Soha nem jártam még a helyi temetőben.
Többször elmentem már a kerítés mellett, bele is rúgtam párszor a hullámként fodrozódó fémbe, csikorgó hangja messzire el is kísért. Akkor bátor voltam, mert nem kellett belépnem a lepattogzott festékű, rozsdafoltos fekete kapun, hanem hazafuthattam, amikor az orkánerejű szél nyikorogva vágta ki felém.
Grétával a jobbomon azonban nem fordíthatok hátat a mohával benőtt köveknek és a csúcsos tornyú ravatalozónak, ami olyan, akár egy hosszú létra ég és föld között. Ha meghalsz, két utad lehet: elrugaszkodsz a fémkeresztről a felhők felé, és a mennyekbe jutsz, vagy elnyel a föld mélye, a pokol, és többé nem ereszt. Legalábbis az öreg Simon mindig ezt mondogatja…
– A ravatalozó pincéjénél van – jelenti ki Gréta magabiztosan. Vonásai megkeményedtek, a szája sarkában bujkáló gödröcskéknek halvány nyoma sincs, ami elszomorít. Jobban szeretem a vidámságtól piros arcát, a bizsergető kuncogását. – Menjünk! – ragadja meg erősen a karomat, és maga után húz.
Nem értem, miért, de képtelen vagyok ellenállni neki. Az érintésére mintha áramütés cikázna végig a testemen, a parfümje valósággal elbódít.
– Lehet, hogy csak falusi mende-monda. – A sírokat kerülgetjük, a szűk ösvényekre hullott színes avar zizeg a lábunk alatt.
– Nem az – feleli, miközben szabad kezével meg-megérint egy törött galambszobrot, egy málló rózsát, egy megrongált keresztet. Itt minden pusztul. Talán még Simi is.
Nem értem, mit lát benne Gréta, de ahhoz nem vagyok elég bátor, hogy megkérdezzem. Ugyan, ki vagyok én Simihez képest? Múltkor még a szemüvegemet is eltörtem, amikor elestem az iskola udvarán egy kiálló gyökérben…
A ravatalozó hosszú árnyékot vet a temetőre a délutáni napsütésben. Amikor odaérünk, és eltakarja előlünk a fényt, megborzongok a kellemesen csiklandozó napsugarak hiányától. A bedeszkázott, fóliával bevont ablakok éhes szemekként vizslatnak minket, akár a pokolnak szánt finom falatokat.
A szívem egyre vadabb ütemet kezd verni, remegő kezem Grétáé után kap:
– Most menjünk innen, amíg még…
– Meg kell próbálnunk, Koni – szakít félbe rendíthetetlen nyugalommal. A válla mögé dobja a hosszú sálát, és még jobban összehúzza magán a vékony bőrdzsekit. – Simi számít ránk!
Kiabálni lenne kedvem, hogy csak rád, engem utál, mert tudja, amit tud, de ráharapok a nyelvemre, és inkább lenyelem a szavakat. Grétának Simi a világ közepe, én meg csak valahol a szélén vagyok a szakadt nadrágommal és a régi, karcos szemüvegemmel, amit addig vagyok kénytelen hordani, amíg el nem készül az új.
És ha neki a világ közepe kell, akkor el kell felejtenem, hogy én mit akarok.
– Rendben – engedem el a karját. Félénk, de hálás mosolyra húzza a száját, amitől bizonytalan lángként, de éledezni kezd bennem a bátorság.
Nem értem, mi van velem.
Határozott léptekkel az épület oldalában lévő pinceajtóhoz megyünk. Tenyérnyi rozsdás lakat lóg róla, és hiába próbálunk lökni rajta párat, csak a réseken kiáramló penész- és dohszagot kapjuk az arcunkba, amitől köhögnünk kell.
– Simi! Simi, hol vagy? – kiáltozik Gréta. Egy csapat varjú röppen fel az épület mögül, fekete felhőként borulnak rá a temetőre. Mindketten követjük a tekintetünkkel őket, ahogy leülnek a mohás, málló kövekre, a kidőlt oszlopokra, az elvadult bokrokra.
– A fiút keresitek? – lép elő az egyik sír mögül egy magas férfi, mire lemerevedek. Sötét örvényként kavarog körülötte a hátára borított lepel, széles karimájú kalapja árnyékba vonja az arcát. Elkapom Grétát, és magam mögé húzom, de a gyomrom görcsbe rándul a félelemtől.
– I-igen – felelem bizonytalanul. Kell a francnak Simi, de hát Gréta…
– Már nincs itt – támaszkodik neki lazán a férfi az egyik sírkőnek.
– Akkor hol van? – les ki Gréta a vállam mögül, ujjaival a felkaromba kapaszkodik.
– A pokolban – mutat a férfi a nehéz vasajtóra mögöttünk. – Ki tudom nyitni, de ahhoz adnotok kell valamit magatokból.
Döbbenten egymásra nézünk, majd a férfira:
– Mit? – kérdezzünk egyszerre.
– A legféltettebb titkotokat – mosolyodik el gonoszul, a szeme fényes csillagként ragyog a kalap karimája alatt. A lábam a földbe gyökerezik, a gyomrom lesüllyed. Testem minden izma ugrásra készen áll, hogy megvédjem Grétát, de mi van akkor, ha ezúttal a saját titkomat kéne óvnom tőle?