztán el is hessegette a gondolatot. Neki sok teendő, jövés-menés, intézkedés kellett egy nagy házban sok emberrel körül véve.
– Mr. Dawis, odalent van? – Mrs. Hudson dallamos hangjára felkapta a fejét. – Megjöttek a virágok!
Dawis felbaktatott a lépcsőn, elfújta a gyertyát, majd gondosan lelakatolta az ajtót. Ahogy a házvezetőnővel a hátsó bejárat felé tartott, könnyebbé váltak a léptei. Amikor kinyitotta az ajtót, egy fiú hatalmas liliomcsokrot nyomott az arcába. Alig várta, hogy Perkins és Jimmy felvigyék a földszintre, ugyanis folyamatosan tüsszentenie kellett tőle.
– Jó ízlése van a grófnénak, ha virágokról van szó, nem gondolja? – nézett rá Mrs. Hudson.
– Minden bizonnyal – motyogta Dawis a bajsza alatt. Ki nem állhatta a virágokat, többek között ezért sem vágyott vidékre megint.
– Ön talán nem örül?
– Távol álljon tőlem, hogy bármiféle véleményt nyilvánítsak munkaadóim döntéseit illetően – válaszolta Dawis, márpedig nagyon szívesen megtette volna.
Amióta a gróf megnősült, elárasztották a házat a rózsák, a liliomok és a legkülönfélébb zöld növények, Dawisnek pedig állandó gondot okozott torokköszörülésnek álcázni a köhögését. Még a végén azt hiszik, beteg! Tudta, hogy megy ez: először csak pihenni küldik pár napra, aztán hirtelen azon kapja magát, hogy Perkins irányít mindent. A férfi viszont egyáltalán nem foglalkozna Peter kitanításával. Perkins csak várjon a sorára… Azzal Dawis becsukta az ajtót, és elindult, hogy megnézze, hogy áll kis inasa az ezüstökkel.
***
A kandallón lévő óra ütött egyet, Dawis keze pedig megállt a levegőben a halvillával.
– Rossz tálcát hoztam, Mr. Dawis? – kérdezte remegő hangon Peter.
– Semmi baj – tette vissza a villát a tálcára Dawis. – Van még időnk este nyolcig. Kérlek, hozd ide a másikat!
Peter elsietett, Dawis pedig elgondolkodott. Ez az első alkalom, hogy más valaki szolgálja fel a teát. Egyszerűen lehetetlen, hogy mindenhol ott legyen, legszívesebben mégis ezt tette volna. A sors fintora, hogy kizárólag Perkinsnek volt megfelelő gyakorlata ahhoz, hogy helyettesítse. Az evőeszközre meredt, amit legszívesebben a férfi karjába szúrt volna. A vacsora fontosabb…
– Mr. Dawis – szólította meg Jimmy –, Mrs. Wilkinson kérdezi, hogy felküldheti-e velem a gyümölcsöket. Azt mondja, kevés a hely a konyhában.
Dawis óvatosan a fiúra rásandított. Ha jól tippelt, akkor az állványok megrakva legalább húsz fontot nyomtak, Jimmy pedig csak egy vézna, tizenhét éves volt.
– Várd meg, amíg Perkins felszabadul, és hozzátok együtt – mondta a fiúnak, és visszafordult az asztalhoz, hogy ellenőrizze eddigi munkájukat.
Balra villa, jobbra kés. Balra villa, jobbra kés. Kés mellett kanál. Balra villa, jobbra… Sok év alatt a mozdulatok berögzültek, nem is volt tudatában a cselekvésnek, éppen ezért időközönként újra és újra átnézte, nem hagyott-e ki valamit.
– A húsvilla – szólalt meg a háta mögött Peter. Meglepően gyors volt, ami elégedettséggel töltötte el Dawist.
Amikor végeztek a terítéssel, visszatért az alagsorba, hogy ellenőrizze a többiek munkáját. A ruhaneműknek fenntartott helyiségben Jenny hattyúkat hajtogatott azokból a szalvétákból, amiket Patsy rakott elé. Dawis alaposan megvizsgálta őket, a tökéletesség jegyében hármat újra elkészíttetett vele. A konyhába éppen hogy csak belesett. Mrs. Wilkinson a szakácskönyve fölé hajolva olvasta fel a hozzávalókat, a konyhalány pedig egyesével hozta ki őket a kamrából. Mrs. Hudson a szobalányoknak osztott ki feladatokat, mondandója végén pedig Dawis egy elégedett bólintással nyugtázta, hogy minden rendben halad. A gyomrában lévő görcs lassan kiengedett. Már csak pár óra volt vissza a vacsoráig. Vajon van még valami, ami kimaradt?
– Mr. Dawis – szólította meg Perkins, nyomában Jimmyvel.
– A tea? – kérdezte Dawis, amikor a férfi megállt előtte a folyosó közepén.
– Természetesen rendben volt – vigyorgott Perkins. – Ha felvittük Jimmy-vel a gyümölcsöket, szívesen felhozom a sherryt.
Dawist leverte a víz. Miről beszél ez? Milyen sherry?
– Tudja, amit a hölgyek fogyasztanak el, amikor…
– Nem most kezdtem a szakmát, Perkins – szakította félbe, miközben kezét ökölbe szorította, körme a bőrébe vájt. – Az italokhoz magának semmi köze – vágta a fejéhez, majd rohamléptekben megindult a pince felé.
A szíve már a torkában dobogott, amikor a vasajtóhoz ért. Idegesen turkált a zsebében a kulcsok után, és próbálta felidézni, milyen palackok sorakoznak a polcokon. Egy ilyen hibáért vajon kirúgás jár, vagy csak csökkentik a bérét?
Felülről a harmadikon van a portói és a madeira. Eggyel lejjebb a pezsgő. Ma vittem be két rekesz bordeaux-it, és közvetlenül a chardonnay mellé tettem.
Remegő kézzel illesztette bele a lakatba a kulcsot, majd elfordította. Mi lesz, ha nem talál sherryt? Mivel tudná helyettesíteni?
Meggyújtotta a bejáratnál elhelyezett gyertyát, és lement a lépcsőn. Fél óra kutakodás után rálelt rá egy kisebb ládára a sarokban, amit pókháló és fűrészpor lepett be. Kihámozott belőle egy üveget, és megkönnyebbülve szorította magához. Eredeti spanyol. Egészen addig nem volt hajlandó elengedni, míg szobája biztonságába nem vitte. Már csak az volt a kérdés, honnan szerez hozzá poharat?
***
– Itt egy sincs, Mr. Dawis – sóhajtott Jimmy, és becsukta a szekrényt.
– Keress tovább – utasította Dawis, miközben az ablakon beszűrődő gyenge fény felé tartott egy kristálypoharat. Túl nagy volt.
Az egész szekrénysor tele volt a legkülönfélébb ezüst evőeszközökkel, gravírozott poharakkal, kézzel festett porcelánokkal, de pont az hiányzott, amire a legnagyobb szüksége volt. Lehetséges, hogy soha nem is tartottak ebben a házban sherrys poharat? Az teljes mértékben kizárt! Látta valahol. Valamikor. De már nem emlékezett…
– Ez az, Mr. Dawis? – kérdezte a háta mögött Peter, mire megfordult. A fiú egy konyakospoharat tartott felé. Dawis megrázta a fejét, majd elővett a zsebéből egy zsebkendőt, és megtörölte a homlokát. Nem akart egy ilyen apróságon elcsúszni. – Megnézzük máshol? – érdeklődött a fiú.
– Már mindenhol kerestük – jegyezte meg halkan Jimmy.
Dawis szeme ide-oda pattogott a két fiú között. Peter arcáról sütött a kétségbeesés, míg Jimmy-éről a elégedetlenség. Kétségkívül találtak volna neki hasznosabb tevékenységet is… Visszacsúsztatta zsebébe a kendőt, majd letette a poharat.
– Vegyétek elő a konyakosokat, és törölgessétek meg őket – adta ki a feladatot, majd fogta magát, és kimenekült a szobából. Dönthetett volna úgy, hogy tovább keresteti az inasokkal, de feleslegesnek érezte. Más megoldásra volt szükség. Épphogy egy órácska maradt a vendégek érkezéséig, addig pedig még egyszer ellenőriznie kell mindent.
Alig lépte át a küszöböt, beleütközött Perkinsbe.
– Mr. Dawis – vigyorgott rá a férfi, amitől felállt a szőr a tarkóján –, segítsek felvinni a sherrys poharakat?
Dawis farkasszemet nézett vele. Különös érzés fogta el, ahogy a férfi kiejtette a sherry szót. Honnan tudta, hogy azt kereste?
– Jimmy és Peter már foglalkozik velük – felelte Dawis erélyesen. – Menjen, és kérdezze meg Mrs. Hudsont, szüksége van-e magára.
Perkins fapofával, szótlanul távozott. Az, hogy nem vágott neki vissza, gyanús lett Dawisnek. Eddig nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy a férfi néha eltűnik, mert a munkája kifogástalan volt, de most…
– Jimmy, segített neked Perkins felvinni a gyümölcsöket? – lépett Dawis a fiúk elé.
– Igen, Mr. Dawis, de csak egy kosárral – felelte Jimmy.
– Csak eggyel? És a többi?
– Azt mondta, maga adott másik feladatot is neki, és ott hagyott – vonta meg a vállát Jimmy, mint akinek nem számít.
– Milyen feladatot? – kérdezte Dawis.
– Nem tudom, de láttam, amikor bement a konyha melletti szobába.
– Amit nem használunk? – szólt közbe értetlenkedve Peter.
– Igen – erősítette meg Jimmy.
Dawis megcsörgette zsebében a kulcsokat. Az volt az egyetlen helyiség az egész házban, amit nem zártak, ugyanis teljesen üres volt. Vagy mégsem? Otthagyta az inasokat, és elindult, hogy szemrevételezze, hol is üti el az időt Perkins.
A konyhában nagy volt a sürgés-forgás, ezért Dawis óvatosan lopakodott el az ajtó előtt, nehogy Mrs. Wilkinson meglássa, és panaszkodni kezdjen neki. A jelenlegi helyzetben sem ideje, sem pedig ereje nem volt az asszonyhoz.
Benyitott a helyiségbe, mire az a kevés fény egy székre és a rajta heverő könyvre vetült. Közelebb lépett, és kezébe vette a megfakult borítójú könyvet. Mr. és Mrs. Mull kézikönyve a háztartás vezetéséről. A felismerés, hogy Perkins titokban továbbképzi magát, szinte fejbe vágta. Hirtelen fáradtnak és tehetetlennek érezte magát. Az idő múlik, ő egyre idősebb és feledékenyebb lesz, Perkins pedig csak arra vár, hogy a helyére léphessen. Megéri küzdeni? Nem volna egyszerűbb azonnal átadni neki minden felelősséget? Volt egy kis félretett pénze ugyan, megtehette volna, hogy továbbáll, de valahogy mégsem vitte rá a lélek. Szeretett komornyik lenni, annak minden nyűgével-bajával.
Visszatette a könyvet, és már fordult volna ki a szobából, amikor meglátott a sarokban egy kis méretű ládát. Odament, és felnyitotta. A látványtól tátva maradt a szája. A sherrys poharak mértani pontossággal elrendezve feküdtek a puha lepedővel kibélelt dobozban. Dawis ökölbe szorított kézzel meredt a törékeny tárgyakra. Hogy merészelte? Egyre kevésbé bírt nehezet cipelni, és tény, hogy listát kellett írnia a teendőiről, de nem volt agyalágyult. Egyáltalán mikor jutott hozzá a poharakhoz, ha nem volt kulcsa a helyiségekhez?
Dawis az idegességtől remegő kézzel, görcsbe rándult gyomorral ragadta meg a ládát, majd a saját szobája felé vette az irányt. Csak ekkor jutott eszébe, hogy múlt héten a férfival rendeztette át a vitrineket, amikor a grófné új teáskészlete megérkezett. Perkins tehát egyértelműen a vesztét akarta. Szembesítse a gyarlóságával? Semmit sem ért volna el vele – továbbra is Perkins marad a házban a második legtapasztaltabb munkaerő. Egy biztos: nem engedhette, hogy sherrys poharak helyett konyakosban szolgálják fel az italt.
***
A vacsora látszólag probléma nélkül zajlott le. Dawis annyira koncentrált a bor kitöltése közben, hogy eszébe sem jutott meglesni Perkins arcát. Biztos volt benne, hogy a férfi azt várja, mikor hibázik, hogy kárörvedő félmosolyt villantson felé. Valahogy úgy, ahogy ő is rajta tartotta a szemét Peteren, csak más okból. Az inas bármikor elvéthette a mozdulatot, Dawis pedig azonnal be akart avatkozni, mielőtt visszavonhatatlan károkat okoz, de legnagyobb megelégedésére nem történt semmi ilyesmi. Csak a desszert felszolgálása után döbbent rá arra Dawis, hogy a fiú milyen ügyesen helyt állt. És hogy ő maga is.
Amikor az urak és hölgyek szétváltak, és két külön szalon felé vették az irányt, odalépett Perkinshez:
– Szolgálja fel velem a portóit – súgta a férfinak.
– Nem a sherryt? – nézett rá a férfi meglepetten.
– Az Peter és Jimmy dolga – válaszolta Dawis, majd a sarokban lévő asztalra mutatott, ahol tálcán sorakozva várták a sherrys poharak, hogy megtöltsék őket: – Hozza azokat utánam!
– Mr. Dawis… – kezdett bele valamibe Perkins, de Dawist nem hatotta meg. Túl jól érezte magát az uniformisban ahhoz, hogy törődjön az inas lelkével. A szalon ajtajához lépett, szélesre tárta, majd egy határozott mozdulattal intett a férfinak, hogy igyekezzen.
***
A vendégek lassan távoztak. Amikor végre az utolsó is elhagyta a házat, Dawis elküldte Jimmyt enni, Petert pedig gyertyákért. A hallban várta a fiút, hogy visszatérjen. Összességében büszke volt rá, ezért megígérte magának, hogy a következő napokban kevésbé nehéz feladatokat fog adni neki. Az ezüstneműk tisztítása viszont továbbra is az ő feladata marad majd. Szívesebben vette volna, ha egy nap Peter követi őt, de ettől még nagyon messze állt a fiú. Ellenben Perkins…
– Mr. Dawis, én… – jelent meg mellette az emlegetett. – A sherrys poharakat nem azért vittem…
– Ne mentegetőzzön. Felesleges – intette le Dawis. – Menjen, és vacsorázzon meg maga is.
– Értem – válaszolt meghunyászkodva Perkins, majd hátat fordított neki, és elment.
Dawis még állt egy darabig a hallban, és a cipője orrát bámulva merengett el a jövőjén. Úgy érezte, fel kell még írnia egy feladatot a listájára, addig pedig nem vonulhat pihenőre. Biztos volt benne, hogy egy nap majd Perkins veszi át tőle a komornyik feladatait, ami némi szomorúsággal töltötte el, addig viszont mindent meg akart tenni, hogy Peter készen álljon az első inas pozíciójára. Elvégre kell valaki, aki Perkins sarkában is ott liheg. Kell valaki, aki emlékezteti a férfit, hogy minden múlandó.
– A gyertya, Mr. Dawis!
Dawis felkapta a fejét. Még ő volt a komornyik, a nap pedig számára ér véget utoljára. Átvette a gyertyatartót Petertől, elküldte őt is vacsorázni, majd megcsörgette zsebében a kulcsokat. Ideje volt körbejárni a házat, és becsukni az összes ajtót, amit csak lehetett.
(A szöveget gondozta: Szikora István.)