A rozsdás fémkapu csikorgó hangja karistolja a füljárataimat, a kezemre lepattogzott festékdarabok ragadnak.
Nem kellene bemennem. Hátranézek, a többiek az utca túlsó végéről figyelnek.
A magasra nőtt fűben kell átgázolnom a félig nyitott ajtóhoz. Minden lépésem nehéz, a zsebemben lévő telefont úgy markolom, mintha biztos támasz volna. Vagy fegyver az ismeretlennel szemben. Ez a ház régóta el van átkozva – tartják a városban. Aki ide belépett, nem jött ki – mondják az öregek. Nekem mégis muszáj.
Átlépve a küszöböt, penész szaga csap meg, facsarja az orromat. Csak egy tárgyra van szükségem. Valamire, amiből elhiszik, hogy végigjártam érte a lakást. De mindent vastagon borít a por, ahogy pedig teszek pár lépést, reccsen alattam az ősöreg fapadló. Itt-ott még hiányzik is belőle.
– Csak egy apróságot viszek el – suttogom, mintha a régmúlt szellemeit akarnám megnyugtatni vele.
Forgolódok, körbenézek. A falról megsárgult, foltos tapéta lóg le, egy szúette könyvespolc összeroskadt a sarokban. Valaha valakinek ez az otthona volt. A hely, ahol megpihent, én pedig betolakodtam ebbe a síri csendbe, magammal hozva a veszett vadként dobogó szívemet, hogy megcsonkítsam az örökkévalóságnak itt hagyott érintetlen világot.
Csak egy apróság. Egy icipici valami, ami elhiteti a többiekkel, hogy…
A felismerés villámként hasít belém: ez róluk szól. A hatalmukról, és arról, hogy miként befolyásolnak engem kedvükre. Miért akarom ennyire, hogy elfogadjanak? Minek nekem az?
A nap besüt a kitörött ablakon át, fénye árnyékot vet a falra: az én remegő alakom.
– Nem félhetek örökké – mondom ki hangosan, de senki sem felel rá. Akkor is el kell engednem, hogy bizonyítani akarjak nekik.
Veszek egy nagy levegőt, és a hátsó ajtóhoz megyek. Nem kell innen semmi, csak én magam, és az a porszemnyi bátorságom, ami most apró bogárként csücsül a vállamon, hogy képes legyek véghez vinni a hirtelen jött ötletet.
Kilépek a kopár, elszáradt bokrokkal és korhadt fákkal teli udvarra, és a kiszáradt pázsiton átvágva elhagyom a telket. Nem érdekelnek a többiek. Higgyék azt, hogy eltűntem, hogy elnyelt a ház. Ijedjenek meg ők, érezzék legalább egy éjszaka erejéig, milyen az, ha valakinek a lehetséges halála a kezükön szárad.
Aztán majd úgyis rájönnek, hogy nincs semmi bajom. De addig nálam van a hatalom.